Amint az elmúlt napokban többször is, ma képzeletben ismét körbeüljük a szerkesztőség tárgyalóasztalát, és emlékezünk szomorúan, mégis mosolyogva. Amint arról korábban hírt adtunk, búcsúznunk kellett e földi életben kiadónk tördelőszerkesztőjétől, Szabó Anikótól, és ezt úgy tettük és tesszük meg, ahogy mi, sajtómunkások, író emberek tudjuk, érzéseinket szavakba öntjük. Ma, amikor egykori kollégánk fizikai valójában is átlényegül, zárjuk emlékezésünk sorait, legalábbis a nyilvánosakat. Őt, és amit tőle és általa tapasztaltunk és tanultunk, szívünk neki fenntartott zugában megőrizzük.
Türelem, higgadtság, segíteni akarás
Beírtam a nevét a postafiókom keresőjébe és az sok-sok emailt hívott elő… „Kérlek, az említett képet cseréld ki! Igaz, ez fekvő, de másik állót nem találok”… „Nem gond, megcsinálom.”, „Anikó, most látom, nem jókat küldtem, nagyon fontos mindet cserélni…” „Jó, Judit, még ezt megcsinálom, de több csere ne legyen!”, „Kérlek, küldd el pdf-ben, ha lehet…”, „Küldöm a pdf-et és egy szép fotót mellé. Én fényképeztem a hétvégén… Legyen sok mosoly az arcodon!” És még sok-sok ilyen Keresztény Szó-s munka-e-mail jön elő. Akárhogy keresem, nem találok szigorúbb szöveget tőle. Türelem, higgadtság, segíteni akarás jellemezte. És gyakran még meg-megspékelte valami széppel, kedvessel a tördeléshez kapcsolódó üzeneteit. Aztán örömmel mutatta a végeredményt, a kész neveléssúlypontú Keresztény Szót. Jó pár írásba beleolvasott és megírta, mi tetszett neki. Meg azt is, ami nem. Hálás voltam a türelméért, a finomságáért, a minőségi munkájáért. Most nézegetem ezeket a Keresztény Szó lapszámokat pdf-ben, beleolvasok a leveleibe… Látom magam előtt mindig irigyelt egyenes háttal ülni a számítógépe előtt, mosolyogni, örülni a gördülékeny együtt dolgozásnak, a laptestben felfedezett szépeknek…
Nehéz elhinni, hogy már olyan messzi vagy, drága Anikó… A jó Isten öleljen magához! Ozsváth Judit
Altnullaszázharminckettő – Tőled tanultam
Huszonnyolc hónap. (Ennyi időt töltöttünk együtt.) Hétfők. Keddek és szerdák… Mindennapos találkozások. Einstein utcai iroda. Két íróasztal az ablak mellett. Egymással szemben. Egyiknél te ülsz, Anikó. A másiknál én. Ülsz. Nem akárhogy. Szép tartással. Mindig. Ha fáradt vagy, akkor is. Így. Látlak magam előtt.
Visszagörgetem a messengert. Azt írod, a vizsgálatok részeredményeiből tudni lehet… Daganat. Nem jóindulatú.
Vigasztalni szeretnélek. Nem tudom hogyan kell. Nálad a kulcsmondat: A lelkem rendben van, a testem szenved.
Nyolcvanhárom hónap. (Ennyi ideje ismerlek.) Szombat. Este. Olvasom az UniCante-csoportunkban a hírt. Előbb nem hiszem el. Megnyugodott most már a tested is. Én mégis nagyon elszomorodom…
Visszapörgetem az emlékeimet. Keresem, mit tanultam tőled. Hm. Dehát épp ezt! Amire „feltetted az életed”. Hogy a lelked rendben legyen. A lelked, a lényeged. Neked ez mindennél fontosabb volt. És az is, hogy másokat segíts ezen az úton.
Most vajon, hol ülsz? Milyen asztalnál, és mit látsz, Anikó? Milyen az a teljesség, ami ránk vár? Ahol tökéletesen rendben vagyunk? Milyen színű a ruhája? És melyik a kedvenc betűtípusa Istennek? És hogy tudja mindig úgy megfogalmazni a mondanivalóját, hogy az pontosan elférjen a szívünkben, és senkinek se kelljen bajlódnia a tördeléssel? És milyen a hangja, amikor nevettek? És reggelente szoktatok kávézni?
És ugye, itt a földön nincs is fontosabb a lelkünknél, Anikó? (Serbán) Marcsi
Angyalszárnyakra cserélte tündérszárnyait
Tündérnek becéztem – bár mondtam volna még többször, amíg lehetett… Gyönyörű vöröses lobonca (amíg az élet meg nem kurtította), karcsú, magas termete, könnyed tánclibbenései egyértelművé tették ezt. Mindig áradt belőle a puha, lágy nőiesség. Végtelenül türelmes volt. „Megoldjuk, gyere!” – mondogatta sokszor, s hányszor oldotta meg ő, mire odaértünk tördelni, hogy ne kelljen kíméletlenül nyesegetni a szívünknek sokszor oly kedves mondatokat. Gyengéd, megértő, támogató ember volt, maga volt a kíméletesség. Bölcsen és pillekönnyedén tanított az empátiára: talán tőle is tanultam először istenigazából, hogy milyen, ha igazán a másik cipőjébe képzeled magad egy pillanatig. Érzékeny lélek volt, aki mindig megérezte a testén, ha a lelke fájt. Amikor a daganatos betegséget felfedezték, úgy éreztem, nincs meglepődve. Valahogy tudta, hogy miért ott fáj. „Dolgozom ezzel!” – mondta határozottan, mikor elszorult torokkal felhívtam. Még ő nyugtatott, hogy ne aggódjunk érte. Nem tragédiaként fogta fel. Leckeként. Tanulási lehetőségként, fejlődésként, mint ahogy az egész életet. A mindenből tanulást tanultam tőle. S bár lehet, hogy az elején nem gondolta, hogy számára ennek a leckének a fejlődési útja végül az örök életbe vezet, de őt ismerve hiszem, hogy a végén ezt is elfogadta. Mindig megtalálta a megbékéléshez, az elfogadáshoz vezető utat.
Hálás vagyok, hogy a szerkesztőségben mellette ülhettem, sokszor már alig vártam, hogy megérkezzen és „felülhessek” a nyugodtságba sodró, lehengerlő női energiájának hullámaira. Annyira előttem van a keze, az ujjainak formái. Ahogy jóízűen ette és még nagyobb szeretettel kínálta a legújabb mediterrán receptjeinek eredményeit. Hallom a hangját, ahogy lelkesedéssel mesél a női jógatáborokról, az új akváriumról, ahogy mutogatja a képeket a tarka halacskáiról. Hallom a fáradt, már beteg Anikó hangszálainak rekedtségét. De csak a hangszál, a test volt beteg, fáradt. Anikó gyönyörű lelke mindig kicsattanóan készen állt egy könnyen elejtett bölcsességre, amin aztán napokig csámcsogtam magamban. Ez a gyönyörű lélek most tovaszállt, hogy az örök fényben szórja tovább bölcsességmorzsáit. Isten veled, viszontlátásra! Kádár Hanga
