Az itt olvasható írás az America jezsuita magazinban jelent meg Rebecca Moon Ruark tollából. A szerző író és kántor. Férjével és ikerfiaival Marylandben él. Az Egyesült Államokban a kántor nem föltétlenül a karzatban orgonáló zenész, hanem énekvezető, aki sok helyen az ambótól előénekli a liturgia énekes, közösségi részeit, irányítja a közös éneket.
Néhány évvel ezelőtt, amikor a fiaim már elég idősek voltak ahhoz, hogy ne legyen szükségük a férjem és az én stabilizáló jelenlétére a padban, csatlakoztam a templomi kórushoz. Korábban énekeltem a középiskolai és a gimnáziumi kórusban, valamint az otthoni közösségben anyukám mellett, aki már 17 éve nincs mellettem. A kórusénekléshez való visszatérés tehát azt jelentette, hogy visszatértem egy másik időbe, a házasság és a gyerekek előttre, amikor leginkább magamért ,,emeltem fel” a hangomat.
Az éneklés örömmel töltött és tölt el máig, énekelve gyorsabban telik a mise. Az ének volt a dolog, a ,,sztár”, a mise háttere, amire fiatalon és fiatal művészként nem nagyon figyeltem. Volt nyitóének és áldozási ének, valahol középen volt a kézfogás, az áldozás, aztán a záróhimnusz függönyként hullott a színpadra. Vége a jelenetnek, vége a műsornak, a ,,show”-nak. Az azóta eltelt évek alatt megértettem: a mise nem show. A mise egy csoda, misztérium. De ez egy dráma része, a közösség és az áldozat drámájáé, amelyet a rituálé nyelvén és formájával visznek végbe. A drámai elemek alkotják az állványzatot, amelyre a művészet — a misztérium, a dicsőség és a hódolat — fel van függesztve.
Számomra a művészetnek a szórakoztatáson túl is van célja. És mi lehetne értelmesebb, mint az a történet, amelyet a szentmisén hagyományok és résztvétel szépsége által mesélünk el? A művészet a növekedésről és a tudás vagy a kapcsolatok fejlődéséről szól. Valami újszerű vagy mélyebb helyre akarok eljutni a művészetben, amit megtapasztalok, és a szentmise erre a magasabb erőre, erre a nagyobb dicsőségre mutat, oda vezet el minket. Kezdetétől a közepén át a végéig.
A mise nem fikció, de olyan formátumot követ, amelyet sok sikeres fikciós cselekmény is követ. A szépirodalomban egy érdekes, figyelemfelkeltő eseményről beszélünk, amely a cselekmény kibontakozásához, emelkedéséhez és a történet csúcspontjához vezet, amelyet a cselekmény zuhanása és a feloldás követ — dénouement, a francia dénouer szóból, ami azt jelenti, hogy feloldani. Tehát egy cselekmény feloldásáról vagy egy rejtély megoldásáról beszélünk a történet végén. Egyes szépirodalmi írók azzal érvelnek, hogy vannak más módok is egy történet megtervezésére, hogy ez a hagyományos történetív régimódi. Mégis, a legtöbb történet még mindig ezt a mintát követi. Hogy miért? Mi, emberek arra vagyunk programozva, hogy a cselekményben és a konfliktusban találjuk meg az izgalmat, a megoldásban pedig a feloldódást. Ez belénk ivódott.
Próbáljon meg egy izgalmas történetet mesélni a gyermekének, de hagyja ki a kielégítő befejezést. ,,Gyerünk”, fogja mondani. ,,Mondd el, mi történt!” Csak akkor kezdtem értékelni a szentmise szerkezetét, amikor kántor lettem, akinek az a feladata, hogy a gyülekezetet végigvezesse az énekelt miserészeken. Minden egyes rész olyan, mintha egy jelenet elevenedne meg. De kántornak lenni inkább ima, könyörgés, mint előadás. Arról szól, hogy tudjuk, mi következik. Arról szól, hogy nagyon figyeljük, mi történik a tőlem balra lévő oltáron és a tőlem jobbra lévő orgonán. És az igazán jó napokon arról szól, hogy nagyon figyeljek arra, mi történik az Istennel való kapcsolatommal, mindenhol.
Az énekelt miserészek úgy jelzik utamat, mint a cselekmény ütemei, mindegyiknek megvan a maga jelentése és hangzása: a Gloria — ,,Dicsőség Istennek a magasságban” — magasztos dicsőítő ima, amelyet gyakran ,,angyali himnusznak” neveznek, mert az angyalokat idézi Krisztus születésekor. A Gloria az Ige liturgiájában hangzik el, amelyet az Eucharisztia liturgiája követ, mint ahogyan a színdarabban a felvonások követik egymást. Az áldozati éneket az Eucharisztikus ima követi, amely magában foglalja a Sanctust (,,Szent, szent, szent”). Ezt az akklamációt a legörömtelibb, legvidámabb kiáltással kell végezni.
A megemlékezés (,,Amikor ezt a kenyeret esszük és ezt a kelyhet isszuk”), a nagy Ámen és az Isten Báránya (,,Ki elveszed a világ bűneit”) olyan párbeszéd — hívás és válasz –, amelyek az Istennel való élő kapcsolatunkat mutatják.
A szentmise szerkezetének megismerése, a részek és céljuk ismerete felszabadít az imádságra és a táplálkozásra. Felszabadít arra, hogy a szentmise csodájában gyönyörködjem, mert tudom, hová vezet ez a történet, amely egyesít minket, híveket Istennel és egymással a szent eucharisztián keresztül, minden egyes alkalommal.
A mise ,,könyvtámasza” a bevezető szertartás, amely felkészít a szent eucharisztia teljes megtapasztalására, és a záró szertartás, amely visszaküld a világba: ,,Járjatok békével. Istennek legyen hála.” És ebben a történetben nem találunk ,,megereszkedett közepet”.
Olyan gyerekként, aki tudta, milyen egy jó történet szerkezete, azt mondtam volna, hogy a mise csúcspontja a szentáldozás, mert ez a pillanat egyedülálló és drámai. Valóban, a katekizmus is hasonló nyelvezetet használ, az eucharisztiát a keresztény élet ,,forrásának és csúcspontjának” nevezi. De számomra a mise érzelmi csúcspontja a közösség, az egybegyűlés egy dicsőséges cél érdekében.
A kántori munka legnagyobb ajándéka, hogy a templom elülső részén lévő nézőpontomból láthatom a szentáldozásra előrejövő híveket, érezhetem a közösség teljes súlyát. A legkisebbeket is hozzák. A fiatalok keresztbe tett karral jönnek, áldozásra készülve. Az idősek néha párban, egymásra támaszkodva az úton.
Ez a legcsodálatosabb együttes — egy hadtest, egy kórus — egy test, amely sokkal erősebb, mint részeinek összege. Ha van egy kezdete, elvárja, hogy legyen egy vége (és ha hívő, egy másik kezdete). A szentmise drámája megmutatja nekünk az utat a közösséghez itt a földön és Isten mennyei dicsőségében.
A struktúra, amelyről gyakran feltételezik, hogy korlátozó, valójában vigaszt jelent. A mise csodálatos szerkezetében találjuk meg az egyik leghatásosabb memento mori-t, emlékeztetőül arra: emberi történeteink végére érünk, hogy aztán elkezdjük a második felvonást Istennel.
Rebecca Moon Ruark
Bodó Márta fordítása
A fotók illusztrációk, forrás: SIS, Csíkszeredai Régizene Fesztivál, RomKat, Pixabay
