Tizedik alkalommal szólt a tanévet nyitó csengő a marosvásárhelyi katolikus iskola udvarán. A jelenleg a Bolyai Farkas Elméleti Líceum keretében működő intézmény szeptember 9-én, hétfőn tartotta hivatalos tanévnyitó ünnepélyét, amelyen az iskola vezetőségén kívül az Erdélyi Római Katolikus Státus alelnöke, a szülőbizottság képviselője, a diáktanács elnöke és az iskolalelkész is köszöntötte, buzdította a diákokat és pedagógusokat az új tanév küszöbén.
Dr. Tamási Zsolt-József aligazgató azzal az üzenettel rázta meg a tanévet megnyitó iskolacsengőt: „Iskolánk csengője jelzi, hogy elkezdődik egy új tanév, egy új fejezet közösségünk életében. Legyen ez egy felhívás, amely cseng és egybecseng az iskolánk csengőjén olvasható felirattal: Reménységgel teli jövőt szánok nektek.”
Kedden került sor az ünnepélyes Veni Sancte szentmisére a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban. A több mint 560 diákból álló közösség, pedagógusaik és szüleik két csoportban fértek be a templomba: előbb az elemi és gimnáziumi osztályok számára mutatott be szentmisét Péter Arthur főesperes-plébános. A szentmise végén ünnepélyes formában fogadta közösségébe az iskola a legkisebb – előkészítő osztály kezdő – diákjait: Tuzson Attila iskolalelkész az ünnepélyesen megáldott iskolanyakkendőket egyenként átadta a gyerekeknek, akiket nagy tapssal köszöntött a többi diák.
Ezt követően a középiskolai osztályok számára az iskolalelkész mutatta be a tanévnyitó szentmisét. Beszédében arra buzdította a jelenlevő diákokat, szülőket és pedagógusokat, hogy igyekezzenek egy csapatként, egymásban bízva, egymásra támaszkodva dolgozni a tanév során az iskolai oktatás eredményességének érdekében. A szentmise végén a kilencedikes diákok ünnepélyes fogadalmat tettek arra, hogy az iskola szellemiségéhez hűek lesznek, és igyekeznek felelősségteljes, igazmondó, együttműködő és tevékeny tagjai lenni az iskolaközösségnek.
Molnár Izabella
Dr. Tamási Zsolt-József aligazgató beszéde:
Kedves diákok, régiek és újak, kedves szülők, kollégák, meghívottak!
Tanévnyitóra gyűltünk össze a reménység iskolájában. Egy újabb tanév kezdetén állunk. Még mindig a lét és a nemlét feszültségében, rákóczisokként, név nélkül, ezen az udvaron, ahol mi otthon vagyunk, de mégis még mindig úton, hogy tényleg hazaérkezzünk. Akaratlanul is a választott nép pusztai vándorlása jut erről eszembe. Mert az út Egyiptomból az ígéret földjére, ha a mai modern közlekedési viszonyokat vesszük figyelembe, az a nagyjából 800 km távolság, szinte semminek se tűnik. De a választott népnek 40 évig tartott, amíg megérkezhettek. Amíg a száműzetés helyéről beléphettek az ígéret földjére. S ennek az útnak volt egy nagyon fontos mozzanata: a szövetségkötés, a törvénykönyv. Mózes ötödik könyvében, a második törvénykönyvben olvashatjuk: „azt tegyétek, ami kedves és jó az Úr szemében, hogy jól menjen a sorod, s bevonulva birtokodba vedd azt a szép földet, amelyet az Úr atyáinknak esküvel ígért, s kiűzd magad elől minden ellenségedet, ahogy az Úr előre megmondta.” (MTörv 6, 18-19) A mai tanévnyitón ezt a gondolatot szeretném kiemelni. Hogy nekünk, a még tartó pusztai vándorlásunk során azt kell tennünk, ami kedves és jó. Az Úr szemében, a mi szemünkben. Nem szabad letérnünk az útról, nem szabad elcsüggednünk, elvesztenünk a hitet vagy a reményt. Mert a mi rákóczis közösségünk csak akkor tud pusztai vándorlásának a végén megérkezni a biztos révbe, ha nem feledjük el, hogy mi együtt, egymásért és egymással alkotunk közösséget, s tudjuk, hogy nekünk még tart ugyan a pusztai vándorlásunk, de a végső célunk nem egyszerűen a „hazaérkezés”, hanem a közösségünk megtartása, együtt maradása. Egy olyan közösség erősítése, amelyről, ha egyesek nem is akarnak tudomást venni, van, létezik. S ennek a közösségnek a tanárai, korábbi diákjai, osztályai örömmel köszöntik az újonnan érkező kis előkészítősöket, a hozzánk érkezett kilencedikeseket, s amely közösség veletek, kedves új diákjaink, együtt folytatja az útját, abban a biztos reményben, hogy történhet bármi, nekünk az a legfontosabb, hogy mi együtt egy szép, vidám, közösségben megélt új tanévet kezdünk. Ahol saját értékeink mentén igyekszünk azt tenni, ami kedves és jó az Úr szemében. S ha így teszünk, akkor előbb-utóbb, de csak beteljesedhet rajtunk is az ígéret, birtokba is vehetjük azt, ami a miénk. Záró gondolatként azt is szeretném még elmondani, hogy a mi reményünk nem azzal válik teljessé, ha újraindul az iskolánk. Mert az iskola csak az egyik eszközünk. Az igazi célunk, hogy mi együtt, folyamatosan, jól érezzük magunkat itt, a mi közösségünkben, s mindenkinek mindig mosoly legyen az arcán. S ezért a célért tehetünk, mert ehhez bőven vannak eszközeink. Ezek közül az önálló Rákóczi ugyan még hiányzik, de senki soha se tudta elvenni tőlünk a többit, a mosolyt, az egymásra figyelést, a jóra való nyitottságot. S ezért, még ha közben az eszközeink tárházából ellenségeink igyekeznek kivenni az önálló iskolát, ne feledjük, a mi célunkért való jószándékú cselekedeteinket nem tudták és nem is fogják tudni sose megakadályozni. Még úton vagyunk, ennek egy újabb szakaszát fogja megnyitni az ünnepségünk végén megszólaló iskola-csengő, s kívánom, hogy ebben az új tanévben legyen nagyon sok szép, mosolygós pillanat, egymásra figyelés, munka, amelynek a gyümölcsét mindannyian láthatjuk. Isten áldása legyen rajtunk, növekedjünk együtt a mindenkori előkészítősök által gondozott fánkkal, legyünk, maradjunk jel, amelynek ugyan néhányan ellentmondanak, de jel, amely határozottan hirdeti, hogy vagyunk; s üzeni a mának és a jövőnek, hogy lenni is fogunk!
