Az ezüstmiséjüket ünneplő papok élete szolgálati helyeiktől függően sok érdekességet, áldást és elhivatást mutat. Folytatjuk sorozatunkat, melyben az idén jubiláló papokat szólítjuk meg, hálatelt szívvel visszatekintve papságuk elmúlt 25 évére. Emberközelben VASS NIMRÓD ISTVÁN gyimesfelsőloki plébános, aki életéről, hivatásáról vall.
Mutatkozzon be! Milyen családi háttérrel rendelkezik? Honnan a vallási kötődés a családban?
Vass Nimród István a nevem, 1974. szeptember nyolcadikán születtem Nyárádszeredában, szüleim első gyermekeként (a négy közül), és Nyárádremetén nevelkedtem, jártam ki az általános iskola 10 osztályát. A családban, főleg édesanyánk felől, vallásos nevelésben részesültünk és szentmisére jártunk, s a kommunista idők ellenére Teleki Dezső, majd Venczel Lajos atyák idejében a hittan is a heti program része volt. Akkor is, ha az iskolában olykor kifejezték nemtetszésüket is ezért. Eleinte művészeti iskolába készültem, de az valamiért abbamaradt. A ’89-es fordulat utáni nagy misszió idején az akkor nálunk beosztott Gál Alajos gyulafehérvári plébános hatására indultam a kántoriskolába, majd a teológián folytattam tanulmányaimat.
25 éve szentelték papnak. Milyen volt akkor az elképzelése a papi életéről, és milyen most? Hogyan tekint vissza ezekre az évekre?
A teológia hetedik éve után, 1999. június 20-án szentelt pappá Gyulafehérváron Jakubinyi György érsek, immár 25 éve. Most visszanézve kissé naiv fiatal voltam, aki – mint a legtöbben – nagy reményekkel nézett a jövőbe, aki hitt Urában és Mesterében, és hitte azt is, hogy általa nagy dolgokat vihet végbe. Akartam dolgozni, és első állomáshelyemen, Márton Áron szülőfalujában volt is tennivaló. Az első évben főleg úgy éreztem, lebegek, alig éri lábam a talajt: ezt akartam, ezt csinálom. Aztán lassan a realitás meg saját korlátaim felismerése nyomán leszálltam a földre. Lassan megértettem, mit is jelent, hogy a világ már meg van váltva, nekem az a feladatom, hogy erre minduntalan emlékeztessem a rám bízottakat, s az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása által vezessem és kísérjem az embereket, amennyire csak lehet, ama keskeny úton. Bevallom, ezt igyekeztem is részletesen kifejteni a prédikációkban (időbe telik) és – főleg mivel időközben Rómában egyházjogi licenciátust is szereztem – eléggé a jog szemüvegén keresztül nézem a dolgokat. Megnyugtatom azonban olvasóinkat, ugyanaz a Róma ugyanakkor sokkal nyitottabbá, befogadóbbá is tett engem sok téren.
Szentelési ünnepségének mely mozzanata a legemlékezetesebb az ön számára?
Talán az önátadás tudatosítása, a szentelő püspöknek tett ígéretek kimondása és a „mostantól minden másképp lesz” gondolata volt a legmaradandóbb. Kevésbé emlékszem a külső, minket körülvevő eseményekre, inkább arra, ami akkor bennem lezajlott.
Mi a papi jelmondata és miért azt választotta? Mit jelentett ön számára akkor, és mit jelent ma?
„Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, az enyém vagy!” (Iz 43,1) – akkoriban valamiért ez az ige fogott meg a legjobban, ez rezonált leginkább a lelkemben. Talán mert mint minden emberben, aki nagy döntés előtt áll, volt bennem is egy félelem, amire a választ, a megerősítést, ami majd mint motiváció, mint hátszél, továbbra is erőt, bátorítást, a „valahová tartozás” érzését tudja megadni. Ma mit jelent? Ma, ha emberileg kerül is ok félni, tudom, hogy nevemen szólított, megváltott, és hogy gyengeségeim ellenére az övé vagyok.
Melyek voltak papi pályája meghatározó mozzanatai? Legfontosabb sikerek, esetleges kudarcok? Helyek, emberek, élmények?
A kápláni éveket a lelkesedés, tenni akarás, a plébánosokra jellemző felelősség hiánya, a fiatalok által körülvett fiatal pap imázsa jellemezte. Csibi László, majd Szabó Lajos atyák más-más módon kísértek, tanítottak, s amikor kellett, helyretettek. Jó volt mellettük lenni. Öt év szolgálat után Jakubinyi György érsek atya Rómába küldött, a Lateráni egyetemre, egyházjogot tanulni. Méltatlannak éreztem magam, kételkedtem is kissé magamban, de igent mondtam, s nem bántam meg. A világegyház központja, a római tanulmányok, a számtalan nemzetiségű katolikus pap és világi ember egy új szemléletmódot adott arról, amit idehaza Erdélyben, kettős kisebbségben (illetve ahogy valaki fogalmazott: kevesebbségben) élünk meg. Onnan három év után hazakerülve enyhén szólva sokkolt a máramarosi szórvány egyházközség helyzete, ahová helyeztek, mivel épp azelőtt állt le az emberek túlnyomó többségének munkát biztosító nemesfémbányászat, és szegényeken érzett a csüggedés, a kilátástalanság. Templomokat javítottunk, igyekeztem egyházi és kulturális programokkal is mozgatni a dolgokat, de úgy éreztem, kevés sikerrel.
Négy év után kerültem közelebb, Gyimesfelsőlokra, ahol immár a 14. szolgálati évet kezdem. Akkor egy kissé a megpiszkált hangyabolyra emlékeztetett, amit találtam, de úgy érzem, az évek során sikerült elég jó kapcsolatot kiépítenem a csángókkal – kicsit már magam is az vagyok –, és teszem azt, ami feladatként elém kerül. Mivel volt mit, s volt kikkel, s mert a hívek részéről is, s a pályázati lehetőségekben is segítséget kaptam, így lassan rendbe tettük templomainkat, ravatalozót és új plébániát építettünk, most épp a két orgona van napirenden. Mindemellett örülök, hogy a különféle korosztályokkal – gyerekekkel a gyéren látogatott hittanokon, de annál népesebb gyerekfoglalkozásokon, a fiatalokkal az ifjúsági hittan és programjaink keretében, a felnőttekkel a szentmisék mellett a keresztelési és házassági oktatások, s az idősek szentségekkel való meglátogatása keretében, többek között– találkozom. Sokat jelent nekem 2017-től a Házas Hétvége mozgalomhoz való tartozásom, ahol sokat tanulhatok magam is a mély, őszinte megosztások által. Az idő múlásával egyre tisztábban látom, mik számítanak erősségemnek, illetve mik a gyengeségeim, hol szükséges fejlődnöm a lehetőségek szerint.
Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?
Amikor azt látom, a gyérebb visszajelzésekből azt hallom, hogy sikerül valakinek reményt adni, életét egyensúlyba hozni, kérdéseire választ adni, a szentségek vagy szimplán emberi hozzáállás által Isten szeretetét megtapasztaltatni vele, s így közelebb vinni őhozzá.
Melyek a pasztoráció súlypontjai az ön számára?
A Gyimesekre a népegyházi felfogás volt jellemző. Azt akartam elérni a lelkiségek behozatala által is, az olykor hosszabb prédikációk által is, hogy a megszokás helyett a tudatos keresztény katolikus gondolkodás tudjon bennünk megerősödni. Hogy tudjuk, kinek és mit hiszünk. Mert annyifélében és annyiféleképpen lehet hinni manapság. A mi feladatunk képességeinkhez mérten felügyelni a „szántóföldre” és vetni az Ige magjait. Jólesik olykor az aratás, a szüretelés is, de az már a Mester dolga.
Milyen, az életén átszűrt tapasztalatot, bölcsességet kötne a szentelendő papok lelkére?
Igyekezzenek minél tovább megőrizni a kezdeti lelkesedést, tenni akarást, és minél többször élesszék fel magukban a kapott kegyelmeket, mert a másmilyen világgal való szembesülés, a mind több és többrétű munka, ami rájuk vár, kiégéssel és céltudatvesztéssel is járhat. Sokat segíthet, ha őszinte, őket emberként is látó családokkal, közösségekkel is kapcsolatba kerülnek, akik időnként akár tükröt is tartanak eléje jóindulatúan.
Hogyan szokott töltekezni?
A már említett Házas hétvégés közösséggel való találkozások, a közös ima, a hozzám közeli emberekkel való mély, emberi beszélgetések, a természetben, a hegyekben való kirándulások feltöltenek, de sokszor segít kikapcsolódni egy-egy jó film is.
Miért tud ma, 25 év távlatában hálás lenni a hivatásával kapcsolatban?
Sokan köszöntgetnek mostanság az ezüstmise kapcsán, bár én úgy érzem, ez nem olyan, mint egy nehéz munkával elért életcél, hanem „csupán” annyi, hogy az elmúlt 25 év alatt jól-rosszul, de végezve a rám bízott feladatot, eltelt egy negyed évszázad. Úton vagyunk. Az idő múlása nem „érdem”. Amiért mégis hálás tudok és hálás akarok lenni Istennek, de közösségemnek is, hogy az idő Isten országáért együtt dolgozva, az úton együtt haladva telt el, és reményeim szerint nem hiába. Közben göröngyös az előttünk lévő út, olykor meredek és sötét fellegek is vannak, néha el is esünk, de aki megváltott és nevünkön szólított, azt mondta: „Ne félj!” Ez pedig mindig segít meglátni a Fényt, hiszem, ezután is.
Az interjú a Vasárnap hetilap 2024/32. számában jelent meg.
