A püspök szerepe és hatalma a szinódusi egyházban témáról tartott teológiai-pasztorális fórumot a Vatikánban zajló, a szinodalitásról szóló szinódusi közgyűlés október 9-én, szerdán.
„A püspök szerepe és hatalma a szinódusi egyházban” – ez volt a címe a két teológiai-pasztorális fórum egyikének, amelyet október 9-én, szerda este rendeztek a szinódus keretében. A római Augustinianum Pápai Patrisztikus Intézetben Anna Rowlands professzor, az Átfogó Emberi Fejlődés Dikasztériumának tagja, a Durhami Egyetem Katolikus Társadalmi Gondolat és Gyakorlat Szent Hilda Tanszékének tanára moderálta a különböző előadók felszólalásait, akik mind részt vesznek a szinodalitás témájáról zajló szinódusi közgyűlésen a Vatikánban.
A tanácskozáson felszólalt Roberto Repole kinevezett bíboros, torinói érsek és Susa püspöke; Gloria Liliana Franco Echeverri ODN; Carlos Maria Galli professzor, az Argentínai Katolikus Egyetem Teológia Karának professzora; Matteo Visioli professzor, a pármai egyházmegye papja, Gille Routhier professzor, a québeci Laval Egyetem és a párizsi Katolikus Intézet ekléziológia és gyakorlati teológia professzora.
Anna Rowlands professzor mutatta be az első vendéget, Galli professzort, aki a püspökök személyét a „testvérek” és „barátok” kifejezéssel írta le. Megjegyezte, amit a II. vatikáni zsinat „újdonságának” nevezett: „a püspökségben, a „mi, Isten népe” valóságában látva a világban zarándokló egyház megvalósulását.” Ez olyan alap Galli professzor szerint, amely az egyházban és az egyházért elkötelezett püspök személyére ugyanazzal a „gyermeki méltósággal” tekint, mint annak népére. A „vezetés” különféle funkciókat foglal magában, mindenekelőtt az „igehirdetést” és a „tanúságtételt”. A végső célnak továbbra is „az egyének és közösségek karizmáinak megkülönböztetésének kell maradnia az evangéliumi küldetés szolgálatában”.
A püspök példája mindig Jézus, aki képes „a szolgálat által kormányozni”. Az egyházi hatalom tehát nem rendelkezik „a karizmák összességével” – állapította meg Galli professzor. A püspök „felügyelhet”, de nem „tehet meg mindent”. Ezért a delegálás képességét is szükségesnek tekinti, anélkül, hogy eltitkolná a saját, személyes gyengeségeinek jelenlétét. Galli professzor két kérdéssel zárta beszédét: „A püspököknek vannak tanácsadóik összetett gyakorlati kérdésekben, de vannak-e teológiai tanácsadóik?” és „A püspökök Istennek tartoznak elszámolással szolgálatukért, hogyan lehetnek elszámoltathatók Isten népe egészének?”
Repole érsek követte Galli professzort a felszólalások sorában. Beszédében zsinati szövegekre hivatkozott, amelyek képesek a felszentelt szolgálatot „pontos kifejezésekkel” és „az egyház szolgálataként” megfogalmazni. A felszentelt szolgálat azonban „nem jelenti azt, hogy független az Isten által rábízott nép részétől”. A torinói érsek egyetértett Galli professzorral abban, hogy a püspök alakját úgy ábrázolja, mint aki „képes összegyűjteni minden ajándékot, amit a Lélek ad”. Bár az ilyen kijelentések szinte „természetesnek vehetőek”, és mégis megvalósultak a II. vatikáni zsinatnak köszönhetően, amely az átmenetet jelentette „a papságból, amelynek példaképe az eucharisztiára és a felszentelt szolgálat felfogására tekintő papság volt”, amely három szintre oszlik és amelynek célja az igehirdetés, a szentmise bemutatás és a lelkipásztori vezetés. Repole érsek megjegyezte, hogy ez egy „alapvetően ignáci” modell, amely Antióchiai Szent Ignácra utal. Mindazonáltal ez „a kis egyház püspökének modelljét” képviseli, amely egy olyan személy alakjában értelmezhető, aki „naponta vezeti a szentmisét”. Hangsúlyozta, hogy amikor egy ilyen elképzelést alkalmaznak a „különböző egyházi modellekre, akkor az rövidzárlatokat idézhet elő, amelyeket ez a szinódus fel tud oldani”.
Gloria Liliana Franco Echeverri nővér vette át a szót, azt mondta a teremben jelen lévő püspököknek, hogy elhívásuk „szolgálóinkká és testvéreinkké” teszi őket. Arra kérte őket, imádkozzanak, „hogy sikerüljön Krisztus stílusához igazodni”. Gloria nővér arra kérte a pásztorokat, hogy legyenek nagyobb mértékben befogadók terveikben, „anélkül, hogy időt vesztegetnének bürokratikus ügyekre”. „Ne hallgassanak el, ne temessenek el semmit” – kérte az apáca a bántalmazás drámai csapásával kapcsolatban, hozzátéve, hogy „a semmiféle visszaélésnek” kell jellemeznie a pásztor hangját. A püspök – folytatta Echeverri nővér – felkérést kap, hogy lealacsonyítsa magát, és azt suttogja közössége tagjainak: „Léteztek, fontosak vagytok”. Egy másik kérdés, amelyet érintett, az volt, hogy az egyházi hatalom ismeri a valóságot, amelyben működik. „Legyetek alázatosak, rendelkezzetek annak az alázatával, aki tanul” – mondta. Eljön az az idő is, „amikor elavultnak érzitek majd magatokat” – folytatta Gloria nővér. Mindazonáltal arra biztatta a püspököket, hogy „próbálják előmozdítani a hálózatokat, a kötelékeket és a kapcsolatokat”. Gloria nővér azzal zárta felszólalását, hogy visszatért a püspök mint „testvér” fogalmához: „Senki sem akadályoz meg benneteket abban, hogy jobban szeressetek, mint mi. Szóval kezdjetek hozzá!”
A negyedik meghívott előadó Routhier professzor volt, aki üzenetében a püspöknek mint „testvér a testvérek közötti” természetére összpontosított. A püspökök funkciójáról szólva a professzor szerint több elöljárószó is használatos, de ritkán „vele”, „benne” vagy „között” (a keresztény népre utalva). A püspök pozíciója „tehát nagyon összetett. Azonban sohasem szakad el attól a közösségtől, amelynek a vezetője.” Routhier professzor szerint a Lumen gentium „először Isten népét mutatja be, majd ezután beszél a püspökökről”. Ilyennek kell lennie „az egyház szerkezetének: egy gyülekezetnek, amelybe beillesztik a püspök alakját”. Amikor a püspök imádkozik, azt nem „a saját nevében”, hanem az egész gyülekezetet is magában foglalva teszi.
Végül Matteo Visioli professzor emelkedett szóra a nagy előadóban. Beszédében a „hatalom” fogalma állt a középpontban, a „rend” és a „joghatóság” dimenzióira bontva: az előbbi a szentségi cselekményekre, az utóbbi a kormányzási funkciókra utalt. Ennek a megkülönböztetésnek három következménye van, állította Visioli. „Az alkalmazandó doktrínán túl” fontos „úgy gondolni a szolgálatra, mint egy közös kormányzásra”. Következésképpen nem szabad „monarchikus” tendenciák felé hajlani annak ellenére, hogy „a rendek szentségének teljességével” ruházzák fel. Másodszor a püspöknek „lehet és kell” átruházni a megfelelő laikus hívőkre a „felelősségteljes feladatokat az egyház kormányzásában”.
„Lehet és kell” – ismételte Visioli professzor. Hangsúlyozta, hogy a „hatalom” nem tarthatja vissza a püspököket attól, hogy „az átláthatóság logikájának megfelelően számoljanak el tetteikről”.
Ezután teret kapott a közönség is, feltehette kérdéseit. Galli professzor idézett egy könyvet, amelyet egy „ismeretlen ekkléziológus” írt 1940-ben Ecclesiologo in divenire [A készülőben levő ekléziológia] címmel, amely előrevetítette, a Lumen gentium hogyan fog „előreláthatatlan és óriási következményekkel járni az egyház jövője szempontjából”. Az egyik pontosan a szinódus tapasztalata, amely a „kölcsönös meghallgatáson” alapul. Ebben az értelemben Galli professzor felhívta a figyelmet „az Isten és a mások meghallgatása közötti feszültség” jelenlétére. Ez olyan törés, aminek nem szabad léteznie. „Meg kell különböztetnünk az imában, a lelkiismeretünkben. Ebben az értelemben sok a tennivaló.” Galli utolsó példaként felidézte Ferenc pápa által végzett kettős szentté avatást: XXIII. Jánosét és II. János Pálét.
A fórum alkalmából, amikor a vatikáni média az „átláthatóságról” kérdezte Visioli professzort, kifejtette, hogy ezzel kapcsolatban két szempontot kell figyelembe venni: „Az egyik az, hogy elmondjuk, számot adunk arról, amit csinálunk, és a motivációkról, valamint a kormányzás választásait illetően is. A másik, rejtettebb szempont, amely véleményem szerint megérdemli, hogy újra felfedezzük, minden hívő joga és kötelessége, hogy a püspöktől vagy a vezetőktől számon kérje döntéseik okait.” „És ez nem azért van, hogy kivizsgálás alá vonják vagy hogy kényelmetlen helyzetben érezze magát, hanem éppen ellenkezőleg, hogy eltávolítsuk a döntések meghozatalának magányától, amit egy püspök oly gyakran érez magával kapcsolatban” – magyarázta a professzor.
Ugyanebben a szellemben a pap rámutatott a „más püspökökkel való részvételre és párbeszédre”, hogy a pásztor megértse, mikor kell delegálnia és mikor kell visszlépnie egy lépésnyit. „A megkülönböztetés soha nem egyedül történik, ez a szinódus arra tanít bennünket, és ezért minden kérdést, ami a „mikor tehetem meg” aspektust illeti, a megkülönböztetés megfelelő fórumára kell elvinni, ami az egyházi szeretetközösségé: püspökök a püspökök között, és a püspökök Isten népével” – mondta Visioli. „A válasz – fejezte be reménykedően – minden bizonnyal megérkezik.”
Edoardo Giribaldi / Somogyi Viktória
Forrás: Vatican News
