A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén szentelnek pappá 5 diakónust, akik a teológián eltöltött éveik alatt bizonyították, hogy életüket Istennek akarják szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat, négy éve pedig videókon keresztül is megismerkedhetnek a szentelendőkkel. Ismerjék meg Nagy Ferencet, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.
Imádkozzunk a szentelendőkért!
A nevem Nagy Ferenc 1998. október 15. születtem. A felső nyárádmente legkisebb településéről származom Deményházáról. Itt nevelkedtem és itt kezdtem el tanulmányaimat is, majd ezt követen Nyárádköszvényesen folytattam tanulmányaimat, majd felvételiztem a Gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Teológiai Líceumba.
Papi jelmondatomnak a Teremtés könyve 22,14. választottam „Az Úr gondoskodik.” Számomra ez a jelmondat választása a tapasztalaton alapszik, mert sok olyan helyzetben éreztem meg Isten segítségét és gondoskodását, amikor már azt hittem, hogy itt véget ért az utam. A papi életre előre tekintve is azt tudom elmondani, hogy engem ez a jelmondat, sok esetben bátorítani és támogatni fog, mert emlékeztet mindig arra, hogy nem egyedül vagyok a hivatásomban, hanem Isten is ott van mellettem és segít. Ábrahámhoz hasonlóan én sem szabad megtagadja Istentől azt, amit kér, még akkor is, ha az számomra sokat jelent és ér.
Hivatásomat tekintve nem tudok egy konkrét eseményt vagy pontot mondani. Számomra ez egy hosszas folyamat volt, amíg kialakult bennem, sőt még mind a mai napig fejlődik és erősödik a Menyei Atya iránti odaadásom, hűségem és elköteleződésem. Azonban, ha kiinduló pontot, vagy helyet kell megjelöljek az a deményházi Szent Őrangyalok plébánia templom, mert itt vette kezdetét az én hivatásom, itt fejlődött és gyarapodott a hitem és ismertem meg az egyház tanítását. A templomban töltött idő volt az, ami meghatározta életem alakulását. Itt szerettem meg a liturgia szépségét és éreztem meg azt, hogy több van a szentmisében, mint azt ahogy csak szemlélő ként nézi az ember. A hivatásom kialakulására és megerősödésére soha nem magán akció ként tekintettem, mert mindig voltak és vannak olyan személyek, akik fontos szerepet töltött/tölt be. A családom, mellém állása és támogatása, valamint elhunyt Ft. Rózsa Gáspár deményházi plébános atya, aki jó tanító ként állt előttem az egyház iránti hűségével, kitartásával, szoros Istenkapcsolatával, emberségével és jókedélyű humorával. Továbbá, még meghatározóak voltak számomra a líceumi évek alatti nevelők, valamint a teológiai tanárok, elöljárók és a gyakorlati éves helyeimnek a plébánosai. Ők mindannyian hozzájárultak a fejlődésemhez, az alakulásomhoz és mindig kaptam tőlük egy olyan példamutatást, ami mintegy jelként állt előttem, hogy azt figyelembe véve és jól megszívlelve hogyan tudok én is jó emberré és jó pappá válni.
Amint már fentebb is említettem, sok mindenben meghatározó a volt plébánosom személye és élete. mindig felnéztem rá, de nem tekintettem példaképnek, mert egy példaképhez mindig akar hasonulni az ember és ezzel a hasonulással elveszti az önazonosságát és az egyéniségét. Ezzel nem azt jelentem ki, hogy nem tekintek úgy papokra és világi személyekre, hogy példájukat nem veszem figyelembe, hanem igen is feltekintek a munkásságukra és igyekszem eltanulni a jót, hogy azt a saját életembe beépítve tudjam felhasználni és általa más emberek szolgálatára tudjak lenni, de megőrizve önmagamat.
Az igazat megvallva izgatottan várom, hogy milyen utat, kihívást, feladatot tartogat nekem Isten a papi élet folyamán. Előre tekintve csak azt tudom elmondani, hogy a hivatásomban megjelenő nehézségekben és feladatokban mindig Istenhez akarom az emberek figyelmét és tekintetét fordítani, hogy akik hisznek megmaradjanak a hitben és akik eltávolodtak az Istentől azok visszataláljanak hozzá. Ezekkel a gondolatokkal tekintek előre.
