A földön élő Krisztus volt a legtökéletesebb kommunikátor, fogalmazta meg az egyházi kommunikáció egyik alaptételeként a Communio et progressio (11.). Első látásra nem tűnik nagy újdonságnak, Krisztus emberként egy tökéletes életpályát modellez számunkra, ezen belül nem meglepő, ha a kommunikációját is tökéletesnek, példaértékűnek jelentjük ki. Mint minden más mozzanatban, ebben is azért példa, hogy kövessük, hogy törekedjünk a nyomában haladni. Ez már nehezebb dió!
A minap a prédikációk hatásosságáról olvastam, a szerző azt a kiváló példát hozta, hogy a pap arról beszél, milyen csúnya, nem keresztény viselkedés a pletykálkodás. A templomban mindenki bólogat, igen, igaza van, jól beszél a plébános úr. Aztán ki-ki hazamegy, és sokszor már a templom előtt, vagy az úton, a kapu előtt szóba kerül a szomszéd, aki lám, megint a kocsmából dűlöngél hazafelé. Kerül még egy-két jelző, történet az illető családról, akár másokról is. De a pap a templomban igazat szólt és mi mind tudjuk, egyet is értünk – csak valahogyan pont ránk nem vonatkozik. A pszichológiában neve is van a jelenségnek: kognitív disszonancia, ami azt jelenti, egy értéket, egy igazságot ismerünk, elfogadunk, csak éppen azt nem vesszük észre saját magunkon, amikor ennek az ellenkezőjét tesszük, mondjuk és az életünket is az ellentétes póluson rendezzük be. Egyre több ilyen eset, érték van az életünkben, amiről tudjuk, hogy ragaszkodni kellene hozzá, de itt nálunkfelé, a Balkán közelében annyi, de annyi kiskapu van! És bolondnak, holdkórosnak, avíttnak, a jó társaságon kívülinek bélyegeznek, ha kötjük az ebet a karóhoz, ha mi mindenképpen el akarunk térni a többségtől.
Többség, tömeg, már ez sem egyszerű dolog: a kereszténység kisebbségként, ellentársadalmi mintaként, Isten országa földi mintájaként indult… de romániai magyarként mi is tapasztaltuk, attól, hogy valakik sokan vannak és hangosak, nem biztos, hogy igazuk van. A csodálatos Karinthy-novellában mindenki Jézust kiált, legalábbis azt szeretne, mégis Barrabás neve visszhangzik… A tömeg indulatot gerjeszt és elsöpri a mérlegelést, a józan észt, a megfontolást. Nem véletlen, hogy egyházunk nem tömegtájékoztatásról, hanem társadalmi kommunikációról beszél. Ebben is Jézus a mintánk: ahogyan mindenkivel szóba állt, ahogy szelíd és megbocsátó volt, ahogy az igazság sose jelentett irgalommentes, hideg észt nála. Nem utolsó sorban pedig nem félt a tömeg ítéletétől, vágyától eltérni, sőt: egy magányos helyre elvonulni a tömeg elől. Életünk során sodródhatunk a tömeggel, de amikor Istennel kettesben, szemtől szembe kerülünk, a tömegítélet nem ment fel.
