Minden ember életében vannak találkozások, amelyek történelmi jelentőségűek, amely után úgy érezzük, megérte élni, megérte küzdeni, megérte harcolni. Öt évvel ezelőtt a csíksomlyói nyeregben ez a találkozás nem tudott megtörténni úgy, ahogyan én szerettem volna, mert szervezőként túl sok minden foglalkoztatott. A harc a hatóságok embereivel lefárasztott és kimerített. Ennek ellenére mégis hálás vagyok azoknak a perceknek. „Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást” – hangzott el Ferenc pápa részéről a homíliája végén. Ezt a mondatot nagyon sokszor felidéztem azóta az évek során.
Öt év távlatából Ferenc pápa csíksomlyói látogatása még mindig elevenen él bennem. A napokban egyre többször idéztem fel az emlékeket, forgattam az emlékkönyvet, olvastam visszaemlékezéseket, és szemem gyakran megakadt azon a fényképen, amely megörökíti a találkozásomat Ferenc pápával. Íróasztalom fölött emlékeztet ez a kép arra a Ferenc pápára, aki a Jakab Antal Ház udvarán távozása előtt a szervező bizottság tagjaival kezet fogott, köztük velem is, és megköszönte a szervezéssel járó szolgálatot.
A találkozás Ferenc pápával ebben a kézszorításban és majd a római audiencián vált teljessé. Bennem elevenen él a kezét nyújtó, híveivel találkozni akaró, ezért akár többórás autóutazást vállaló, szerető, gondoskodó, egyszerű és közvetlen főpásztor emléke. Ez a kép erősödött meg bennem öt évvel ezelőtt szeptemberben, amikor köszönetképpen és hálánk jeléül elvittük az emlékkönyvet Rómába. És ennek a találkozásnak az öröme kísért, amikor 2021-ben a két nagyfiammal együtt Gyulafehérvárról Budapestre kerékpáron zarándokoltunk az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, hogy találkozzunk Ferenc pápával.
2019. június 1-jén, amikor megtelt a nyereg és megjelent a pápamobil, belőlem minden nehézség elpárolgott, ahogy a meleg hatására eloszlott a pára a nyeregből, és büszke voltam, hogy ezen a helyen születtem, hálás voltam őseink és népünk hitéért. Ma már tudatosabban imádkozom ellenségeinkért, a múltban elkövetett vétkekért, a ma kegyelmeiért és a gyermekeim jövőjéért. Valahányszor újraolvasom Ferenc pápa homíliáját, mindig megtelik a szívem. Tudom, hogy a Járjunk együtt! egy életfeladat, amely oly sok programban, egyházmegyei, nemzeti és nemzetközi programokban alaptézisként jelenik ma már meg. Küldetés és misszió, amit egyházmegyénk az idei pasztorális évben az imával megújuló közösségek szintjén is magasba emel. Tanítás, melyet Felföldi László pécsi megyés püspök az idei csíksomlyói búcsún szentbeszédében fontosnak tartott újra megismételni:
„Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton, kérve az Úrtól a kegyelmet, hogy a régi és a mostani sérelmeinket és bizalmatlanságainkat változtassa új lehetőségekké a közösség érdekében. Azt jelenti: elszakadni a bizonyosságainktól és a kényelmünktől, egy új földi életnek a keresésében, amelyet az Úr nekünk akar ajándékozni. (…) Zarándoklatunk során ne azt kutassuk, hogy mi lehetett volna (és nem lett), hanem inkább azt, ami ránk vár és nem odázhatjuk el.
Zarándokolni (…) jelenti a küzdelemre való elköteleződést is, hogy azok, akik tegnap lemaradtak, a holnap főszereplői lehessenek, viszont a ma főszereplői holnap se maradjanak hátra. Ez pedig a jövő szálainak közös összefonását teszi szükségessé. Íme, ezért vagyunk itt, hogy közösen mondjuk: Édesanyánk, taníts meg minket összevarrni a jövőt.”
A világjárvány és a szabadságkorlátozások időszakán túl a találkozás ünnepe még inkább felértékelődik, éppen ezért örömmel tudok hálát adni minden találkozásért. Valahányszor meglátom Csíksomlyón a Szűzanya bal oldalán az aranyrózsát, mindig hálát adok, hogy ennek az ajándéknak én is részese, szemtanúja lehettem. Ebben a rózsában hordozom annak a csapatnak az emlékét, akikkel együtt szerveztük a találkozást és annak a több száz önkéntesnek, vállalkozónak, intézményvezetőnek, egyházi alkalmazottnak az emlékét, akik segítettek ebben a munkában, annak a több ezer zarándoknak a jelenlétét és imáját, akik akkor a zord idő ellenére is ott voltak a nyeregben. Ma már könnyebben ki tudom mondani, hogy köszönöm, és tudok hálás lenni minden apró ajándékért, amit másoktól kapok. Valahányszor Ferenc pápa szándékára imádkozom, sokkal személyesebb és érthetőbb ez a feladat, és személyes késztetést érzek, hogy ezt gyakrabban megtegyem, napjainkban kiemelten is, amikor a békéért imádkozunk.
Ma már sokkal gyakrabban imádkozom egyházmegyénk papjaiért és az azóta megváltozott egyházi elöljáróinkért. Jobban értem Ferenc pápa kérését, amikor ennek fontosságáról beszél. Valahányszor a nyeregben járok és áthaladok az emlékkapun, eszembe jut, hogy a szentatya szeretett székely népünknek kinyitott egy kaput a nagyvilágra. Könnyebben tudok imádkozni politikusainkért, városunk és népünk vezetőiért, különösen is az idei választások évében.
Egy héttel a pünkösdi búcsú után elmondhatom, hogy minden zarándoklás Csíksomlyóra egy újabb visszaemlékezés a szentatyára és arra, ahogyan akkor a Szűzanya a nyeregben velünk volt. Valahányszor Csíksomlyóra zarándokolok, eszembe jutnak Ferenc pápa szavai: „Ti minden évben, pünkösd szombatján elzarándokoltok ide, hogy eleget tegyetek őseitek fogadalmának, megerősödjetek az Istenbe vetett hitben és a Szűzanya iránti áhítatban.” Amikor idén fogadtuk Csíksomlyón a zarándokokat, akik akár negyven-hatvan napja gyalogosan zarándokoltak a Mária-úton, újra átéreztem, hogy mit jelent a nemzeti kegyhelyünk, és a zarándokokkal együtt másképpen érkeztem meg én is a nyeregbe.
Mindig újra hazatalálok és megérkezem Boldogasszony anyánk jelenlétébe. „Zarándokolni azt jelenti, hogy mint nép hazatérünk.” Azóta is nekem szent a megérkezés Csíksomlyóra, és azóta sem élek magamra hagyottan. Minden nap vágyom a Szűzanya karján lévő Krisztussal való találkozásra, hogy meghalljam azt a hangot, azt a hívást, azt a feladatot, amit reám bíz. „Zarándokolni nem más, mint érezni a meghívást és a késztetést, hogy járjunk együtt az úton.” Az együtt járás nem kiváltság, hanem feladat, és ezt a történelmünk méltón igazolja, de ugyanezt erősítik meg azok is, akik napokon keresztül együtt zarándokolnak. Sokszor mondom, hogy valóban nem ismerek sokat megpróbált, székely népünknek más utat, mint együtt járni Krisztus útján más népekkel, nemzetekkel, felekezetekkel együtt.
Ehhez a feladathoz én is fel kell nőjek alázatban és szeretetben. Erre az útra hívott meg Ferenc pápa, és én ezen az úton meg akarok tanulni járni még akkor is, ha ma ez még mindig nagyon bonyolultnak tűnik. Ezen az úton jártam az elmúlt öt évben, és szent meggyőződésem, hogy csak ezen az úton tudjuk elkészíteni a Márton Áron életéről szóló játékfilmet is. Óriási feladatunk, hogy azt a tanítást és hagyatékot, amit Márton Áron kegyelmes úr ránk hagyott, tovább tudjuk adni a következő nemzedéknek. Felföldi László püspök atya szavaival mondom: „Most rajtunk a sor, nekünk kell eldöntenünk, hogy mit teszünk a fiatalok tarisznyájába. Lesz-e mihez nyúlniuk, szívükben ott lesz-e a mindenen átsegítő, minden erőt és bölcsességet megadó, az otthoni, a jó példákból összegyúrt hamuba sült pogácsa?
„Aki kockáztat, annak az Úr nem okoz csalódást. Járjunk az úton, járjunk együtt az úton, és engedjük, hogy az Evangélium legyen az a kovász, amely képes áthatni mindent, és képes megajándékozni népeinket az üdvösség örömével.”
Péterfi Attila-Csongor
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/22-es szám Fókusz-összeállítása részeként (Összeállította: Bodó Márta).
