A szatmári egyházmegye fiataljai és fiatal felnőttjei számára harminc éve hivatkozási alap és várva várt esemény Szokond, pontosabban a szokondi gyermektáborok. Az alapító és a résztvevők, illetve a kis táborozókból csoport-, esetenként táborvezetőkké előlépők visszaemlékezéseivel nemcsak nosztalgiával töltötték be lapunk hasábjait, hanem bemutatták másoknak, akik nem hallottak róla vagy nem ve(he)ttek részt egyik táborban sem: Szokond a béke szigete, felejthetetlen hitélmények, barátságok és hivatások megalapozója is sok egyéb mellett. Ismerjék meg HITTER TIMEA szokondi élményeit, érzéseit!
Szokond a III. osztály utáni nyáron jelent meg az életemben, ha az emlékeim nem csalnak, és körülbelül 15 évig, 2016-ig volt része. Szokond számomra nem csak egy pont a térképen, egy helység, ahová évről évre akár többször is eljutottam. Az útvonal hosszú és tekervényes volt, a 8-as busszal Felsőbányáról Nagybányáig, az igényeimhez és koromhoz képest túl nagy csomaggal, majd vonattal Szatmárnémetibe, csoportosan gyalogolva a fél városon át, a székesegyházig, majd felszállva egy másik buszra, ami a várva várt táborba vitt minket. Most azonban úgy látom, hogy ez az utazás beavatás volt, különböző sebességgel utaztunk, ez pedig így vagy úgy, de felkészített minket az öt napra, olyan élményekre, amelyek sosem ismétlődtek egyik évről a másikra.
Az első években katonai sátrakban aludtunk, esténként szentjánosbogarak világították meg a bejáratokat, és közben még a szomszéd fiúsátorból is hallani lehetett egyesek sóhajtozását, álombéli motyogását, a kerítésen túli napraforgómezőről a tücskök énekét. Emeletes ágyakban aludtunk, hálózsákokkal, amelyeket 9-10 éves koromban soha nem sikerült visszagyömöszölni a szűk tasakba, mintha ez lett volna a táborozás végső próbája.
Úgy gondolom, hogy a korosztály, amelyet ez a tábor a kezdetektől fogva megcélzott, ideális: III–VIII. osztályos gyermekek a résztvevők, és középiskolások, egyetemisták a csoport- és táborvezetők. A gyerekek számára ez az optimális alkalom arra, hogy távolabbra utazzanak család nélkül, több napra- éjszakára, hasonló korúakkal. Ebben a korban lehet lerakni vagy megerősíteni a hittanórák gyakorlati alapjait, és azt, hogy miként tudnak Isten felé fordulni, itt tanulnak meg kilépni a komfortzónából, és új dolgokat tanulni, elfogadni a többi hasonló korú gyermek eltérő szokásait és véleményét, betartani a szabályokat, de önállóan is boldogulni, és mindez a végén csodálatos élménynek tűnik, amit meg akarnak ismételni.
Számomra Szokond ebben az időszakban olyan cél volt, ahová évről évre vissza akartam térni. Olyan volt, mint egy edzőtábor, segítőkkel és megpróbáltatásokkal, mint a népmesékben, ami arra volt hivatott, hogy formáljon engem a felnőttkorra, jóban-rosszban. Csodálatos gyerekekkel és tinédzserekkel találkozhattam, olyan formálók voltak mellettem, akik mély nyomot hagytak a jellememben (Bontó Gabi és Csiszár Klári), papok és felszentelt személyek, akik hozzájárultak életem fordulópontjaihoz, olyan emberek, akik egy életre barátaim maradtak, és olyan tanítások és gyakorlatok, amelyeket ma is végzek.
Ennyi év után úgy vélem, hogy lelki fejlődésemnek csak jót tett ez a 15 nyár, amely elősegítette az Istenhez és embertársaimhoz való közel maradásomat. Bár már több mint 8 év telt el az utolsó tábor óta, emlékszem a napi tevékenységek minden programjára, a közös éneklésekre, olyan dalokra, amelyeket ma is énekelek a kislányomnak, amikor elaltatom. Ez a tábor áldás mindenkinek, aki valaha is átlépte a küszöbét! Zárásként pedig egy olyan személy szavaival fejezem be, aki 30 évvel ezelőtt első generációs résztvevő volt: „Szokond nem egy hely, hanem egy érzés!” Isten áldja meg továbbra is mindazok munkáját, akik együtt dolgoznak ezért az „érzésért”.
Hitter Timea
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/29-30-as lapszámainak Fókusz-összeállítása részeként. Összeállította: Cziple Hanna Gerda, Dénes Gabriella.
