A legrégibb ismert Mária ima szavaival a szívükben indult útra a Teker(g)ők csapata, hogy összekösse a csíksomlyói Szűzanyát Częstochowa Fénylő Hegyén (Jasna Góra) őrzött Fekete Madonnával.
Oltalmad alá futunk, Istennek szent szülője, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején. Hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, ó dicsőséges és áldott Szűz. Mi asszonyunk, mi közbenjárónk, mi szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak. Ámen.
Csapatunk néhány évvel ezelőtt alakult meg egy kis baráti társaságból, akik kerékpárunk nyergében ülve, kereső emberekként gurulunk Csíksomlyóról valamely zarándokhely fele. Így látogattuk meg Pio atyát, jutottunk el Međugorjebe és idén Częstochowába.
Sokszor jártunk úgy, mint Utcaseprő Beppo, a német meseregény, Momo, egyik szereplője. Beppo szerette a munkáját és alapossággal végezte. Tudta, hogy nagyon fontos munka. Söpörte az utcát, lassan söpörte, de megállás nélkül. Látod, Momo az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose lesz vége. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni…Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre… Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen… Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végig értünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki.
Minden zarándoklatunk első napján, mikor felültünk a kerékpárunkra s arra gondoltunk, hogy még néhány száz kilométer van előttünk, olyan véget nem érőnek tűnt az előttünk levő út. De le-fel hajtva a kerékpárunkat lassan, lépésről lépésre, kilométerről kilométerre egyszer csak elérkeztünk a célhoz. S még szuflánk is maradt. Ez kimondhatatlan örömmel, elégedettséggel tölti el szívünket.
Véletlen az, amikor Isten úgy dönt, hogy névtelen kíván maradni. Ilyen véletlen módon történhetett az, hogy idei zarándoklatunk nyitó szentmiséjén Korzenszky Richárd bencés szerzetes gondolatai mintha kifejezetten nekünk szóltak volna. Lelkesített, feltöltött és erőt adott. Bízzuk rá magunkat egymásra, másokra, végső soron Istenre. A jövő kiszámíthatatlan, de kell, hogy legyen bátorságunk vállalni azt – fogalmazott a szerzetes.
Mi se tudtuk, mi vár ránk, mit hoznak az elkövetkező napok, de bizalommal telve és nem utolsó sorban Asztrik atya áldásával gurultunk ki a csíksomlyói kegytemplom udvaráról Lengyelország irányába, egyelőre a kisbuszunkon.
A tényleges kerékpáros zarándoklatunk Esztergomból indult, miután kicsit elidőztünk és megpihentünk ott. Zarándoklatunk fontosabb megállói Zólyom, Turdossin, Krakkó, Zarki és Częstochowa. A Tátrán átkelve megtapasztalhattuk Micimackó bölcs mondását: „Hepe után mindig hupa következik, és hupa után mindig hepe jön. És még sohasem fordult elő a világon, hogy hepe után hepe, és hupa után hupa következett volna.”De megtapasztalhattuk a másik igazságot is: „Mi a fontosabb, (…) az út vagy a cél? – A társ az úton.”Mert mi igazi társakká váltunk az úton. Társakká, akik egy irányba igyekeztünk, akik figyeltünk egymásra, akik segítettük egymást és akik együtt sírtunk és nevettünk is. A jó kedv, a humor vírusával már indulásunk pillanatától megfertőződtünk és hál’ istennek nem tudtunk megszabadulni ettől az állapotunktól.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy utunk során végig érezhettük, hogy a „véletlen” is velünk tart. Isten jósága, gondviselése megmutatkozott abban, hogy nem voltak előre lefoglalt szálláshelyeink és mégis szebbnél szebb szállásokkal fogadott bennünket. A pusztai vándorlás során a választott nép mindig csak egy napra való mannát szabadott gyűjtsön, kifejezve ezzel az Úrban való bizalmukat, hogy Isten másnap is adni fog – valahogy mi is így tettünk a szállásokkal: Istenre bíztuk és soha nem csalódtunk.
Máriától Máriáig, az ő palástja alatt tekerve nagy öröm volt megérkezni, a fáradtságnak minden nyoma eltűnt rólunk és csak a lelkesedés, a hála tükröződött arcunkon, ahogy a lelkünkben is. Felvettük erre az alkalomra tervezett egyforma öltözetünket, hogy kifejezzük csapatunk egységét és lerójuk tiszteletünket a częstochowai Szűzanya előtt. Ruhánkat Szent II. János Pál pápa jelmondata ihlette: Totus tuus (Egészen a tied), akinek közismert volt a Szűzanya iránti személyes lelkesedése, amit magyarázhat az édesanyja korai elveszítése, de örökölhetett a lengyel egyház buzgóságából is. Ezt a mély vallásosságot élhettük át vasárnap, amikor egy kis falucskában részt vettünk a szentmisén. A templom tele volt, a kertben is álltak, s amikor felcsendült az ének, zengett a hely. Megérintett bennünket, hogy szinte mindenki szentáldozáshoz járult. Bár a nyelvet nem beszéltük, mégis feltöltődve folytattuk utunkat.
Térdre hullva a Jasna Góra-i Királynő kegyképe előtt meghatódottan mondtunk köszönetet a kapott kegyelmekért, letettük elé kéréseinket és szívünkben megszólalt az ének: Édesanyánk, hozzád jöttünk, lángadozva, mert szeretünk, ó, Szűz Mária, hogy köszöntsünk úgy, mint egykor az Úr angyala.
Tekergők csapata nevében Bálint Róbert
