Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt 25 évére. Emberközelben SIMÓ GÁSPÁR, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium lelkiigazgatója, aki életéről, hivatásáról vall.
Mutatkozzon be: milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?
Nevem Simó Gáspár, Isten gyermeke, Jézus Krisztus lelkiségét követni akaró, Szentlélek hordozó repedt edény vagyok. A családom, melyből fakadt az életem, istenfélő, vallását gyakorló édesapából és édesanyából, valamint négy testvérből állt. A hit szerinti életet otthonról kaptuk. Azt tapasztaltam, hogy szüleim a hitüket a hétköznapok szürkeségében, a gyakorlati életben élték meg, azzal, ahogy együtt éltek, velünk bántak, s ahogy a faluközösség életében részt vállaltak.
Huszonöt éve szentelték pappá. Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
Mindig is szolgálni szerettem volna. Azt hiszem, sikerült, mert soha nem voltam munka, programok nélkül. Az elmúlt 25 év, akár 25 hét, hogy ne mondjak 25 napot: elsuhant. Hálával tekintek vissza életem minden napjára.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
A földön fekvés mély volt. Ennek az értelme a megsemmisülés Isten előtt, belesimulás az ő akaratába, mely nap mint nap megvalósul és kibontakozik.
Cserkészként milyen papként tevékenykedni? Hogyan formálta a cserkészet az életét, elképzeléseit? Hogyan használja fel a cserkészetben megélteket az iskolai feladatokban, papi életében?
Egyszer úgy fogalmaztam, hogy a cserkészet egy olyan eszköz, mely segít az élet színezős füzetét kiszínezni. Mivel a cserkészet által jó módszereket tanultam a gyermekek, a fiatalok neveléséhez, tanításához, ezért nagyon hálás vagyok a cserkészetnek és a cserkésztestvéreknek, akik által tanultam, elmélyültem a cserkészlelkiségben.
A cserkészet sajátos gondolkodásmódot, világszemléletet, szociális érzékenységet, közösségi érzületet, játékosságot hozott az életembe, így a tanárkodásomba is rengeteg pozitívumot.
Mi a papi jelmondata, és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor, és mit jelent ma?
Abban az időben zajlott a délszláv háború. Hallottam a háború okozta szörnyűségekről, tömegmészárlásokról, ami nagyon megérintett. Diakónus koromban, 1999 tavaszán voltam a vidéken, mert átutaztunk Međugorjéba, s láttam a pusztítás nyomait. Sokat gondolkodtam, hogy mit szólna az egészhez Jézus Krisztus, mit mondana az egyik vagy másik félnek, kinek adna igazat, kinek az oldalára állna.
Az elmélkedéseimben hordozott kérdésekre lelkemben kaptam választ Jézustól, aki, úgy éreztem, azt mondja: „Én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig” (Mt 28,20). Vagyis hogy ő nem állna senki oldalára, hogy valakivel szembehelyezkedjék, s aztán ellenségnek tekintsen valakit, valakiket, hanem mindenkinek védelmére kelne, s mindent megtenne, hogy mi emberek értsük már meg végre egymást, „ássuk el a csatabárdot”, szeressük és kölcsönösen egymás védelmére, boldogulására törekedjünk.
Jelmondatom – a 25 évnyi tapasztalat alapján mondom – megtapasztalt igazság: valóban velem volt az Úr, s sokszor bizonyította szeretetét, gondviselését, védelmét, irgalmát.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok? Helyek, emberek, élmények?
Az első állomáshelyem Brassó, a Jézus szíve-templom és plébánia, plébániaközösség volt. Azon a plébánián nagyon sok lelkiség működött. Kolping közösség, Élet a lélekben, Páli Szent Vince társulat, házas hétvégések, rózsafüzér-társulat, Nőegylet, Fokolár közösség. Kezdeményezésemre megalakult a cserkészet, melynek 4 év alatt 66 tagja lett. Ezekkel a közösségekkel mind kapcsolatba kerültem, s azt hiszem, ezek meghatározóak voltak életemre. Az is jó volt, hogy a román nyelvűséget is megszoktam Brassóban. Sokat kínlódtam a nyelvvel, mert székelyudvarhelyiként csak a katonaságnál tanult nyelvezettel rendelkeztem, ott pedig nekem kellett a román fiatalok hittanóráit tartani a plébánián. Törtem magam rendesen, hogy felnőjek hozzájuk, s nem eredménytelenül, mert jó barátságok szövődtek román fiatalokkal is. Remélem, a lelkükben ők is sok jó emléket őriznek. Azt mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy igényes, együttműködő, ötletgazdag, jó elvárásokat támasztó, együtt álmodozó-tervező, s a megvalósításban együtt cselekvő emberek vettek körül, amiért nagyon hálás vagyok ma is, 25 év távlatából. Ottani legnagyobb sikeremnek a 105. számú Szemlér Ferenc cserkészcsapat megalapítását tartom.
A brassói négy év után következett Csíkszereda, a Segítő Mária Gimnázium, ahol lelkivezető, tanár és cserkészcsapat-alapító és -vezető lettem.
Amikor valaki felteszi a kérdést, hogy miként kerültem én ide, akkor szoktam mondani: Az a helyzet, hogy Jakubinyi György érsek atya látta, hogy nekem még tanulni s nevelődni kellene, s ide helyezett.
Nos, az az igazság, hogy az elején nem igazán örvendtem ennek, de azt hiszem, a legjobb dolog, ami történhetett velem az életben az, az volt, hogy engem ide helyezett a Segítő Mária oltalma alatt működő gimnáziumba. A Jézus szíve közösségből, a Segítő Szűz Mária oltalma alatt élő közösségbe kerültem. Sokat fejlődtem, és remélem, sokaknak segítséget és fejlődést jelenthettem.
Nagyon jó tanár, nevelő és itt dolgozó kollegákkal és fiatalokkal találkoztam, akikért igencsak hálás vagyok. Jó csapatot alkottunk, melyben mindenki megélhette az egymással való bánásmódon keresztül a „vagyok valakié”, az istengyermekség élményét.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Annak, hogy az embereken keresztül érezhettem Isten gondoskodását, s én is eszköze tudtam lenni. A legfelemelőbb élményeim a gyóntatásban voltak. Nagyon megtisztelő, amikor a fiatalok bizalommal vannak irántam, s bár elöljárójuk is vagyok, mégis őszintén el mernek beszélgetni velem életük dolgairól.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
Lehajolni, együttérezni, megérteni, felsegíteni, lelkesedésre nevelni, együtt tervezni és cselekedni, közösségi szemléletmódra és érzékenységre szoktatni. Mert megtapasztaltam, fontosnak tartom a fiatalokat lelki igényességre s az isteni gondviselére való hagyatkozásra nevelni.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
Mivel azt tapasztaltam, hogy a Szentlélek engem mindig kreatívvá tett, ezért azt tanácsolnám a fiatal papoknak, hogy legyenek nyitottak, hogy a Szentélek Isten vitorláivá válhassanak, ő a jövő egyházát is vezetni akarja.
Hogyan szokott töltekezni?
Csendes szemlélődéssel, elmélkedéssel, szeretetkapcsolataim ápolásával, munkám lelkiismeretes elvégzésével, szentségimádással, kertészkedéssel, természetben való járással.
Miért tud ma, 25 év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Én mindenkiért és mindenért hálás vagyok, s kívánom, hogy legyen minden Isten dicsőségére!
Az interjú a Vasárnap hetilap 2024/34. számában jelent meg.
