Augusztus 24. Ukrajna nemzeti ünnepe, 1991. augusztus 24-én a Szovjetunióból kiválva szuverén állam lett. A Kolozsvári Magyar Napok jókedvű rendezvényei közt erre az alkalomra az orosz-ukrán háború képeit is kiállították a főtérhez közeli, forgalmas főutcán, köztük egy, a háborúban lelőtt fotóriporter munkái. Az utcai kiállítás augusztus 25-én estig látható.
Max Levin mottója ez volt: ,,Minden ukrán fotós arról álmodik, hogy olyan képet készít, amely megállítja a háborút!” Az orosz invázió első öt napjában hét különboző helyszínen készített fotósorozatokat, március 13-tól nem tudtak hollétéről, április 1-jén lőtt sebbel, holtan találták meg.
A kolozsvári, Kultúra vs. háború című fotókiállítás Kosztiantyn Luberov és Vlada Liberov háborús dokumentációs fotósok munkáiból áll. A képek kompozíciója, színvilága akár szépnek lenne mondható, ha a vöröseket nem a bombatalálatok nyomán felcsapó tűz adná, ha nem mentőautók és sebesültek, romok és menekülők lennének a képek szereplői.
Ukrajnának 33,7 millió lakosa van, bár 2023 júliusában a Reuters arról számolt be, hogy a Nyugat-Európába özönlő menekültek miatt a kijevi kormány által ellenőrzött ukrán területek lakossága akár 28 millió főre is csökkenhetett. És minden adottsága ellenére Ukrajna nem a gazdagok országa, sokkal inkább a korrupcióé, amely egyébként nem egy posztkommunista országra jellemző. Azaz a Szovjetunió megszűntével létrejött helyzetnek volt egy nyertes rétege: őket látjuk drága autókkal közlekedni. És, mint nálunk is, van egy sokkal népesebb, és sokkal kevésbé látható egyszerű rétege, akik az örök vesztesek. Akiknek élete munkája dőlt össze egyik-másik katonai hadművelet nyomán. Akik talán már abba is beletörődtek, hogy számukra az élet nem tartogat jobbat, s örülnek, hogy életben maradtak, hogy maradt egy élő rokonuk, akit még kézen foghatnak. Viszik a megmaradt batyut, ami sokszor egy bevásárlószatyornyi, és viszik a házőrző kutyát mint elmúlt életük emlékének őrzőjét. Döbbenetes a gyermekarcokat nézni a képeken, azok természetellenes rezzenéstelenségét, mint aki már túl van az evilági poklon. Nem belemagyarázom a gondolatot: önkéntesek, Máltások, akik foglalkoztak háborúból menekült gyermekekkel, többször meséltek a félelem nyomán lefagyott kisgyerekekről.
Ukrajna Európa második legnagyobb területű állama Oroszország után. 1991-ig a Szovjetunió tagállama volt, a Szovjetunió felbomlása után visszanyerte szuverenitását, amit Oroszország is garantált számára az Egyesült Államok és Nagy-Britannia mellett, miután Ukrajna lemondott a területén tartott szovjet nukleáris fegyverekről. Ennek fejében köttetett az 1994-es ún. budapesti memorandum, amely garantálta Ukrajna függetlenségét és területi integritását. 2014-ben aztán Oroszország egy nemzetközileg el nem ismert regionális népszavazás után annektálta a Krímet, majd az évekig tartó, lokális jellegű kelet-ukrajnai háborút eszkalálva 2022. február 24-én háborút indított Ukrajna ellen.
Ezek az adatok, a tények. És mondhat bármely fél, katonai, biztonságpolitikai szakértő, no meg a közösségi média indulatvezérelte, botcsinálta szakértője bármit, a háborút mindig a kisember szenvedi meg. Az a gyermek, aki 4-5 évesen lövések zaja, összeomló épületek robaja közt menekül, apja, nagybátyja a fronton, talán már egy tömegsírban. Mindez itt, a határunktól nem messzire, miközben mi a gyerekeinknek válogatjuk a jobbnál is jobbat, felriadunk, ha éjjel köhög vagy sóhajt, ketten keresünk a családban, hogy a mi gyerekünknek mindenre teljen… és ez jól van így, amíg meg nem keményedik annyira a szívünk, hogy a szomszéd, a kerítésen vagy országhatáron túli szomszéd baját természetesnek, ,,az ő bajának” fogadjuk el, hárítsuk el magunktól egy vállrándítással.
