Az új tanév kezdete magával hoz vagy éppen felelevenít számos kérdést bennünk, de legintenzívebb és főleg majd a következő vizsgaidőszakban forró témává váló talán csak egy van: hogyan tanítson a pedagógus? Erről is sokaknak van véleménye, meglátása vagy akár tapasztalata is, összeállításunkban azonban érintetteket, aktív pedagógusokat kérdeztünk többek között arról, hogyan tanítanak ők, a módszerdömpinget és az elváráshalmokat lehet-e egyeztetni, min múlik a siker egyáltalán. Az alábbi rövid beszélgetésben a Szamosújváron működő Kemény Zsigmond Elméleti Líceum egyik tanítója, Fodor Emőke – aki többek között felnőttképzéssel is foglalkozik – osztja meg tapasztalatait, gondolatait többek között a tanulásról, tanításról, modern módszerekről.
Mi motivált téged abban, hogy fokozatosan továbbképezd magad, hogy ne csak a szigorúan szükségesen legyél jelen?
1998-ban végeztem az óvó-és tanítóképzőt, s rögtön tanítani kezdtem. A gyógypedagógia szak elvégzéséig Kolozsváron voltan óvónő, majd 2003-tól Szamosújváron. Gyerekeim születése szakította meg a pályán töltött éveim, majd harmadik gyerekem érkezése után tanítónő lettem. 19 év után szükségesnek láttam egy váltást. Jó döntésnek bizonyult, bár akkor nehéz volt „újjáépítenem” a pedagógiai tudásom.
Amióta az eszem tudom, szeretek tanulni, s ez alatt nem (csak) a formális, iskolai tanulás értendő. Nagyon szeretek olvasni, előadásokat hallgatni, érdekes emberekkel beszélgetni. A továbbképzések során megkapom azt az újat, a motiválót, amiből lendületet merítek a rutin leküzdésére. Középiskolai osztályfőnököm, Kovács Lajos megtanította nekünk, hogy a kisgyereket a féktelen mozgásigény és a végtelen kíváncsiság jellemzi. Ezt a kíváncsiságot kell megtartani a gyermekben s magunkban is, úgy gondolom. Az élethosszig tartó tanulásról megvolt a véleményem, amikor középiskolai pedagógiai tankönyvben szó volt róla… csak érettségizzek le, sose tanulok többé – gondoltam.
Ma már úgy gondolom, hogy mindenki folyamatosan tanul, hiszen olyan gyorsan változik a világ, hogy lehetetlen ne tanulni.
A diákok most is diákok, tanítványaink elképedve ki is mondják: ti is tanultok még, tani? S lassan, fokozatosan, a kolléganőmmel (Juhos Helgával) együtt rávezetjük őket arra, hogyan tanulunk minden élethelyzetből, hogyan visszük át a tudást az iskolai életből a valós életbe, s fordítva. Most negyedikeseink voltak, s vakációban is érkeztek a WhatsApp-csoportba vakációs képek, kérdezve: melyik tó ez? Meséltem nekik, hogy digitális képzésre iratkoztam, rögtön kértek, mutassak nekik is új applikációkat. (Rengeteget tanultam tőlük.)
Iskola másként, kirándulás után szoktuk kérdezni, hogy jól telt, tanultunk valamit? Az első válasz, hogy nem tanultunk, mert kirándultunk, játszottunk. Pár segédkérdés után mondják is, hogy én eddig nem tudtam, hogy…
Jó tanulni? Igen! – vonjuk le a következtetést.
Hogy tapasztaltad s tapasztalod, a számtalan pedagógiai módszer, ami mind a tanítás és/vagy nevelés hatékonyabbá tételét szolgálja, meg tud-e valósulni a gyakorlatban?
A pedagógiai gyakorlatban pont az a szép, hogy folyamatosan kísérletezhetsz, természetesen bizonyos határokat betartva. Az évek alatt minden pedagógusnak kialakul egy bizonyos módszere, rutinjai „ahogy szokta tanítani…”, ám a rutint meg szokta törni vagy egy iskolai reform, vagy egy olyan osztályközösség, ahol valamiért nem működik a bejáratott módszer. Nem lehet sem ugyanúgy, sem ugyanazt tanítani. Mindig kell legyen valami új ötlet, „varázslat” a tarsolyunkban, hogy megmaradjon a kíváncsiság. Szoktam mondani: hogy ne unjam a saját órámat. Képzésekre járva, akarva-akaratlanul a kollégák megosztanak olyan ötleteket, megoldásokat vagy akár jó mondatokat, amelyek megoldást jelenthetnek az én tanórámon is. Olyan kötelező, unalmas képzés még nem volt, hogy valami újat ne tanuljunk. Akár azt, hogy hogyan ne viselkedjünk…
Egy módszer sem úgy működik, ahogy az elméletileg le van írva. Mindig a pedagógiai helyzettől függ az alkalmazása, a pedagógustól és a diáktól a hatása.
Elemiben nagyon jó dolog tanítani, hiszen a tanci kedvéért nagyon sok mindent megtesznek a gyerekek. De pont ekkora a felelősség is, hogy mi az érték számunkra, mi a fontos, mit dicsérek meg.
Közben „a pálya széléről” úgy tűnik, hogy sokszor közelharcot kell vívni a kötelezően előírt tervvel is, amely szerint mondjuk a tizedik órán kell ezt és ezt tudja a gyermek, és amiatt a fókuszba a „legyen meg valahogy” kerül.
Sok oktatási módszert kell megismernünk, hogy ne fedezzük fel megannyiszor a spanyolviaszt. Más oktatási rendszerek, más iskolák belső szabályzatainak ismerete bővíti eszköztárunk. Semmi se úgy működik, mint a mi időnkben, meg kell találnunk mindig a módját annak, hogy a törvényt (előírást, tantervet) is betartsuk, valódi értékeket adjunk át, és közben jól érezzük magunkat, az oktatási rendszer minden érintettje. Dobbal nem lehet verebet fogni. A tizedik órába olyan tevékenységet szervezünk, mely nem annyira fárasztó vagy már nagyon rég várjuk s nagyon motiváltak vagyunk.
A nehézséget ott látom, hogy olyan gyorsan változik a világ, hogy a tantervek nem tudnak lépést tartani ezzel. Egyre fontosabbnak látom azt, hogy információk helyett megtanuljanak tanulni, keresni, gondolkodni. Persze, ezeket a kompetenciákat nem lehet tananyag nélkül kialakítani. A Step by step alternatíva több lehetőséget ad projektmunkára, illetve rugalmasabb az időbeosztás. A szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum elemi tagozata sok közös tevékenységet szervez, ami az egymástól való tanulást, a változatos módszerek alkalmazását teszi lehetővé.
Tapasztalatod alapján, amennyiben van akadálya egy-egy módszer beépítésének, akkor az hol van vagy hol lehet egyáltalán?
Az a módszer a legjobb, amelyik beválik – így szól a pedagógai közhely. Ha szociálisan hátrányos a környezet, előfordulhat, hogy nyelvileg is alacsonyabb szinten van a gyerek. Ilyenkor a szövegeket adaptálni kell, olyan feladatokat alkotni számukra, melyeket meg tudnak oldani, sikerélményeket kell nekik is adni. Több munkát igényel egy fent leírt osztály, melyhez lelkileg nagyon hozzá tud nőni egy elhivatott pedagógus. Többször el kell ismételni ugyanazt, persze, nem ugyanúgy. Sose lesz elismerve a törekvése se a pedagógusnak, hiszen csak kimeneti eredményeket mérünk, bemenetit nem. Feltételezzük, hogy minden gyerek iskolaérett, tehát innen indulunk. Sajnos, mindenféle helyzettel találkozunk városi iskolákban is. Ha a gyerek hátrányosan indul, a szülő nem partner, nagy valószínűséggel nem éri el az előírt szintet negyedikre.
Mivel mindenki elismerésre vágyik, ha a gyereknek nem lesz pozitív élménye a tanulásban, akkor kitűnik a viselkedésével. Mindegy miért, de figyeljenek rám is! – bohóckodhat, agresszív viselkedést mutathat, szemtelenkedhet…
Minden generációval „meg akarjuk váltani a világot”, de mindig lesz olyan gyerek, aki lemorzsolódik. Sajnos nem lehet buktatni elemiben (Step osztályban), csak a szülő kérheti az osztályismétlést. Ám hiába javasoltuk, erősebb volt a szülői büszkeség. Ha elsőben nem tanul meg a gyerek olvasni, általános és középiskolában már eléggé felesleges minden felzárkóztató program. Sajnáljuk a gyereket, de a szövegek már olyan hosszúságúak lesznek, hogy képtelen megérteni.
Említetted, hogy képzőként látod a másik oldalt is. Ez pontosabban mit jelent? Mit tapasztalsz, van akarat a jól megszokottól való elmozdulásra?
2013-ban szereztem felnőttképzői oklevelet is, egy közművelődési projekt hatására, melyben a Téka Alapítványt képviseltem. Eleinte a szórványkollégium diákjainak tartottunk csapatépítőket, majd tantestületeknek, munkaközösségeknek is. A tavaly véget ért országos romántanítás projektben is kipróbáltam magam, idén digitális képzésekkel folytatom.
Nagyon sok függ attól, hogy mi motiválja a pedagógust a képzésre való jelentkezéskor. Van egy előírás, hogy ötévente 90 kreditpontot kell összegyűjteni minden pedagógusnak. Tavalytól iskolaszinten át lehet számolni a nem akkreditált képzéseket is 15 kreditpontig.
Van, aki csak a kreditpontokat gyűjti. Ők kezdik azzal, hogy kötelező-e a részvétel, mennyit lehet hiányozni. Ők azok, akik online képzéskor a kamerát kikapcsolják. Kihívás, hogyan lehet őket aktivizálni.
Vannak, akiket valóban érdekel a téma, aktívak, próbálnak saját példákat hozni. Tőlük nagyon sokat tanulok, hálás vagyok nekik nagyon.
A két véglet közt pedig van megannyi árnyalat. Optimista vagyok, s hiszem, hogy minden képzés gazdagít minket. Ha nem tudásban, akkor empátiában, gondolatgazdagságban, kapcsolati hálónk építésében. Terápiaként se utolsó, hogy kibeszéld magadból az iskolai élet kudarcait, megértő közegben.
Egy jó képzésben mindennek lennie kell: új információnak, hasznosítható és azonnal alkalmazható ötleteknek, jó hangulatnak, új ismerősöknek.
Van-e arról tapasztalatod, hogy a frontális vagy a modernebb módszerek, amikkel jobban átmegy az infó a gyermekeknek? Kell-e egyáltalán így különbséget tenni módszer s módszer között?
Nagy divatját éljük a személyre szabott oktatásnak, amit rosszul értelmeznek, s úgy gondolják, hogy 8 órát foglalkozunk egy gyerekkel naponta. Sok szülő teljesen ránk bízza nemcsak a gyerek oktatását, hanem nevelését is.
Tudatosan figyelünk a gyerekek intelligenciatípusára, tanulási stílusára, gyorsaságára, variáljuk az egyéni, páros, kiscsoportos munkaformákat. Negyedikben már lehetőséget is adtunk a választásra. Motiváló tud lenni az elemisnek is, ha úgy érzi, hogy van döntési joga: pl. kiválaszthatja, hogy hétvégén mit olvas el a legújabb Napsugárból, vagy a mesét nem kell leírnia, lerajzolhatja, vagy elbábozhatja, vagy prezentációt, digitális feladatot készíthet belőle.
Van olyan gyerek, aki a rutinfeladatot szereti: másolja le, írja le a tartalmát, ez ad neki biztonságot. Van, aki utál írni, bármit kitalál, csak ne írjon. Ők párban egész jó dolgot tudnak alkotni majd.
Mindennek ellenére nemcsak móka és kacagás az iskola – tudatos erőfeszítést is igényel. A médiából folyik a gyerekszórakoztatás és -megőrzés funkciója az intézményeknek, miközben eredményeket várunk el. Ha csak azért megy az iskolába a gyerek, hogy jól érezze magát, ne számítsunk akadémiai eredményekre.
Ha a család partner, segíti a gyerek esetleges elakadásait, igyekszik a pedagógussal azonos értékrendet vallani, akkor eredményes lesz a közös munka és mindenki jól érzi magát. Hiszem, hogy a legtöbb pedagógusban ott van a hivatástudat, a szeretet, együttműködéssel, mosollyal s sok beszélgetéssel előjön a bürokrácia, előírások, szabályzatok és formalitás terhe alól.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap szeptember 15-ei lapszámában.
