A szatmári egyházmegye fiataljai és fiatal felnőttjei számára harminc éve hivatkozási alap és várva várt esemény Szokond, pontosabban a szokondi gyermektáborok. Az alapító és a résztvevők, illetve a kis táborozókból csoport-, esetenként táborvezetőkké előlépők visszaemlékezéseivel nemcsak nosztalgiával töltötték be lapunk hasábjait, hanem bemutatták másoknak, akik nem hallottak róla vagy nem ve(he)ttek részt egyik táborban sem: Szokond a béke szigete, felejthetetlen hitélmények, barátságok és hivatások megalapozója is sok egyéb mellett. Ismerjék meg KOVÁTS ÁLMOS szokondi élményeit, érzéseit!
Születésnap. Harminc év. Napjainkban az emberek többsége ilyenkor állapodik meg, alapít családot és mond igent a gyermekvállalásra. A szokondi gyermektábor már az élen jár ezen a téren, hiszen ez idő alatt több ezer gyermeket fogadott be, több száz fiatal csoportvezetőt és jó pár tucat táborvezetőt.
A hála szó talán kevés tud lenni az iránt, hogy a harminc évből tíznek már én is részese voltam más-más formában. Aki bár egy morzsányit is belekóstolt ebbe, az jól tudja, hogy a Szokond szó nem egy településnév, hanem egy hétköznapi csodának a kifejezése is. Ez a szó pedig egy biztos kódként van jelen sokunkban, ha egy-egy beszélgetés nehezen indulna vagy már kihalófélben lenne. Nem is amiatt, hogy a nagyságáról lenne híres a település, hiszen egy megszokott falucska, ahol már a katolikus templomnak is csak az első padjai telnek be egy-egy vasárnapi szentmisén. Mi, csoportvezetők, Szokond alatt az összes ott zajló tábort értjük. Szokondnak varázsa van, de többünk tapasztalata alapján elmondhatom, hogy a hangulat és a „feeling” kevésbé katartikus, ha más közösséggel van ott az ember.
Kezdetben, ötödik osztály utáni nyáron félelemmel indultam el a táborokba. Kíváncsian figyeltem csoportvezetőimet, kicsit félve fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy majd én is váljak egyszer azzá. Aztán végül is belenőttem, és a plébániáról engem is küldtek a tavaszi csoportvezető-képzőre, ami az első lépcsőfok a szokondi gyermektáborokhoz. Sokan voltunk újoncok, egymást tanítottuk, és követtük a nagyobbak jó példáját. De talán ami a legfontosabb, hogy közösség formálódott, ahol otthon érezhettem magam. Hasonló értékrendű emberek vettek körbe, és kölcsönösen elfogadtuk egymást. Ennek a közösségnek pedig meghatározó szerepe volt a hivatásom megszületésében és felismerésében: mind az embereknek, akik körülvettek, mind a programoknak, ahol önkénteskedhettem. Úgyhogy Szokond arra is képes, hogy a nagy ő megtalálása mellett az ember figyelmét a nagybetűs „Ő”-re terelje, és érzékennyé tegye iránta. Barátságok születtek, erősödtek és mai napig tartanak, és feltöltőerejük van a találkozásoknak azokkal, akik már befejezték a csoportvezetői pályafutásukat. Persze ezek a találkozások sajnos nem tudnak túl gyakoriak lenni. Egy-két személy kivételével a kezdeti csapat teljesen kicserélődött, „ősöregek” azok maradtunk, akik még táborvezetőként tevékenykedünk.
A visszavonulásról pedig még évekkel ezelőtt megfogalmazódott bennem egy gondolat. Egyik gyermektábor alkalmával tapasztaltam azt, hogy a táborterület évről évre kisebbnek tűnik, és ezzel többen is egyetértettek. Akkor hirtelen az jutott eszembe, hogy Szokondnak le kell zsugorodnia annyira, hogy beleférjen az ember szívébe. Úgyhogy a visszavonulásig még egy keveset zsugorodhat, de talán nem várom meg az aranyjubileumot.
Kováts Álmos
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/29-30-as lapszámainak Fókusz-összeállítása részeként. Összeállította: Cziple Hanna Gerda, Dénes Gabriella.
