Ünnepi beszéd – mindannyian tudjuk, mi az. Beszédes ünnep – ezt is értjük. De ahhoz az Érmelléken kellett kikötnöm, hogy megtudjam, mit jelent, amikor a beszéd ünneplőbe öltözik.
Vannak helyek, ahol az ember csak úgy átutazik. Olyannyira átutazunk egyes helyeken, hogy nem vesszük észre annak a tájnak nemhogy rejtett csodáit, de még a hétköznapi mindennapjait sem. Talán megállunk, talán tankolunk, esetleg egy különlegesebb épületre rápillantunk, miközben elsuhanunk mellette, de vonzóbb, trendibb úticélunk miatt több idő nem jut rá. Ezek a térségek az elsuhanós tájak. Ilyen elsuhanós táj azt hiszem, az Érmellék, tágabb értelemben a Partium is. Hadd hívjam őket úgy, ahogy az elmúlt napokban elneveztem őket: Páratlan Partium és az Érmelléki Csodák tája. És ez a páratlanság, ez a csodavilág nem csak (és talán nem is elsősorban a helyenként amúgy simogatóan lenyűgöző) tájban, természeti értékekben rejlik. Ez a páratlanság, ez a csodavilág az emberben, a mintegy hetven, tömb-szerűen megmaradt magyar „csakazértis-akaratban” rejlik.
Böjte Csabához egy megszólítás miatt pár napra jöttem el. Vele és érmelléki gyermekeivel találkoztunk ilyen „csakazértis-akarokkal”. A fogorvos-vállalkozóval, aki nemcsak gyermekkorának falusi kúriáját vásárolta meg, hanem a rokonság teljesen épen maradt falusi parasztházát, gazdasági épületeit és az egykor híres érmelléki borvidék, a bakator szülőhazájának egyik pincefalujában még néhány igazán különleges pincéjét is. Itt, az egykor családok által lakott pincefalu mesebeli házánál csatlakoztam Csaba testvér útjához, ahol az első pillanattól kezdve egy vers kezdett játszadozni bennem. Jöttek a szavak, jöttek az ihletek és rímek kezdtek csilingelni mellé. Ünneplőbe öltöztek doktor úr kimondott szavai, amelyhez tettei adták a muzsikát.
Három napon át jártuk Csaba testérrel a szolgáló helyeket. Margitta, szentmise és ünnepség a helyi magyar vezetőséggel, polgármesterrel, katolikus közösséggel. Nagykároly, Böjte Csaba előadást tartott a Károlyi kastélyban. Szalacs, Gálospetri, Torockó, Nagyvárad, Déva – árvaházak, Csaba testvér gyermekei és nevelői (többük volt árvaotthon-lakó, mára otthonvezető felnőtt).
Torockószentgyörgyön egy szemészorvos-asszonyt ismerhettem meg, aki gyönyörű panziót és éttermet üzemeltet, de mára energiáinak legtöbbjét a helyi egyesület (jószágtartó közösség, néptánc-csoportok, focipálya építése) szervezése köti le.
Aztán eljutottunk az utoljára elhurcolt szerzeteseknek otthont adó ferences kolostorba (Kőrösbánya, érchegység). Erről és a mindannyiunkat egy szem magyarként ott őrző Iluci néniről írtam korábban. Zúdultak az élmények, napról napra, óráról órára emelkedtek az áldások, harmadik napra pedig csodát éltem meg. Pedig nem történt semmi titok. Ültünk Csaba testvérrel ketten az autóban. Megálltunk, kiszálltunk, beszélgettünk – és néha imádkoztunk, Úr angyalát mondtunk a gyermek Jézus-kápolna szelídségében. És jó híreket kaptunk a jövőről. Erdély gyógy(b)irodalom. Sok táját sokan ismerik. Az elsuhanós tájakon csak átsuhanunk. Például írásom főszereplőjén, az irodalmától, gyógyfürdőitől is gazdag Partiumonon, szerelmes irodalomtörténelméből (Kölcsey, Ady, Petőfi és Szendrei Júlia) is különleges Érmelléken.
Már az út végén jártunk, amikor Csaba testvér a három nap csendjeit, imáit, beszélgetéseit, áldásait, csodáját, jó híreit látva-hallva, nagyapja bölcsességét osztotta meg: ,,a széna is úgy szeret érni, ha a villán megforgatják.” Erre az átsuhanó tájra még visszatérek, hogy ünneplőbe öltözzön az anyanyelvem egy-egy klasszikus vers vagy épp most bennem megfogalmazódó kis poézis erejéig: A széna is úgy szeret érni, ha a villa megforgatja. / Mesélte a pap a nagyapja bölcsességét… / Jobb, zamatosabb lesz, mint földön hagyva. / Szárítja a Nap csak az egyik szélét. / Az embert is megforgatja a sors villája, / Melytől érik a szív, érik a lélek. / Jobban esik így a bánat és okosodik a hála, / Hisz a kamaszálmok felnőtté érnek.
Fábry Szabolcs
