Papszentelésre készülünk – 4. Kajtár Zsolt László

0
212

A gyulafehérvári Szent Mihály-székesegyházban június 29-én, Szent Péter és Pál apostolok főünnepén szentelnek pappá 5 diakónust, akik a teológián eltöltött éveik alatt bizonyították, hogy életüket Istennek akarják szentelni. A 90-es évektől a Vasárnap hetilap Schuller Mária kezdeményezésére bemutatja a végzős kispapokat, négy éve pedig videókon keresztül is megismerkedhetnek a szentelendőkkel. Ismerjék meg Kajtár Zsoltot, aki él Isten hívásával és papként áll majd szolgálatába.

Imádkozzunk a szentelendőkért!

Gyimesközéplokon születtem 1998. január 10-én a család második gyermekeként. Tanulmányaimat szülőfalumban, majd a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumban végeztem, így elmondhatom, hogy Erdély egykori püspökének példája végig kísérte tanulmányaimat.

Papi jelmondatomat Márk evangéliumából vettem: „Legyen hitetek Istenben.” (Mk 11,22) A gondolat Jézus Krisztustól származik, aki tanítványait tanítva kijelenti, hogy legyen hitük Istenben. Elmélkedéseim alapjává vált, úgy csengett vissza számomra, mintha nekem lenne pont írva. Legyen hitem Istenben, vele minden lehetséges, csak hinni kell benne – ezt nagyon sokszor megtapasztaltam. 

Úgy érzem, hogy az Istenbe vetett hit nélkül nem lennék itt, ahol ma vagyok, nem készülnék arra, amire most készülök. Annyiszor megtapasztaltam, hogy mennyire jó az, hogy van, akihez fordulni, van, akitől segítséget kérni, van, akivel mint baráttal az imában beszélgetni. Hittel fordultam mindig hozza és ő megsegített. A benne való hit lett az életem.  

A hivatásomra tekintve és azon elmélkedve elmondhatom, hogy nagy szerepet játszott az elindulásban az, hogy szüleim vallásosan neveltek. Tisztán emlékszem, mikor gyermekkorunkban közösen mentünk szentmisére szüleimmel és testvéreimmel. Szép emlék az első oltárszolgálat kis ministránsként, a házszentelések, a közös imádságok. A jó Isten megszerettette magát velem, és én megszerettem Őt. Hálás vagyok a teológiai képzésért, az ott töltött évekért, mert segítségemre volt abban, hogy megismerjem a jó Istent, közelebb kerüljek hozzá. Az imádság mindig ott rejlett életem során mindennapjaimban, ami meghatározó volt. A legnagyobb imából fakadó istenélményem akkor volt, amikor kimondtam az igent. 

Hét év szemináriumban töltött idő alatt sokszor megfogalmazódott bennem, hogy én erre nem vagyok képes, meghaladja képességeimet. Ilyenkor mindig megbeszéltem ezeket a bizonytalanságokat valakivel, tanácsot kértem lelkivezetőmtől, papbarátoktól, akik mindig azzal bíztattak, hogy a bizonytalanságomat bízzam Istenre, ő majd segít. Megszámolni sem tudom, hányszor és hányszor imádkoztam, kértem Istent, hogy ő erősítsen meg, ő tegyen alkalmassá. Hét évem után bátran ki merem mondani, hogy ezt az utat nem egyedül kell megtenni.

Két példaképem volt, akiknek élete már középiskolás koromban megragadt: az első, aki nagyon közel került szívemhez, Szent II. János Pál pápa, akire, mint pápa, nem nagyon emlékszem, de életét, írásait olvasva megragadott az ő nagysága, Isten iránti szeretete, imádságos lelkülete. A második Isten szolgája Márton Áron püspök úr. Az ő példája is végig ott volt előttem, mind a mai napig példaképként tárulkozik fel személye előttem, a szilárd hite, az az Istenbe vetett bizalom, amely még a nehéz börtönben töltött idő alatt sem szűnt meg. Példaként áll előttem, hogy Isten ügyéért érdemes lenni és tenni. A szentéletű pápa és püspök nagy hatást gyakoroltak hivatásomra. Mellettük voltak és vannak még most is kiváló lelkipásztorok, kiknek imádságos lelkületük segítség számomra abban, hogy közelebb kerüljek Istenhez.

Elsősorban nyitott szívvel-lélekkel. Az Istenbe vetett bizalommal és reménnyel állok a papszentelés elé. Nagy dolgokat, nagy terveket nem szövök magamban. Pár holnappal ezelőtt mondott egy kedves paptestvér egy mondatot, amit a pap is mond a szentmisében, mielőtt magához veszi Krisztus Testét és Vérét, mégpedig: „Ne engedj elszakadnom Tőled”. Ezzel a mondattal imádkozom mostanában nagyon sokat. Látva azt, hogy sok feladat áll előttem, arra kérem az Urat, hogy tőle, a legfontosabbtól soha el ne szakadjam. Legyen ő az útmutatóm továbbra is.