A 20. század második felében évtizedekig Kínában szolgálatot végző Jaschkó István SJ-ről vetítettek filmet a napokban a budapesti Tabán moziban. Szekeres Csaba rendező alkotása bepillantást kínál a magyar jezsuiták missziós tevékenységébe a történelem viharai közepette. Az előadásról, majd az utána következő beszélgetésről a jezsuita.hu számolt be felületén.
Tizenévesen a 16. századi jezsuita misszionárius, Xavéri Szent Ferenc hatása alá került, így megszólítva érezte magát, hogy dokumentumfilmben feldolgozza Jaschkó István SJ, kínai nevén Je Jo Ken, vagyis „gyökérből sarjadó levél” életét – árulta el Szekeres Csaba rendező a filmvetítést követő beszélgetésen. A történet szorosan összekapcsolódik a magyar jezsuiták 1930-as években új lendületet kapó kínai missziójával, amelyre többek között Bangha Béla és Csávossy Elemér is jelentkezett, ám nem rájuk esett a választás.
A Dunatáj Alapítvány filmje 2002-ben készült az akkor 91 éves, Tajvanon élő szerzetes visszaemlékezései alapján, aki már gyerekként szerette tágítani a határait. Felvidéki gimnazistaként egy cserkészfelvonuláson magyarul énekelt, ezért kitiltották az ország összes középiskolájából, végül a gödöllői premontreieknél érettségizett. Evangélikus édesapja kitagadta, amikor megtudta, hogy a jezsuita noviciátusba készül. Végül egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat nyolcadik napján az apa katolizált. A kilencgyermekes családban Jaschkó István két fiú- és két lánytestvére kapott szerzetesi hivatást.
A Kassán töltött gyermekkortól, a katolikus és protestáns gyökerektől, a jezsuitákkal való találkozáson, majd elköteleződésen, orvosi, filozófiai, teológiai tanulmányokon át vezetett az út – amelyet öt társával együtt hajóval tettek meg – a kínai Támingba, a falakkal körülvett „nagyhírű városba.” A missziós központ Pekingtől 500 kilométerre, délre található; a szerzetes „primitív civilizációként” beszélt róla, látva a helyiek anyagi nélkülözését és lelki nyitottságát.
Az Európában megszokott életkörülmények közepette az idegen nyelvi környezetet volt a legnehezebb megszokni. Jaschkó István mosolyogva mesélte ennek buktatóit, amikor a magyar jezsuitákat egy spanyol tanár oktatta angol könyvből a kínai nyelv rejtelmeire. De előfordult, hogy a latint fordították kínaira.
Jaschkó István SJ 1936-ban kezdte meg missziós működését. Sanghajban teológiát és filozófiát tanult, itt szentelték pappá 1941-ben. A kisszemináriumban végzett prefektusi munkája mellett naponta hirdette az evangéliumi „boldog élet”-et, ahogyan ő nevezte az örömhírt, a környező falvak népének. De a test gyógyítására is meghívást kapott. Orvosi diplomáját hasznosítva két kórházat alapított. Ekkoriban Kínában a gyermekbénulás kialakulásáért felelős, rovar által terjesztett poliovírus és a ma már rutinműtétnek számító szürkehályog-beavatkozás okozta a legnagyobb problémát, de sikerrel vették az akadályt. Ahogy fogalmazott a hozzájuk fordulókról: „Vakon jöttek, majd látón mentek haza.” A kórházak személyzetét maga képezte, a magyar katolikus misszióban szolgáló kalocsai iskolanővérekkel karöltve.
A kórház fenntartásához nagyban hozzájárultak: a kecskék. Ugyanis a tejük eladásából származó pénzt fordították gyógyszerek, műszerek és egyéb felszerelés beszerzésére. A kommunista hatalomátvétel után a kórházakat államosították, Jaschkó Istvánt letartóztatták, később munkatáborba küldték, ahol két évig kötelet font. 1954-ben kiutasították Kínából, majd egy év makaói tartózkodás után 1955-ben érkezett Tajvanra. A Dunántúl nagyságú szigeten 20 millióan élnek, ám a százazföld kétharmadát magashegység borítja, így a tengerparti sík területeken nagy a népsűrűség.
A szerzetes itt is megtalálta küldetését – avagy a küldetés talált rá. Felfigyelt arra, hogy az értelmi sérültek a társadalom páriái, sem az állam, sem jótékony szervezetek nem foglalkoznak velük. Elhatározta, hogy iskolát indít számukra. Cikket írt egy helyi lapba, ennek hatására mindjárt hatvanan jelentkeztek. Az első otthonokat pedig adományokból hozta létre. A legnagyobb győzelemnek a szemléletformálást tartja, aminek nyomán egyszer ötszáz szülő vonult a parlament elé, állami szerepvállalást, jogi szabályozást követelve a fogyatékosellátás terén. A demonstráció eredményeképpen az állami felelősségvállalás sem késlekedett. A fogyatékosok nevelését a magyar misszió legfontosabb munkájának tartja. „A tajvani Albert Schweitzer”-nek is nevezték, és az általa alapított Hua Kuang Institute mintájára jöttek létre a további intézetek. A film egyik jelenetében az intézmény terápiás munkájával ismerkedhetünk meg. Ma már a helyi egyetem diákjai és külföldiek önkéntesként segítik a munkát.
A film több idősíkon mozog. Az elmesélt idő: a Jaschkó István élete eseményeit kronológiai fordulópontok köré csoportosító elbeszélés. Az atya a felvétel idején tbc-s beteg, beszéde szakadozott, szinte küzd a szavakért. A kamera előtt a megfelelő kifejezést keresgélő, a magyarba kínai szavakat keverő, mondandóját sokszor elgondolkodó hallgatással megszakító szerzetes élményeit a film nyelvén a vágóképek hiánya és saját „eszköztelen fegyelme” teszi hangsúlyossá. És a beszéd közben minduntalan orrára csúszó szemüveg, majd annak helyére illesztése.
Szolgálatát, hitvallását a „compassion” szóval fejezi ki, ez számára azt jelenti: nagyra becsülünk minden embert. A vele való együttérzés, elfogadás a megtartó erő. Ez a szemlélet hatott a helyi buddhista szerzetesnőkre is. A szerzetes megemlíti, hogy egyikük, miután megismerkedett Kalkuttai Teréz anya írásaival, új, szociális irányt szabott a működésüknek.
A film másik dimenziója Jaschkó István SJ – a portrét aláfestő, helyi nyelven bemutatott – szentmiséje, az isteni relációban megfogalmazott, emberért vállalt compassio. A jezsuita misszionárius hiteles követője lett annak, aki meghívta őt. A filmben nem említi a hosszú, több mint 60 éves missziós küldetését kísérő szenvedéseket, sem a nélkülözést, sem a háborúval, majd az üldöztetéssel, munkatáborral, kitoloncolással járó nehézségeket. Őt kizárólag a magvetés érdekelte. Hivatását Isten szívéből jövő vágynak élte meg, amit csak az érthet, akinek szól.
Jaschkó István SJ 98 éves korában, 2009-ben hunyt el Tajvanon. Munkálkodása eredményeképpen mára „családi intézetek” jöttek létre, ahol egy nevelő négy gondozott életvezetését támogatja. Ezek az otthonok Tajvan hegyein működnek. A jezsuita szerzetes missziós életműve olyan, mint a hegyre épült város, a tartóra tett mécses példázata – magához vonz, tettekre indít, irányt mutat. Követésre ösztönöz.
A film alább megtekinthető:
Forrás: Medveczky Rita/jezsuita.hu
