Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt 25 évére. Emberközelben KERESZTES ZOLTÁN gyergyószentmiklósi plébános, aki vall életéről, hivatásáról.
Mutatkozzon be! Milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?
A nevem Keresztes Zoltán. Szeretem, ha Zoltánnak szólítanak. A szüleim szerettek volna egy gyereket, és lettem én. Nagyon örültek az érkezésemnek. Legszuperebb a földre érkezésembe, hogy a Teremtő akart engem, így érkeztem a család első gyerekeként, majd 5 évre rá az öcsém. A Fiság menti település, az Akó kaputól keletre nyúló szülőfalum, Csíkszentgyörgy, egy rendtartó székely falu, ahol a római katolikus hit megélése egy fonat, mely a hagyomány, a tudatosság és az elköteleződés szálainak összeéréséből születik. Folyamatosan.
Háromgenerációs családban éltem gyermekkoromat és váltam serdültté. A vallásosság megélése életünk mindennapjainak része volt. A szüleim szép példával jártak elől, viszont apai nagyapám a szelíd, de konok tartása, gyermekkorom papjainak lelkesedése és közelsége erősítette bennem az egyház iránti szeretetet és felismerést, hogy: „Meghívtál, hogy vízre lépjek…” – s én ráléptem. Ebben a faluban tanultam meg, hogy a csodák nem a kör közepén születnek, hanem a kör vonalain, vagyis a határokon. Szerettem a csodákat felfedezni. Ma is. A papság útjára való meghívásom első emléke egy 41 évvel ezelőtti élmény. Akkor számoltam ki, hogy még 16 év kell elteljen, hogy pap lehessek. 25 éve hordozom a pecsétet.
25 éve szentelték pappá. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
Huszonöt évvel ezelőtt álmokkal indultam, amelyekből nagyon sok megvalósult, nagyon sok átalakult, és nagyon sok elillant. Szabadon és meggyőződve mondom: Minden úgy történt ahogy történnie kellett. Az eltelt negyedévszázad alatt a Meghívó, a „Hűséges az Isten, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe” életeseményeimen, papi szolgálatomon keresztül megértette és megtapasztaltatta: „… minden úgy jó, ahogy van./ Nincs mit hozzáadnod, / sem elvenned belőle. / És tudod, hogy nem gyengeség / vagy közöny, / hogy így gondolkodsz. / Amikor a szükségeset elvégezted, / és a fölöslegeset eldobtad, / a túl sokat elajándékoztad, / a túl kevés pedig már nem fáj, / amikor minden tévhit elfogyott, / kezdődhet az élet ünnepe.” (Wolfgang Poeplau: Minden jól van)
Mély hála van bennem a 25 év örömeiért és bánataiért, sikerekért és a kudarcokért, a sebekért és a gyógyulásokért, az elesésekért és a felállásokért. „Ami van, annak szabad lennie.” (Mustó Péter SJ)
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
A szentelő püspök – az én esetemben Jakubinyi György érsek –, mindkét kezét a fejemre tette és csendben imádkozott. Ez a papszentelés legfontosabb mozzanata. Sokszor feltettem a kérdést, hogy vajon azokban a másodpercekben mit imádkozhatott a főpásztor, mit kért számomra Istentől?!
Ugyanakkor nagyon mély üzenetet hordoz és erős szimbolikával bír számomra az a mozdulat, amikor két kezemet összefogva belehelyeztem az érsek két nyitott tenyerébe, ő azt összezárva megkérdezte: „Fogadsz-e engedelmességet, nekem és utódaimnak?” – „Igen” – feleltem. Papi életet meghatározó kérdés és felelet.
Mi a papi jelmondata és miért azt választotta?
„Hűséges az Isten” (1Kor 1,9) Isten előbb hűséges hozzánk, mint mi. Ő a hűség mintája és erőforrása. Ez az állandó jelenség végigkíséri az embereket közös útjukon. Az Ószövetség egyik vezérmotívuma Isten hűségének leírása. Amikor Isten szövetséget kötött, és adta a Tízparancsolatot, mint tudjuk a választott nép sokszor megszegte, de Isten hűséges maradt és visszafogadta őket. A zsoltáros is ezt zengi: „Hűséges hozzám, ezért megmentem őt.” (Zsolt 94,14) Isten hűsége az ember iránt Krisztuban teljesedett ki, ami engem nagyon megragadadott és elbűvölt. Ez a bűvölet ma is tart, ami nem jelent vakmerőséget, viszont szabadságot kölcsönöz. A hűség megtart a tanítvány szerepben, hiszen a tanítványnak tudni kell, hogy mindig van előtte valaki. Csak akkor lehetünk hiteles elöljárók, ha az Úr után megyünk, és nem előzzük meg őt. Az ő jelenlétét mindig tudatosítva – utána. Engedjük meg neki, hogy ő maradjon és legyen az elöljáró. Ezért nem is szabad követni az olyan elöljárót, aki harcba küld, de nincs ott velem, előttem. Az nem hiteles! A Mester előttünk megy, előttünk jár – ha utána megyünk, formálódik bennünk a krisztusi arc.
A magány és a mélység szintjein, ahol csak én vagyok és az Isten, de van, amikor azt érzem: „…nem fogja már régen a kezem. Nem is szól csak int, aztán eltűnik megint, mikor azt kívánnám, maradjon velem” (Ákos: Felemel), az apostol által megfogalmazott hűség megtart és felemel, ahol ismét van újrakezdés. Az újrakezdés íze, hogy hűséges az Isten.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai?
A szolgálati helyeim – Gelence, Csíkszereda, Miklósvár, Gyergyószentmiklós – az új kihívások, az ajándékok és csalódások színterei, ahol sok minden ugyanaz és mégis egészen más. A lelkipásztori munka és szolgálat kihívásait meghatározza a vidék, a mentalitás, az adás és a befogadás intenzitása. A kapcsolatok – Isten, embertárs, én – életerőssége és szépsége, a nyitottság – Istenre, embertársamra, önmagammra – adta és adja számomra a sikerek és kudarcok élményét. Az Istent kereső ember és az embert kereső Isten dinamikájának mozzanatai papi életem meghatározói.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Amikor egy szentgyónás vagy lelki beszélgetés után a ködös tekintetet felcseréli a csillogó szempár, vagy legalábbis a reményt látni akarás megfogalmazása elhangzik, a pásztori kísérés és vigyázás öröme nagyon fel tud tölteni. A liturgia szép és igényes ünneplése felemel, a teljesség ajándékát érzem. A földi életből távozó ember melletti való jelenlét, annak megtapasztalása, hogy a szentségekkel megerősítve, lélekben megnyugodva kész az útra, számomra is békét és erőt kölcsönöz. A szépen elvégzett munka öröme tud lelkesíteni.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
Választások idején a jelöltek programokat tűznek ki. Nekünk, papoknak nagy előnyünk, hogy ez a program már kétezer éve meg van írva. Az én programom az, hogy az evangélium eljusson mindenkihez, mert csak a krisztusi közösségnek van jövője. Legnagyobb kihívás, legalábbis nekem, a megszólítás hogyanja. A kérdés erős bennem: ma, amikor az influenszerek világa a követendő, a like-vadászat adja az önbizalmat, nekem, mint papnak meddig kell elmenni, a modern eszközök használatával, csak azért, hogy az örömhír terjedjen?
A rétegpasztorációt fontosnak és hasznosnak tartom, mivel fontos a kiindulási pont. Milyen generációhoz tartozik a kereső – a hívő, hol tart a közösségre vágyó ember, milyen az ő istenképe, mi számára az egyház? A szentségek mentén élő keresztény élet megtart és megerősít, ezért is tartom fontosnak a szentségi pasztorációt. Isten írott üzenetének, a Szentírás tanításának igényes átadása, tolmácsolása, a lelkipásztorkodás egyik súlypontja.
A tömegegyház képe vidékünkön is átalakulóban van. Ennek tudatában kell lennünk, és így kell megfogalmaznunk a jövőre vontkozó egyházképünket. Nem új dolgokat kell kitalálnunk, hanem a meglévő keresztény értekeinket újszerűen kell bemutatnunk és megélnünk. Ezeket szem előtt tartva, hiszem, hogy lehet gyümölcsözően pasztorálni, római katolikus értékrendet közvetíteni.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
Két idézettel, három rövid gondolattal válaszolok a felett kérdésre:
Ne feledjék soha: „…énvelem a hűség van jelen” (József Attila: Isten itt állt a hátam mögött)
„…amikor minden tévhit elfogyott, kezdődhet az élet ünnepe.” (Wolfgang Poeplau: Minden jól van) Embernek maradni, felállni és újrakezdeni, Istenre hallgatni.
Hogyan szokott töltekezni?
Egy ideje arra lettem figyelmes, hogy szívesen vagyok a természetben. Élvezem a természet hangját, feltölt és megnyugtat. Azon kapom magam, hogy egyszerűen csak szemlélődőm az Úristen ajándékain, ami nemegyszer akaratlanul imává formálódik.
Egy pohár jó bor melletti beszélgetés szeretteim, barátaim körében, hibáimmal együtt, az elfogadottságamat és szerethetőségemet erősíti. Ez feltölt, és erőt ad az újrakezdéshez.
Miért tud ma, 25 év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Mustó Péter atya szavait idézem, mert számomra a legszebb válasz a feltett kérdésre. „Amivel megküzdöttél, amin átvergődtél, amiért kitartottál, az válik a tiéddé. És nem mindig az, ami rögtön sikerül. Az a tied, ami mellett újra és újra döntesz. Sokszor nem is egészen tudatosan. Hanem azzal, hogy teszed a kötelességed. Amit teszel, abban ott a döntésed.Veszteségeid tudatában is vállalod azt, ami mellett döntöttél. Vagy amit az élet adott.”
Az interjú a Vasárnap hetilap 2024/33. számában jelent meg.
