Roos Márton temesvári nyugalmazott főpásztor nemrégiben ünnepelte püspökké szentelésének huszonötödik évfordulóját. Ebből az alkalomból arra kérték a temesvári egyházmegye sajtóirodájának munkatársai, ossza meg emlékeit az egyházmegye 1989 utáni éveiről.
Püspök úr, amikor 1989 decemberében hallott a változásokról, kereste a lehetőséget, hogy Temesvárra látogasson. Hogyan jutott arra a döntésre, hogy végleg visszatérjen az egyházmegyébe?
Az 1989 karácsonyi események újra honvágyat ébresztettek bennem, és 1990 januárjában először csak rövid időre jöttem Temesvárra. Ekkor említettem Sebastian Kräuter ordináriusnak, hogy szeretnék véglegesen visszatérni az egyházmegyébe. Néhány hónappal később, április végén eljöttem Temesvárra Sebastian Kräuter ordinárius püspökké szentelésére, és 1990. július 20-án németországi püspököm, Walter Kasper engedélyével elhagytam a rottenburg-stuttgarti egyházmegyét. Pontosabban, kezdetben két évre, majd öt évre kaptam engedélyt, a további meghosszabbítás lehetőségével. A püspökség székhelye ekkor a Matei Corvin utca 2. szám alatt volt. A földszinten voltak az irodák meg az ebédlő, az emeleten lakott Cziza Ferdinánd prelátus, korábbi általános helynök, aki már kitelepült Németországba, és ott volt a püspöki audienciaterem is. Kräuter püspök egyedül lakott a Dóm (Unirii) tér 10. szám alatti épületben, ahol egy konyhával és néhány egyéb helyiséggel rendelkezett. Minden reggel átsétált a Corvin utca 2. szám alatti irodájába, ahol audienciákat tartott és ellátta a különböző megyés püspöki feladatait. Ebéd után, a nap hátralévő részére visszatért a Dóm (Unirii) tér 10. szám alatti otthonába. A reggelit meg a vacsorát is ott fogyasztotta el.
Az irodában négy személy dolgozott: két hölgy, egyikük pénztáros a másikuk gépírónő, aki a levelezéssel foglalkozott, valamint két nyugdíjas férfi, Franz Braun építész és Jakob Willkomm mérnök, akik az egyházi tulajdonban lévő különböző épületek ügyintézésével foglalkoztak. Ennyiből állt az egész püspökség. A püspök még nem nevezte ki sem az új általános helynökét, sem az irodaigazgatót vagy a titkárát. A felszentelés után a püspök, úgymond, egy személyben volt főpásztor és püspökség.
Sebestyén püspöknek jó volt a memóriája, amit egyszer megtanult, azt pontosan el tudta ismételni, de kevés gyakorlati érzékkel rendelkezett. Ami engem illet, az idősebb papokat ismertem, de a fiatalokat kevésbé. Amikor megérkeztem, a püspök felajánlotta, hogy a Matei Corvin utcai épületben, azaz a saját dolgozószobájában szállásol el. Ez a szoba lett az otthonom. Volt benne egy kisebb íróasztal, két-három fotel, egy szekrény és egy kihúzható rekamié. Ez volt az én „hálószobám”. Szerencsére volt mellette egy fürdőszoba, így valahogy tudtam létezni és dolgozni is. Amikor megérkeztem, a püspök kinevezett irodaigazgatónak, és azt mondta: „Te vagy az irodaigazgató, a többit intézd!”
Először is megpróbáltam áttekinteni a helyzetet és akciótervet készíteni. Kezdtem felkeresni a plébániákat, elutaztam vidékre, a falvakba, mert a helyzet nagyon bizonytalan volt. A hívek egy része, különösen a németek, már hanyatt-homlok elmenekültek, külföldre települtek, mások éppen csomagoltak, vagy a már becsomagolt bőröndjeiken ülve várták, hogy indulhassanak. A papok is azt fontolgatták, hogy érdemes-e még itt maradni, vagy jobb lenne, ha vándorbotot ragadnának, miután vasárnapról vasárnapra, padról padra ürültek ki a templomaik. Ez volt a valóság azokban hónapokban, 1990-es években. Amikor felkerestem a helyi plébániákat, gyakran nem találtam ott senkit: se sekrestyést, se orgonistát, néha még papot sem. Mindenre a „tűnjünk el innen!” optimizmusa volt jellemző.
Így hát előálltam egy ötlettel, és javasoltam a püspöknek, hogy legalább egy titkárt alkalmazzon, aki elvégzi az irodai munkát, míg én „kint” intézem a tennivalókat. Na jó, keress valakit – jött részéről a válasz. Megkérdeztem az irodai alkalmazottakat, hogy tudnak-e ajánlani valakit. Az egyik hölgy az Erzsébetvárosban lakott, és azt mondta, hogy az ő káplánjuk alkalmas lenne. Így hát megkértem az erzsébetvárosi káplánt, hogy jöjjön el a püspökségre. Láttam, hogy intelligens, talpraesett fiatalember, tanulékony és nagyon készséges. Ezért javasoltam a püspöknek, hogy ezt a fiatal új papot, Böcskei Lászlót nevezze ki titkárnak. Csakhogy akadt egy kis gond: az erzsébetvárosi plébános, Lukas Jäger SDS nagyon ragaszkodott új káplánjához, és nem akarta elengedni. „Elveszed tőlem a legjobb káplánomat!” – kiabálta, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki a tervet, és dühében azonnal felhívta a püspököt. Amikor visszatértem az Erzsébetvárosból, a püspök is elővett a kellemetlenségekért, amiket okoztam neki. De végül sikerült megegyezni Lukas testvérrel, és ennek az lett az eredménye, hogy Böcskei László káplán délelőttönként a püspökségen dolgozott, az irodában, délutánonként pedig az erzsébetvárosi plébános rendelkezésére állt.
Ez a beosztás 1991 február közepéig tartott, majd Böcskei László véglegesen állást kapott a püspökségen. Ettől kezdve ő volt a titkár. Az irodámban elhelyeztünk még egy íróasztalt, szemben az enyémmel, és attól kezdve együtt dolgoztunk. Így, együtt, hozzá lehetett fogni a nagyobb tervek megvalósításához. Hónapok múlva a bukaresti nunciatúra küldött egy rövid levelet, amelyben arra kérte a püspököt, hogy nevezzen ki végre egy általános helynököt. A püspök választása Kóbor György csáki plébánosra esett. Ő azonban a „megnőtt” plébániájával és a különböző Caritas-projektjeivel volt elfoglalva, és csak időnként jött a püspökségre, „aláírni”. Egyébként minket kettőnket – titkárt és irodaigazgatót – a püspöki kancellárián a sorsunkra hagytak. Németországból két tervvel érkeztem: a régi, leromlott püspöki palota felújításának és a máriaradnai kegytemplom basilica minor rangra emelésének tervével. Ezt a Temesvárra való indulásom előtt a Nördlingen melletti Mönchsdeggingenben tartott találkozón – ha jól emlékszem – azokkal a bánsági papokkal, akik közül néhányan már régóta Nyugaton éltek, megbeszéltük, és megegyeztünk.
A kérelem benyújtása, és a máriaradnai kegytemplom basilica minor rangra emeléséről szóló rendelet megszerzése volt a könnyebben megvalósítható terv. Ebben a folyamatban az újonnan létrehozott bukaresti nunciatúra játszott vezető szerepet.
A püspöki palota felújítása és egy megfelelő püspöki rezidenciává való visszaállítása valamivel nehezebb feladatnak bizonyult. Időközben a Matei Corvin utca 2. szám alatti épület szinte zsúfolásig megtelt, már csak szűkösen fértünk el. Újra neki kellett tehát látni a régi püspöki palota épületének felújításához – de miből? Honnan szerzünk annyi pénzt? A harmadik nagy kérdés az volt, hogy mit kezdünk a kiürült plébániákkal? 1991-ben kezdtünk terveket és költségvetéseket készíteni. A két temesvári mérnök, noha nyugdíjas volt, még rendelkezett kapcsolatokkal, ismerte a hatóságokat, és segített nekünk megszerezni a régi püspöki székhely felújításához szükséges engedélyeket. Ők itthon intézték a szükséges papírmunkát, míg én külföldön igyekeztem pénzt szerezni. Bécsben volt egy egyházi szervezet, az Europäische Hilfsfonds (Európai Segélyalap), amely a németországi, a svájci és az osztrák püspöki konferenciák pénzeszközeit kezelte. Ott bemutattuk a terveket, a költségbecslést és az összes szükséges dokumentumot. Bécsből Bonnba, a Német Szövetségi Köztársaság akkori fővárosába utaztam, ahol szintén volt egy hasonló központ, elmentem a Német Püspöki Konferenciához, a szövetségi belügyminisztériumba és sok más helyre. Eleinte ígéreteket kaptam, de idővel beérkezett a pénz is, és hozzákezdhettünk a munkához. Akkoriban az épületben, az emeleten tizenegy magánbérlő lakott, akik nem akartak elköltözni, a földszinten pedig, már nem emlékszem pontosan, hogy tizenegy vagy tizennégy állami cég volt. Az első helyiség, ami felszabadult, egy lottózó, amely ott volt, ahol jelenleg a kapus szobája található. Megtört a jég! Pillanatok alatt elterjedt a hír: „Se întorc popii / A papok visszatérnek!” Úgy látszik, az emberek tudták, hogy ez az épület valamikor püspöki rezidencia volt, és a „popii”-hoz tartozott.
Az emeleten, ahol ma a sekrestye és a kápolna található, egy idős házaspár lakott, ők voltak a következők, akik elköltöztek. A többiek mindannyian követelték tőlünk, hogy cserébe nagyobb, szebb lakásokat szerezzünk nekik, ráadásul a belvárosban. Egyes bérlők majdnem negyven éve itt laktak. Nagy szerencsénk volt a püspökséggel szemben lévő nagy bérházzal, az Augustin Pacha utca 2 szám alatti ingatlannal, mert amint ott felszabadult egy-egy lakás, azonnal oda költöztettünk néhány lakót. Az utolsó bérlők azokban a helyiségekben laktak, ahol most a konyha és a kisebb ebédlő található. Ők semmiképpen nem akartak elköltözni. Már a befejező munkálatoknál tartottunk, de az egyedülálló nő meg a fia még mindig nem akartak elköltözni. Mihez kezdünk velük? Végül vásároltunk egy lakást az egyik negyedben, és oda költöztettük őket. Azután gyorsan tataroztuk és átépítettük azt a sarkot is, és Szent Gellért ünnepe előtti napon, 1995. szeptember 23-án ünnepélyesen felavattuk az épületet, és átadtuk eredeti rendeltetésének. Ez volt a kezdet!
Valamikor, amikor a munkálatok már egy ideje javában folytak, a történelmi épület helyreállításának híre Bukarestbe is eljutott. Megérkezett egy feltehetően magas rangú bizottság, amely eleinte megdorgált bennünket, hogy „Bukarest nélkül” vágtunk bele a projektbe, de az építkezés alapos megtekintése után az urak – 1993 körül lehetett – bevallották egymásnak, hogy ez az egyetlen építkezés az országban, amely „működik”. A másik mozzanat az 1995. szeptember 23-i avatóünnepség volt, amikor a politika és az egyház illusztris vendégei mellett természetesen meghívtuk a médiát is – köztük a román televízió bukaresti munkatársait –, akik igyekeztek megörökíteni minden mozzanatot, valamint az épületet is kívülről és belülről. A végén azonban az egyik riporter kifakadt: „Minden szép és jó, amit itt elvégeztek, de nem tehetjük be a műsorba, mivel ez mind katolikus!”
Az ott lakók valójában bérlők voltak, hiszen az épületet már visszaszolgáltatták jogos tulajdonosának, nem?
Az épületnek érdekes története van. Amikor Pacha püspököt 1951-ben letartóztatták, az ingatlant elkobozták azzal az indokkal, hogy az a püspök magántulajdona. Bár nyilvánvalóan nem volt a magántulajdona, és nem is lehetett az! 1953-ban az egyházmegye – amelyet akkor a kommunista állam egyoldalúan esperességi rangra minősített vissza – pert indított a város ellen, arra hivatkozva, hogy az épület nem magántulajdon, hanem egy egyházi intézmény tulajdona és székhelye. Az egyházmegye megnyerte ezt a pert, azzal a feltétellel, hogy az ott lakó bérlőket és cégeket nem szabad kilakoltatni. Az emeleten, ahol most a vörös terem található, a húsipar (Industria Cărnii) irodája volt, a földszinten, a délnyugati sarokban pedig az egyetemi könyvesbolt (Librăria Universității), korábban az úgynevezett Cartea Rusă (az orosz könyv[bolt]) kapott helyet.
A jelenlegi egyházmegyei múzeum helyiségeiben régiségbolt, consignație működött, a mai könyvtár helyén pedig bőráru- és cipőjavító műhely volt – ez a Pacha utca túloldalán lévő épületbe költözött. A jelenlegi levéltár helyiségeit akkoriban egy könyvkötészet bérelte. Az udvart is bérbe adták, így csak egy garázs maradt a püspökség szolgálati autójának. A bérleti díj kicsi, jelentéktelen összeg volt, inkább csak jelképes, két gyufásdoboz ára. Minden borzasztóan lepusztultnak nézett ki. A püspökségnek nem volt pénze az épület fenntartására, a bérlőknek nem volt érdekük a karbantartás, gyakran maguk is szegény munkások voltak, az állami intézményeknek szintén nem állt érdekükben, hiszen az épület nem volt a tulajdonuk. Sajnálom, hogy annak idején nem készítettünk néhány fotót, de nem volt rá időnk. Amikor Augustin Pacha püspök 1954-ben meghalt, a püspökség a temesvár-józsefvárosi régi plébánia épületét kapta meg székhelyül. Ott lakott az ordinárius meg a vikárius is, egészen 1975-ig, amikor is visszakapták a Matei Corvin utca 2. szám alatti, valamint a Dóm (Unirii) tér 10. szám alatti ingatlant. Ekkor költöztek oda. Konrad Kernweisz ordinárius a neki kijelölt Dóm (Unirii) tér 10. szám alatti lakásban hunyt el.
Hogyan történt az egyházmegye átszervezése?
Az 1990–1991-es években megpróbáltam felmérni a plébániák helyzetét, és 1992. január 1-jétől arra kényszerültünk, hogy felszámoljunk 101 plébániát, mert a plébániák meg a templomok teljesen kiürültek. A papok egy része már kivándorolt Németországba, mások arra kértek engedélyt, hogy a német pasztorációban dolgozzanak, az idősebb, gyakran betegséggel küzdő plébánosok inkább a Németországba vagy Ausztriába kivándorolt rokonaikhoz költöztek, és néhány éven belül ott meg is haltak. Ezek a korábban nagy létszámú német plébániák filiákká váltak. Maradt 71 plébánia. Időközben csak két plébánia jött létre: az újszentesi plébánia Kräuter püspök idejében, meg az általam alapított resicabányai Szentháromság-plébánia. Sebestyén püspök idejében csak a négy régi, kommunista korszakból származó esperesi kerület létezett: Temesvár, Arad I. (Arad megyei német plébániák), Arad II. (Arad megyei magyar plébániák), valamint Resicabánya. Az itt maradt papoknak sem volt könnyű dolguk, mert egy plébánia helyett hármat-négyet kellett ellátniuk. Voltak olyan egyházközségek, amelyekben már nem élt egyetlen katolikus lélek sem, nem volt, akire rábízhatták volna a templomot, akinek odaadhatták volna a templom kulcsát.
Ez hatalmas munkát jelentett…
Valóban sok volt a munka, de sok segítőt találtunk, még Németországból és Ausztriából is. Például egy németországi építész és építési vállalkozó, Franz Wesinger a München melletti Olchingból gondoskodott a szükséges papírmunkáról, a számlák kifizetéséről és az elszámolásokról az állami és egyházi segélyszervezeteknek és adományozóknak, különösen a bonni szövetségi belügyminisztériumnak, a Német Püspöki Konferenciának, a bécsi Európai Segélyalapnak, a Königstein im Taunus-i „Kirche in Not/Ostpriesterhilfe”-nak és később a freisingi Renovabisnak. A temesvári Constantin Marcu építési vállalkozó, Bogdánffy Szilárd Ignác mártír püspök unokaöccse is dolgozott nekünk. Az ablakokat az egykori stimpfachi egyházközségem tagja, egy vállalkozó gyártotta, szerelte és vakolta be, kedvező áron. Az ottani egyháztanács egykori elnöke, Gebhard Schips úr volt a felelős. A püspökség magánszobáinak függönyeit egy szintén stimpfachi varrónő, Gabriele Schlöder szabta-varrta ingyenesen, míg férje, Wilhelm Schlöder fáradhatatlanul végezte a technikai munkát. A Böcskei László püspöki titkár által vezetett ifjúsági csoport, a Szent Gellért-csoport tagjai szintén segítő kezet nyújtottak: ők hordták el a levert vakolatot, faltörmeléket, de a lakók gyorsabb kiköltözését is segítették azzal, hogy amikor délutánonként megérkeztek, énekeltek, zenéltek, a kelleténél nagyobb zajt csaptak, tudtukra adva a bérlőknek, hogy jobb lenne, ha nyugalmasabb helyre költöznének…
Nem sokkal a restaurálási munkálatok befejezése előtt a város különböző egyházközségeiből segítőkész asszonyok érkeztek, és kicsinosították a püspökség egyes helyiségeit, hogy az 1995. szeptember 23-i ünnepélyes felszentelés napjára, elvégezve az utolsó simításokat, az egész épület ragyogott a tisztaságtól.
A csatát tehát megvívtuk és megnyertük, amiben sok szkeptikus kételkedett a kezdeti „romhalmaz” láttán, ahogy a csupasz falak a tátongó ablak- és ajtónyílások bámulták a látogatót, aki azon tűnődött, vajon ebből a káoszból lesz-e valaha is rend, vagy létrejöhet-e az új püspökség …
Roos Márton temesvári nyugalmazott megyés püspök 1942. október 17-én született a Temes megyei Temeskenézen. Teológiai tanulmányait 1961-ben kezdte a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Intézetben. 1962 és 1969 között a németországi Königstein im Taunusban, a Filozófiai-Teológiai Főiskolán tanult. 1971. július 3-án Carl Joseph Leiprecht püspök szentelte pappá a rottenburg-stuttgarti egyházmegye számára. Az 1989. decemberi események után Walter Kasper professzor, rottenburg-stuttgarti püspök buzdítására és engedélyével visszatért a temesvári egyházmegyébe. 1990. július 20-án Sebastian Kräuter akkori temesvári főpásztor püspöki irodaigazgatóvá nevezte ki, és megbízta az egyházmegyei levéltár és könyvtár, valamint egy új egyházmegyei múzeum létrehozásával. 1999. augusztus 28-án Roos Márton lelkipásztort a temesvári egyházmegye püspökévé szentelték. A Fuldai (Hessen, Németország) Római Katolikus Teológiai Fakultás 2011. február 4-én, Martin Roos temesvári megyés püspöknek a teológia tiszteletbeli doktora (doctor honoris causa) címet adományozta.
