Bordi János szentszéki tanácsos, nyugalmazott lelkész elhunytának hírére azt a 2005-ben róla és „birodalmáról” készült riportot vettük elő, amelyet Ozsváth Judit a Keresztény Szó számára készített. Elutazott a hat hónapig is eltartó kemény télbe, hogy a helyszínen lássa, milyen a hegyen az élet, hogy lehet azon a vidéken lelkeket pásztorolni. A 2005-ös riport néhány részletével elevenítjük fel a hegyi pap alakját, mutatjuk meg munkáját.
,,A Hegyi Papot elég jó természettel áldotta meg az Isten. A felmerülő gondok ellenére is megpróbál nyugodt maradni, haragot soha nem tartani, Istennel-emberrel jó barátságban lenni. A Hegyi Pap elégedett és boldog ember. Szolgálni akar.” Így mutatta be magát 2005-ben az 1986 óta Pálpatakán szolgáló, mikefalvai születésű plébános.
Egyezségünk értelmében a korondi plébániára jön elém Bordi atya. Rövid várakozás után meg is érkezik terepjáró autójával, majd indulás előtt még egyszer rám kérdez: tényleg komolyan gondolom, hogy fel akarok menni a hegyre?…
A község központjából felvezető havas úton biztosan kapaszkodik az erős jármű. Útközben megtudom, sietnünk kell, hiszen öt órától keresztúti ájtatosság lesz a pálpatakai templomban. A Korond-széli házak maszatos arcú, apró gyermekei lelkesen integetnek felénk, útitársam mosolyogva válaszol nekik. „Gyakran osztok cukorkát itt, onnan az ismeretségünk” – mondja, s már folytatja is az abbahagyott mondandót. „Tudod, nem könnyű itt az élet, de én megszoktam, megszerettem. A kollégák is csak Hegyi Papként emlegetnek, hiszen lassan már 19 éve, hogy kint lakom a hegyen.”
Egyházközsége tulajdonképpen 20 kilométeren terül el. Pálpatakán 305 híve él, a nagyobbik filián, Fenyőkúton, 213-an vannak, ott 1949 óta van templom is. A másik filia Szencsed, ahol ma már mindössze 7 katolikus ember él.
„Ezt az istenházát a jó hívek és a Gondviselés építette több mint tíz évvel ezelőtt” – mondja, majd sejtelmesen elmosolyodik. Kíváncsiskodó kérdéseimet elhárítja, ezt nem lehet ilyen röviden elintézni. Este majd „megbeszéljük”.
Épp csak szemrevételezem a – szintén fából épült – tágas plébániaépületet, a keresztúti ájtatosság előtt többre nem jut idő. A templomkertből más házat nem látni, embert viszont egyre többet, kicsik és nagyok jönnek imádkozni. Két kiskamasz sítaplon érkezik, ők ministrálni fognak, mondja az atya, és a sekrestyébe invitálja őket.
A csípős hidegből a templomba lépve a lélek hamarabb felmelegszik, mint a test. Nem tudom másképpen mondani: szeretet van odabenn. Sok-sok szeretet…
Az est leszálltával kezdem igazán komolyan venni környezetemet, leendő szállásomat. Jól felszerelt, barátságos hely a paplak, így, hat réteg ruhában nem is fázom benn… Egy félre tett, láthatóan kiolvasott könyvön hosszabban pihentetem tekintetem: Wass Albert: Egyedül a világ ellen. Magukrahagyottak…
Bordi atya a konyha felé tessékel, az most a legmelegebb pontja a háznak, a cserépkályhában vidáman pattog a tűz. „Ne félj, nem fogsz fázni, lesz itt meleg mindjárt!” – nyugtatgat. Közben fiatal hölgy érkezik, frissen sült krumplis kenyeret hoz a papnak. Aztán megtudom, Balázs Enikő óvónő a tanyán, jelenleg kilenc gyermek jár a csoportjába, olyan is, akinek négy kilométerről kell gyalogolnia.
A konyhaasztalon kis cetlire leszek figyelmes: „Plébános Úr! Meg kérem szépen, hogy ha van vaj egy üveget és a pungákat legyen szíves, ha nem haragszik meg, legyen szíves hozza át nekem! A kürtőst melegítse fel puhább lesz!”
Bordi János a hetedik plébánosa Pálpatakának. Hogyan fogadta a kinevezést közel 19 évvel ezelőtt?
1982. június 20-án szentelt pappá megboldogult Jakab Antal püspök úr. Az első állomáshelyem Segesvár volt, ott nyolc hónapig voltam segédlelkész. Az 1983–1986 közötti időt Marosludas mellett, Mezőszengyelen töltöttem. Én voltam az utolsó plébános azon a helyen. Ide, a hegyi tanyavilágba 1986. szeptember 12-én érkeztem. 1948-ig a korondiak pasztorálták ezt a részt, akkor Isten szolgája Márton Áron püspök úr küldte ide az első papot.
Többen megkérdezték már, hogy miként fogadtam ezt a kinevezést. Hát nem idegenkedtem tőle egy percig sem. Máskülönben én mindig arra vágytam, hogy a székelységbe helyezzenek, és ha lehet, ne városba. Falusi származású vagyok, Maros megyében, Mikefalván születtem és nőttem fel, vegyes nemzetiségű és vallású vidéken – ezért is vágytam az igazi Székelyföldre. Igaz, Pálpatakáról addig semmit sem tudtam, azt sem, hogy merre van. Volt egy térképem, azon kerestem meg, amikor megkaptam a kinevezést.
Ezzel a hellyel aztán nemhogy beteljesült, de „túl” is teljesült a vágy…
Nyáron gyakran meglátogatnak a pap-kollégák (télen nem nagyon jönnek fel, mert félnek a hidegtől), aztán ők is megjegyzik, hogy nagyon szép vidék, szabadság idején szívesen elüldögélnének egy-egy hetet itt, de hogy éveken keresztül itt éljenek, azt már nem csinálnák… Mondom ilyenkor nekik, hogy jobb is, hogy ők nem vállalják, mert én szeretem. Már amikor először feljöttem ide, beleszerettem ebbe a tájba. A természetem olyan, hogy szeretem a magányt, de a társaság sem zavar. Itt mindkettőre van lehetőség. Utóbbira főleg akkor, ha vendégek jönnek hozzám, márpedig ez elég gyakran történik.
Mi fogadta itt akkor, 1986-ban?
A szép természeten kívül senki sem fogadott. Az elődöm sem volt itthon, zárt ajtók vártak. Egy Aro típusú autóval jöttünk (sofőrt fogadtam, mert akkor sem autóm, sem jogosítványom nem volt), a könyveimet, ruháimat hoztam, a biciklimet, egy ping-pong–asztalt meg egy pár tyúkot. Nagyon szép őszi idő volt. Mivel bejönni nem tudtunk, leemeltük a ping-pong–asztalt és elkezdtünk játszani a sofőrrel. De később sem jött erre senki, se pap, se más ember, s mivel a sofőrnek is dolga volt, nem tehettünk egyebet, egy halbicskával kinyitottuk valahogy a hátsó ajtót és bepakoltuk a holmimat. Aznap lementem Korondra, ott találkoztam az elődömmel, másnap már együtt jöttünk fel ide. Összepakolta a dolgait, majd indulás előtt megkérdezte: „Te nem jössz Korondra?” Visszakérdeztem, hogy ugyan miért mennék, ha nekem itt a helyem? „Te nem félsz itt?” – kérdezett tovább. Mondtam, hogy nem félek, nem olyan ember vagyok én. Aztán ő elment, én kivettem egy párnát, egy pokrócot a csomagból, aztán lefeküdtem és a jó levegőn úgy elaludtam, hogy másnap, pénteken, kilenc óra felé ébredtem meg. Akkor elkezdtem takarítani, rendezni a holmimat. Szomorúan éltem meg, hogy egyetlen ember sem jött erre. Szombat délután aztán az elődöm jelent meg újra, jött, hogy a vasárnapi szentmisén bemutasson Pálpatakán és Fenyőkúton, s aztán együtt menjünk a szencsedi filiába is, ahol búcsúünnep volt. Éppen valami rongyot ráztam a lépcsőn, amikor érkezett. Mosolygott. Mondtam neki: „Ne mosolyogj te, mert itt csak sírni lehet. Csütörtök óta ugyanis te vagy az első ember, akivel találkoztam.” Azután bemutatott itt és a filiákban is. A vasárnapi szentmise után az emberek szokás szerint még visszamaradtak beszélgetni az udvaron. Miután az elődöm elbúcsúzott, és kellőképpen megsiratták őt, odafordultam új híveimhez és számon kértem rajtuk, hogy miért nem néztek rám csütörtök óta. Olyan csend lett, mint a sírban. Lassan aztán változtak. Két-három hónap is eltelt, amíg az atyafiak észrevették, hogy én állandóan helyben vagyok. Figyeltem, hogy mennek el a plébánia előtt, de errefelé sem néznek. Nem is gondolták, hogy van itt valaki. Aztán lassan összeszoktunk és kezdődött az élet. A fiatalokkal is kezdtem foglalkozni, kedd, csütörtök és vasárnap este gyűltünk össze a plébánián. Rövid hittanórát tartottam nekik, utána éneklés, játék következett. Persze a korondi rendőrök még ezt is megneszelték, és belekötöttek. Mondtam, jöjjenek, nézzenek szét nyugodtan, az ajtó soha nincs bezárva.
Akkor még nem volt templom, a plébánia legnagyobbik szobájában tartottuk a szentmiséket. Ez a ház megvolt tehát, de az állapotáról nem mondhatok sok jót. Lassan aztán elkezdtük a javításokat a híveimmel. Ez is közelített minket egymáshoz. Itt a fa soha nem volt gond, így kértem az atyafiakat, hogy hozzanak néhány szál deszkát otthonról és öltöztessük újba körben a plébániát.
Tizenkét évig a házakhoz, a filiákba, de még Korondra is a legtöbbször gyalog jártam. Főleg télen volt ez nehéz. Volt akkora hó is, hogy a lovak elakadtak a szánnal, sőt olyan is, hogy el sem mertek indulni velük, mert félő volt , hogy a nagy, erősen megfagyott, kérges hó elvágja a lovak lábát. Temetni is a házakhoz jártam és járok. A vidék jellegzetessége ugyanis, hogy nincs közös temetője. Mindenki a saját földjére temetkezik, a földhatár közelébe. Nem tudok máshol ilyen szokásról a Székelyföldön. Székelyvarság is ilyen tanyavilág, de ott van közös temető. Érdekes dolog. Lehetne azzal magyarázni, hogy nem volt templomuk, így nem volt mi mellé temetkezni. Fenyőkúton viszont sokkal régebb óta van templom, mégis a földjükre temetkeznek az emberek…
Itt keményebb az élet, ami keményebbé teszi az embereket is. Tizennyolc éve harcolok velük, hogy bármilyen szezon-munka is van, jöjjenek a vasárnapi szentmisére. Eddig nem sokra jutottunk. Amíg „fontos” dolog van a mezőn, addig nekik az az első, addig a jó Isten is csak várjon a sorára… Pedig mindig mondom, hogy a csimaszok eszik meg azt a pityókát, amit vasárnap szednek ki a földből vagy akkor ültetnek. Azért van, aki kezdi már érteni, hogy a vasárnapi munkán nincsen Isten áldása. A másik „szent” dolog számukra a vendég. Gyakran előfordul, hogy a vendégre hivatkozva nem jönnek vasárnapi szentmisére. Pedig milyen egyszerű lenne a vendéget is elhozni a templomba…
1994 tavaszának végére el is készült minden, jelentkeztem Jakubinyi érsek úrnál, és kértem, hogy Péter és Pál apostolok ünnepén, a búcsúünnepünkön, jöjjön és szentelje fel az új templomunkat. Akkorra éppen más programra volt elígérkezve, de egy hónappal később, július 24-én kijött és elvégezte a szentelést. A templomot az én terveim alapján rendeztük be, minden fából van benne, még a virágvázák is. A padok a szovátai templom padjainak mintájára készültek, a keresztút képeit egy farkaslaki ember faragta, ezeket én ajándékoztam a templomnak. Persze, én tudom, hogy vannak olyan dolgok is, amik nem egészen jól sikerültek, amiket ki kell javítani később. Egyelőre így maradnak, aztán, ahogy lesz pénzünk, javítgatunk. Nagy dolog, hogy a központi fűtés is bent van a templomban és a plébánián is, igaz, hogy a két helyet egy kicsi kazánból fűtjük, így inkább csak langyosítani tudjuk a levegőt. De, hála Istenek, áll a templomunk, ami még jobban összefog és ide köt minket.
Forrás: Ahol közelebb van az ég a földhöz. Látogatóban a Hegyi Pap birodalmában, Keresztény Szó 2005/3. A teljes riport ITT elérhető.
[…] A Hegyi Pap elégedett és boldog ember, szolgálni akar […]