Idén két alkalommal szervezett lelkigyakorlatot szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak a Gyulafehérvári Caritas Ki-Út programja, a segítőnővérek közössége és a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat. Az őszi gyógyító lelkigyakorlatra október 24–27. között került sor a székelyudvarhelyi Szent Pió Lelkigyakorlatos Házban tizennégy gyógyulni vágyó szenvedélybeteg részvételével.
A résztvevők között többen voltak visszatérők, akik mögött több éves józanság áll, volt olyan, aki egy éves józan születésnapját ünnepelte, de újak is érkeztek, akik szabadulni vágytak az alkohol rabságából, de a rabláncokat egyedül képtelen voltak lefejteni magukról. Mindannyian egy céllal jöttek: gyógyulni. Téves gondolkodás, ha azt hisszük, hogy csak a józan napok elkezdéséhez van szükség segítségre. A függőségből való gyógyulás egy élethosszon át tartó utazás. Úton lenni szép: tele élménnyel, szépséggel, de ugyanakkor veszéllyel is, amire nem árt felkészülni. Ez a lelkigyakorlat is a belső, lelki utazást, az úton való gyógyulást hivatott támogatni.
Fazekas György lelkipásztor elmélkedései, a közös csoportbeszélgetések, a szentmisék során a résztvevők mélyebben foglalkozhattak az alábbi kérdésekkel, melyek a gyógyulás, a fejlődés, az élet újra szervezése szempontjából kiemelten fontosak: Ki vagyok én alkohol nélkül? Ki vagyok én Isten nélkül? Mit vett el az alkohol, és mit ad a józanság? Hol tartok most az életemben? Hogyan tudom a lelki jóllétet elérni? Mi is a boldogság nekem?
Mind-mind megválaszolásra váró kérdések a felépülés folyamatában, melyekre a választ ki-ki meg kell találja, vagy újraértelmezze önmagának, hogy a józanság ne örömtelenséget jelentsen a hétköznapokban, ahol önmagában csak annyi történik, hogy nincs italozás, hanem valódi értékként lehessen rá tekinteni. Szabadságként.
A józanság-munka elkezdésében vagy továbbvitelében önmagunk, a közösség, illetve Isten gyógyító szeretete igen nagy segítség tud lenni. Isten gyámolitó szeretetéről nem szabad megfelejtkeznünk. A Lábnyomok című történet is rávilágított arra, hogy Isten még a legnehezebb élethelyzetekben sem hagy el, hiába gondoljuk úgy:
„Egyszer valaki azt álmodta, hogy az Úrral együtt menetelt az úton, ezalatt életének egyes jelenetei villantak fel előtte az égbolton. Közben lábnyomok jelentek meg a horizonton. Két sor lábnyomot látott a homokban egymás mellett haladva: a sajátját és az Úrét. Amikor az utolsó jelenethez érkezett, visszatekintett a lábnyomokra. Ekkor észrevette, hogy az út folyamán sokszor csak egy sor lábnyom volt látható. Arra is figyelmes lett, hogy életének legkeservesebb szakaszainál fordult ez elő. Bántotta a dolog, és megkérdezte az Urat: »Uram, te megígérted, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy követlek téged, te mindig velem jársz életem útjain. Mégis, a legnyomasztóbb esetekben csak egy lábnyom látható. Nem értem, hogy miért éppen akkor hagytál el, amikor a legnagyobb szükségem lett volna a segítségedre.« Az Úr így felelt: »Drága gyermekem! Én szeretlek téged, és soha nem hagytalak el. A megpróbáltatás idején, amikor annyira szenvedtél, hogy már járni sem bírtál, a karjaimba vettelek, és úgy hordoztalak.«”
A lelkigyakorlaton a résztvevők megtapasztalhatták a közösség és Isten gyógyító jelenlétét, mely erőt ad az életük újraértelmezésében.
Benedek Alexandra pszichológus
Ambrus Hajnal addiktológiai tanácsadó
Forrás: Gyulafehérvári Caritas
