A pápai svájci gárda a mindenkori Péter-utód biztonságát vigyázza, immár 500 esztendeje. Az alabárdosok erre kezdettől fogva külön kiképzést kapnak többek közt kézi harc, lövészet és személyi védelem terén, ezért közülök sokan folytatják a vatikáni bő kétéves szolgálatuk után a munkájukat valami őrző-védő területen, így a svájci rendőrség, a határőrség vagy a katonaság kötelékeiben. De nem mindenki, így köztük a 34 éves ex-svájci gárdista, Didier Grandjean sem, aki színes egyenruháját egyszerű fekete reverendára cserélte, miután papi szeminárimba jelentkezett, hogy felszentelése után lelkipásztorként szolgáljon. Ő is egyike azoknak a hivatásoknak, akik katonai szolgálatuk után az Úr közvetlen tanítványi szolgálatába léptek. A vele készített exkluzív interjú a Vatican News német honlapján augusztus 5-én jelent meg.
A Vatikáni Rádió német tagozatának kérésére bejött a szerkesztőségbe és egy hosszú beszélgetésben mesélt életéről és hivatásairól. „Most majd megint egyenruhát viselek, csak éppen nem színeset” – kezdte tréfásan Didier Grandjean, miközben helyet foglalt a stúdióban.
Az egykori gárdista ugyanis visszatért régi vatikáni környezetébe, mert idén nyáron átmeneti kisegítő szolgálatot vállalt a svájci gárdánál, így a vatikáni falak közt ismét egyenruhát hord. A riport délelőttjén éppen az Apostoli Palota híres, Raffaello freskóival díszített loggiáiban teljesített szolgálatot, méghozzá az ünnepi gálaegyenruhában, de a rádióba már fekete papi ingbe öltözve érkezett. Didier Grandjean 34 éves, Svájc Fribourg kantonjának Gruyère járásából való és jelenleg a fribourgi egyházmegyei papnevelde szeminaristája. Korábban 2011 és 2019 között, tehát meghosszabbított időben a svájci gárdában szolgált. „Elhagytam a gárdát, hogy belépjek a szemináriumba” – magyarázta rögtön a beszélgetés kezdetén, amikor megemlíti, hogy eredeti polgári foglalkozása valójában szakképzett tájkertész.
A svájci gárda ugródeszka a papi hivatás útján
Családi környezete vallásos volt, mert a hazai Fribourg kanton is ilyen lelkületű. Fribourg városában működik ugyanis Svájc négy katolikus teológiai karának egyike, míg a másik háromnak Luzern, Chur és Luganó ad otthont. Emiatt is nevezik „Svájc Rómájának”. Gárdista hivatására így emlékezik. A pápai svájci gárda megalapításának 500. évfordulója alkalmából 2006-ban került a kezembe a gárda számos rendezvényeinek egyikén egy reklám szórólap. Ezt a szórólapot az éjjeliszekrényemen tartottam, hogy mindig az emlékezetemben maradjon. El is kísért ez az emlék a további időben és soha nem feledtem el. Ez a tájékoztató lap lett végül az oka annak, hogy csatlakozzam a svájci gárdához” – meséli hivatása történetét.
A zarándokokkal való kapcsolattartás saját hitemet erősítette
Amikor Grandjean 2011-ben, 21 éves korában belépett a svájci gárdába, ez hasznosnak bizonyult hite közösségi kapcsolatainak a megerősödéséhez. Megmerülése a vatikáni miliőben megnyitotta számára hite elmélyítésének és továbbfejlesztésének a lehetőségét. A gárdánál végzett sokrétű szolgálata, különösen, amikor a Szent Anna-kapunál és a Hittani Kongregáció épülete mellett állt őrségben, tette lehetővé, hogy személyes kapcsolatba kerüljön a világ minden tájáról érkezett zarándokokkal. Ezt így meséli el: „A svájci gárdánál végzett szolgálatom során gyakran kerültem kapcsolatba zarándokokkal, ami nagyon lenyűgözött, főként a mély hitük, amit gyakran megtapasztalhattam”. Másrészt viszont megélte a magányt és az egyhangúságot, ami a világ minden biztonsági szolgálatának a velejáró sajátossága. „Mert voltak olyan pillanatok is, amikor egyedül maradtunk az Apostoli Palota őrhelyein. Ezeket az időket imára, elmélkedésre és megfontolásokra használtam.” – emlékezik az egykori alabárdos.
A hivatás három lépése: „A vízcseppek lassan elkoptatják a követ”
Az ima, a szemlélődés és az elmélkedés, a Szent Péter-bazilika kupolája környezetében adódott inspiráló találkozásokkal együtt elmélyítette Grandjean hivatását és elvezette a papi szolgálat útjára. Ez a „megvilágosodás”, ahogy ő nevezi, nem hirtelen és váratlanul jött, hanem fokozatosan érlelődött meg benne. „Ez a hívás olyasvalami, amit belül érzel. Számomra ez a hívás fokozatosan alakult ki, nem egy hirtelen megvilágosodás nyomán jött el”. A világaik számára néha nehéz megérteni, hogy mit is jelent pontosan ez a hivatás, főként a mai kor embereinek mindennapi életében fellépő szekularizáló tendenciák és a spiritualitás hiánya miatt. „A hivatás kifejezés a vocare szóból származik, ami latinul azt jelenti, hogy hívni. Ez egy hívás, valami, amit belül érzel. Azt hiszem, ez mindenkinél más és más, de számomra ez egy fokozatos folyamat volt annak felismerésében, hogy Isten valami másra hív el engem.” Bizonyos értelemben azt mondhatjuk, hogy Grandjean esetében a vízcseppek állhatatos esése elkoptatta a követ. Már Rómába érkezése előtt felmerült benne a papi hivatás gondolata, de akkor még túl fiatal és tapasztalatlan volt. Időre volt szüksége a hívatás fontos lépéséhez: a hivatás felismeréséhez, annak elfogadásához és végül a meghívás melletti elköteleződéshez. „Számomra a svájci gárda a felismerés és az érlelődés útja volt, emberileg és lelkileg egyaránt. Időre volt szükségem, hogy emberként megérjek, hogy felismerjem, elfogadjam és megválaszoljam ezt meghívást” – magyarázza személyes történetét Grandjean.
Menj csak, ez a te utad!
Miután úgy döntött, hogy beiratkozik a szemináriumba, nagy segítséget kapott családjától és barátaitól. „Hatalmas kegyelem volt, hogy mindenki támogatott, és senki sem akart megakadályozni abban, hogy ezt az utat válasszam” – emlékezik meghatottan. Az különösen megindító volt számára, hogy ezt a hírt megoszthatta édesapjával, aki immár hat éve, 2018-ban meghalt. „Nagyon szép volt, mert apám bátorított a hivatásomban, mint ahogy a nagymamám is, akivel szoros kapcsolatom volt, és aki aztán egy év múlva meg is halt. Tudom, hogy most már mindketten a mennyből vigyáznak rám.” Természetesen voltak kritikus és szkeptikus hangok is. Néhányan meglepődtek, mert tudták, hogy Grandjean milyen nagy örömét lelte a svájci gárdában végzett szolgálatában, és milyen jól érzi ott magát. „Először még a nagymamám is meglepődött a döntésemen, de később azt mondta, hogy büszke rám” – emlékezik vissza. Apja viszont már sejtette, hogy fia ezt az utat választja. „Noha akkor még nem voltunk napi kapcsolatban, ő mégis megérezte, hogy én erre az útra készülök” – tette hozzá. A döntő mértékben pozitív visszajelzés olyan erőt és magabiztosságot adott neki, amely még ma is segíti őt.
Isten valami másra hív
Arra a kérdésre, hogy nem félt-e bejelenteni ezt a döntését a körülötte lévőknek, őszintén válaszolt: „Ez egy kicsit mindig kényes téma, főként a közeli rokonok számára, így például, amikor először közöltem a hírt beteg édesapámmal, először nem reagált. Ő akkor már beteg volt és én azt hittem, talán túl fáradt ahhoz, hogy megértse bejelentésem újdonságát. Néhány hónappal később, nem sokkal a halála előtt ismét megkérdeztem a véleményét. Akkor mondta azt, hogy ő már sejtette, hogy ez lesz az én utam. Ez a megerősítés nagy megkönnyebbülést hozott számomra. Azt mondta nekem: „Menj csak, ez a te utad!”.
Az örökkévalóság lehelete vette körül
Sokak számára a Vatikánváros, különösen is a svájci gárda még mindig egy mikrokozmosz, egy kicsi zárt világ a hagyomány és a megújulás közt. Ez a biztonsági és tiszteletbéli szolgálat az egyház szívében, közvetlenül az apostolokfejedelmek utódai közelében zajlik. Az örökkévalóságnak ez a lehelete számos különleges pillanatot idéz elő, beleértve a svájci gárda szolgálati útjának meghatározó pillanatait is, amelyek meghatározzák eljövendő életüket – és ez így történt Didier Grandjean esetében is: „Igen, volt egy meghatározó pillanat a szolgálatom során, mégpedig a 2013-as konklávé! Lenyűgöző volt látni, hogy ez az esemény milyen jelentős volt történelmi szempontból és lelki értelemben is. Olyan dolgok történtek, amelyek nagyobbak voltak, mint mi, mert meghaladtak bennünket. Mi azért voltunk ott, hogy szolgáljunk és hogy kísérjük ezt a folyamatot, miközben csodálatos volt megtapasztalni az egyház nagyszerűségét és az emberi gyengeségeken túlmutató természetfeletti lényegét. Ez mély benyomást tett rám és magával ragadott engem. Aztán nagyon megérintett a kapcsolat mindkét pápával, XVI. Benedekkel és Ferenc pápával. Láttuk és ez mélyen hatott ránk, ahogy önmagukat nem kímélve az egyháznak adták magukat, és mindig készen álltak szolgálatuk végzésére. Ez adta nekem a vágyat és adta az erőt, hogy én is elkötelezzem magam”.
A szolgálat és a fegyelem tudata még az imaéletben is
Lehetséges-e hidat építeni a svájci gárda szolgálata és a szemináriumi munka között? Hol vannak a párhuzamok, mit vesz el az ember a gárdista habitusából? Grandjean tudja ezt és ezért gyorsan válaszol: „Először is a szolgálat érzése a fontos, legyen szó a svájci gárdáról, a szemináriumról vagy papságról. A szolgálat áll a középpontban, ez a döntő üzenet. De nem szabad elhanyagolni a svájci gárda másik pillérét sem, a bajtársiasságot”. A szolgálat, vagyis a másik melletti kiállás tudata még nem minden, mert még fegyelem is van. A fegyelem nemcsak katonai környezetben, így például a svájci gárdánál játszik szerepet, hanem a pap imaéletében is. Egy pap elimádkozza a zsolozsmát, az imaórák liturgiáját, és néha az ima olyan, mint egy harc. Nem könnyű minden nap időt szakítani az imára.
Gárdistának lenni begyakorlott fegyelmet igényel: tiszta megjelenést, napi borotválkozást, makulátlan egyenruhát, barátságos viselkedést. A fegyelem a svájci gárda alappillére, mely megingathatatlan odaadást, szigorú önuralmat és vasakaratú hűséges szolgálatot testesít meg, melyben a személyes igények a pápa és az egyház szolgálata mögé kerülnek. De a fegyelem igazi lényege az önzetlen szolgálatban rejlik, az egyenruha és a reverenda közötti központi párhuzam alapján – mutat rá Grandjean. Végső soron az ima köteles végzése mellett a papnak a kötelezettségeit is önzetlenül kell vállalnia.
Grandjean megemlíti a pápa egyik titulusát, amelyből ő ihletet merít: „Servus servorum Dei, Isten szolgáinak szolgája: Itt szerintem arról van szó, hogy elkötelezed magad anélkül, hogy bármit is várnál cserébe, ez az önzetlen elkötelezettség. A pápa, az egyház, de a hívők egészének szolgálatába állítjuk magunkat. A svájci gárdában gyakran mondták, hogy Isten szolgái vagyunk, ahogy a pápa szereti nevezni az említett módon. Én azt hiszem, pontosan ez számít: nagy alázattal kell ellátnunk ezt a szolgálatot.”
A papi magány keresztje
A pap egész életét a hívők közösségének szenteli, ő egy szolga, szószóló, közbenjáró, vagyis mindig mindent megtesz másokért. Mi a helyzet a magányossággal? Itt a fribourgi szeminarista értékes előnyt kovácsol gárdista múltjából. Grandjean nyolc évig szolgált a gárdában, ami túl van a kötelező szolgálati időn. Ez viszont azt jelenti, hogy kiterjedt hálózatot tudott kiépíteni. A pap maga felelős a közösségi hálózatáért, ezentúl pedig a papnak családja is van, mégpedig a hívek közösségének a családja.„Úgy gondolom, hogy egy pap, aki boldogan él, soha nincs egyedül. Természetesen az állapota, hogy nem házas ember, együtt jár egy bizonyos magánnyal, ami tagadhatatlan. De úgy gondolom, hogy nekünk is van egy családunk a hívők közösségében. Ezentúl pedig továbbra is ápolnunk kell a felszentelésünk előtti baráti kacsolatainkat. Ez tehát továbbra is fontos. A papi élet társadalmi vonatkozása is lényeges, különösen a mai időkben, amikor a társadalom nem feltétlenül támogat bennünket ebben a döntésben. Közösségi kapcsolatok, barátok és szeretteink nélkül, akikre számíthatnánk, nehéz továbblépni.” „A házasság és a papság egyaránt a szolgálat és az elkötelezettség formája, ami válságban van.” Ez az elképzelés azonban magyarázatot igényel, mert szemben áll a Közép-Európát és így Svájcot is érintő erőteljes szekularizációval. Csökken a szeminaristák száma, a plébániáknak össze kell olvadniuk, hogy legalább egy misét lehessen tartani vasárnaponként. Mindez a probléma a modern társadalom azon jelenségéből fakad, hogy az emberek többé már nem akarnak egymáshoz kötődni. Úgy vélem, hogy jelenleg az elköteleződés egyfajta válságát éljük át. A hosszú távú elkötelezettség érzése nagymértékben csökkent, éppen mert sokan félnek a hosszú távú elköteleződéstől. Ez nemcsak a papságra vonatkozik, hanem a házasságra is. Mindkettő a szolgálat és az elkötelezettség formája. Ez egyfajta lemondást is jelent, amelyben az ember kész feladni az anyagi vagy családi biztonságot. Ez pedig bátorságot követel.” A csökkenő hajlandóság a szolgálatra és a meggyőződésből fakadó elkötelezettségre hosszú távon megteremtette a kényelem kultúráját, a „kényelem társadalmát”, ahogy Grandjean nevezi, melyben az áldozathozatal elavultnak, nem kívánatosnak tűnik, és távol áll a mai generációk szokásvilágától. Ám ha egy leendő papnak van elég bátorsága a hit útján járni, akkor Krisztussal együtt járva szerencsésnek mondhatja magát, mert így soha nincs egyedül. „Ma ugyanis társadalmunk a kényelem társadalma, ahol minden azonnal elérhető. Ezért nehéz elszakadni ettől a hozzáállástól és áldozatot hozni. Mégis fontosnak tartom elmondani: én boldog vagyok szemináriusként. Hiszem, hogy az ember boldog lehet, ha van bátorsága megtenni ezt a lépést. Örömet talál benne, mert Krisztus mindig mellettünk van.”
Már a papság védőszentje, Vianney Szent János ezt mondta: „Ha jól meg tudnánk érteni, mi is a pap itt a földön, meghalnánk, de nem félelemből, hanem szeretetből.”„Az emberek még mindig örülnek, ha papok vannak közöttük” Még ha ritkaságszámba is mennek manapság Európában a leendő szeminaristák, elhivatottságot érző fiatal férfiak, ne engedjék, hogy elriadjanak attól, hanem inkább adjanak teret Isten hívásának. Fontos lépés, hogy keressék a beszélgetés lehetőségét tapasztalt papokkal. Ezenekívül a szekularizáció nem jelenti azt, hogy a társadalom széles tömegei ne örülnének, ha papok vannak közöttük: „Fontos tehát tanácsot kérni, hogy jobban megértsük, miről is szól a pap élete, és hogy elismerjük ennek a hivatásnak, ennek a kötelezettségvállalásnak a szépségét. Azt látjuk, hogy noha a hivatások száma csökken, ám az embereknek továbbra is szükségük van papokra, és örülnek, ha vannak közöttük papok. Amit az előző életedből feladsz, azt százszorosan visszaadják neked. Mert Isten nagylelkű, és mindig többet ad a vártnál. Tehát semmi sem megy veszendőbe.” Az emberek sokat visszaadnak cserébe azoknak, akik őket szolgálják és mellettük állnak, ha elkísérik őket, és ha perifériára is elmennek velük – ami pedig a jelenlegi pápa állandó kérése. Didier Grandjean pontosan ezeket az eljövendő feladatokat várja a legjobban: „Szerintem fontos, hogy ott legyünk az emberek mellett. Ezt várom a legjobban: a szentségek kiszolgáltatását, a rendelkezésre állást és a figyelmességet, az emberek, főként a betegek, gyengék és szegények elkísérését. Ez azt jelenti, hogy az emberek között kell lenni, hogy Krisztust elvigyük nekik és hogy hirdessük az Egyház örömteli üzenetét” – zárta a Vatikáni Rádiónak német szetkesztőségének adott interjúját Didier Grandjean, aki leköszönt egykori svájci gárdista és most boldog fribourgi kispap.
Vértesaljai László
Forrás: Vatican News
