Alázat, kitartás, zeneszeretet, őszinteség és Isten-kapcsolat. Így tudnám jellemezni LOKODI EMŐKÉt, aki a Mariánum – Kodály Zoltán Népfőiskola oktatója. Fiatalként szíve visszahúzta szülőföldjére, ahol gyermekkorában megtapasztalhatta az értékek tiszteletét. Most mindezen kincseket, hivatását megélve adja tovább a gyermekeknek. Olvassák szeretettel a vele készült beszélgetést!
Mesélj a gyermek Emőkéről! Milyen gyermekkorod volt, milyen volt a vallási neveltetés a családban?
Gyönyörű gyermekkorral ajándékozott meg a jó Isten és a szüleim. Mikházán, egy kicsi faluban nőttem fel, ahol a szüleim hagyták, hogy játsszam a sárban, hogy az olvadó hóban fürdessem a babáimat. Elengedtek a domboldalra szánkózni, a Peres befagyott jegére korcsolyázni, a Nyárádra fürdeni, a mezőre olvasni, virágszirmot gyűjteni a barátaimmal az úrnapi körmenethez. Gyakran mentünk a mikházi erdőkbe, dombokra, nyáron minden vasárnap kirándultuk gyalogosan, hátizsákkal. Kicsik voltunk még Annával, a nővéremmel, de emlékszem, hogy amikor elvittek gombászni a szüleink, sétálás közben még kánonokat is énekeltünk az erdő csendjében. Szép emlékeket őrzök magamban. A család vasárnapja mindig a szentmisével kezdődött. Szabad volt szombat este sokáig beszélgetni vagy esetleg bálba menni, de vasárnap reggel mindenkinek a templom padjában kellett lennie. Sosem zúgolódtam emiatt, mindig örömmel mentem a templomba. Ötévesen ministráns lettem, és azután még szívesebben jártam. Sok szép emléket őrzök magamban, a karácsonyi éjféli szentmiséket, a pásztorjátékokat, amelyeket édesanyánk tanított be a falu gyermekeinek, az éjszakai kántálásokat, amelyre édesapja vitt el minket, a nagyszombati vigíliákat, a húsvéti hajnali határkerüléseket. Az adventi közös imaalkalmakat, a közös rózsafüzér-imádkozást, amikor nagybeteg volt a családban, az esti közös imákat vagy az étkezés előtti-utáni imákat mind otthon éltem meg először a családban. Gyermekkoromban a szüleim megtanítottak és segítettek a böjtölésben, együtt mentünk a kaláka-gyóntatásokra, mindig együtt készültünk az ünnepekre. Sosem mondták azt, hogy máshol könnyebb az élet, máshol egyszerűbb.
Mindig úgy neveltek, hogy szeressem a szülőföldemet, legyek hálás, hogy éppen ide teremtett a Teremtő. És én olyan hálás vagyok, hogy itthon lehetek!
Hogyan kerültél közel a zenéhez? Milyen tanulmányokat végeztél?
Hárman vagyunk testvérek, és szerencsére a szüleink sokat énekeltek nekünk. Anyukám óvónő, aki rengeteg éneket tudott, sokat furulyázott és nagyon sok éneket tanított nekünk. Édesapja is mindig jókedvű-hangú ember volt, aki meséket rögtönzött és sok népdalt, népéneket és nótát énekelt velünk, nekünk, így mindig hallottam énekszót otthon.
Hatéves voltam, amikor Szovátára költözött Nagy Éva M. Vera Boldogasszony iskolanővér és Czakó Gabriella, a rend társult tagja, azzal a céllal, hogy zenés missziót végezzenek a Felső-Nyárádmentén és Sóvidéken. Mindketten elhivatott zenepedagógusok, karnagyok, igazi pedagógusok, akik sok gyerek életét gyönyörűvé, álmokkal telivé varázsolták a jóság, a türelem és az énekszó által. A sok gyerek közül én is egy voltam, aki lelkesen repültem minden foglalkozásra, kóruspróbára, amit a nővérek vezettek. A közösségben megélt öröm, muzsikálás, az, ahogyan Gabi néni és Vera nővér pedagógusi hivatásukat örömmel, egyszerűséggel, jósággal, felkészültséggel végezték, elindított bennem egy vágyat, hogy én is ilyen lelkesedéssel, jósággal és az Isten egyik legszebb ajándékával, a zenével, az énekléssel forduljak a gyermekek felé. A középiskolát a marosvásárhelyi Művészeti Szakképző Líceumban klasszikus ének szakon végeztem, majd felvételiztem a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Zeneművészeti Karára, ahol zenepedagógia alapképzést és ökumenikus egyházzene mesterképzést végeztem. Négy kórusba jártam az egyetem mellett, minden este más-más kóruspróbán vettem részt. Gyönyörű műveket tanulhattam meg és sok jó emberrel ismerkedtem meg a kórusok által, nagyon boldoggá tett ez mindig.
Mikor érezted, hogy hivatásod a zene tanítása? Mi a célod a zene tanításával?
Érettségi előtt pár héttel döntöttem el, hogy zenepedagógusi pályára megyek. Onnan kezdve sosem gondolkodtam más hivatáson. A zenét nagyon jó társnak, „eszköznek” tartom arra, hogy széppé, üdévé, színessé tegye a gyermekek lelkivilágát és gyermekkorát. A zene jó társ tud lenni az örömben, de a bánatban is, gyermekkorban és felnőttként is. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek, legalább akiket ismerek, ismerhetek és a közelemben vannak, ismerjék a népdalaikat, azokat a dallamokat, amiket nagyszüleik, őseik is énekeltek a szülőföldjükön, a kóruséneklés által pedig megtapasztalhassák, hogy a közös munkának, összefogásnak milyen értéke, ajándékai vannak.
Egyetemi éveid alatt Bécsben és Budapesten is szakmai tapasztalatot szereztél. Milyen hatással volt ez akkor rád? Fiatalabban hogyan élted ezt meg?
Windhager-Geréd Erzsébet tanárnő segítsége és meghívása által egy egyetemi társammal együtt negyedéves szakmai gyakorlaton vehettünk részt Bécsben. Nagy kaland volt számomra, sok új kihívással, többször énekelhettünk egy-egy kórussal a bécsi operaházban, vasárnapokon zenei szolgálatokat végeztünk az első kerületben levő evangélikus templomban. Sok-sok koncerten részt vettünk, rengeteg időnk volt gyakorolni, és Erzsébet tanárnő jósága, törődése által könnyű volt otthon érezni magunkat. A mesterképzés alatt az Erasmus-ösztöndíj elnyerésével Budapesten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, az Egyházzene, Népzene és Etnomuzikológia Karokon tanulhattam egy évet. Hatalmas élmény volt számomra, hogy Pesten sok erdélyi tanárom volt, akik figyelemmel és szeretettel követték a tanulmányaimat. Mellettem állt és a mai napig kísér az utamon Gráf Zsuzsanna, Magyarország érdemes művésze, az Angelica Leánykar karnagya, aki minden napomat szakmai tudásával, szerető gondoskodásával segítette, követte. Nagy ajándékként éltem meg, hogy tagja lehettem és lehetek az Angelica leánykarnak, ahol olyan tapasztalatokkal, élményekkel gazdagodtam, amelyekből a mai napig tudok töltekezni. A kapcsolat nem szakadt meg, visszajárok Budapestre koncertekre és kórustáborokba. Azt is nagy ajándéknak éltem meg Budapesten, hogy bármennyi népzeneórára járhattam. Olyan jó volt végre sokat hallani a magyar népzenéről, és csak szívni magamba a sok-sok információt. Nagyon jó zeneirodalom, gregorián, népzene, kórus, karnagy, hangképző tanáraim voltak, de ugyanezt elmondhatom a kolozsvári tanáraimról, akikre mindig szeretettel gondolok vissza! Távol az otthontól sokszor jólesett, hogy nem kell tördelni a román nyelvet, de minden nap hiányoztak a dombok, hegyek, erdők. Jól éreztem magam, de tudtam azt is, hogy ez nem az én helyem, és hogy otthon szeretnék majd élni.
Én is pedagógusként dolgozom, és örömmel tapasztalom a fejlődést a gyermekeken. Milyen ez a zenében? Mennyi idő kell ahhoz, hogy a zeneszeretetet beleneveld a gyermekekbe?
Úgy gondolom, hogy a gyerekek mindenre kaphatóak, én pedig felelős vagyok azért, hogy a kicsi tanítványaimnak milyen dallamokat, énekeket tanítok, és persze hogy miként tanítom.
Gabi néniéktől azt is megtanultam, hogy minden gyereknek van joga jónak lenni, hogy minden gyerek tud énekelni, hogy egy csintalan gyereket kedves, figyelmes tekintettel, fejsimogatással szebben és hatásosabban lehet nevelni, mint kiabálással vagy szúrós tekintettel. A gyerekek nagyon szeretnek énekelni, és nagy öröm számomra, amikor a tanítónők vagy szülők arról mesélnek, hogy a gyerekek a Mariánumban tanult énekeket otthon is éneklik vagy megtanítják az egész osztálynak. A Kicsinyek Kórusa, amelyet én vezetgetek, nagyon közel áll hozzám. Vannak benne nyárádmenti és sóvidéki, szovátai gyerekek is. Ha valami nagyon szépen megszólal a próbán, sosem marad el valakitől az a kérdés irányomban: „Emőke, libabőrös lettél?” Szállóigévé vált ez a kérdés. Bízom benne, hogy ezeket az énekeket egész életükben szeretni fogják és majd a gyerekeiknek is megtanítják.
A Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar vezetésében segítesz, a Mariánum munkatársa vagy. Mesélj, milyen ott dolgozni? Mit élhet át ott az ember?
Elemi iskolás koromtól tartozom a Mariánum közösséghez, a kórushoz. Nagyon sok értékes pillanatot kaptam a kórus közösségétől. Hálás vagyok azért, hogy olyan gyermekekkel, fiatalokkal cseperedhettem felnőtté, akiknek ugyancsak öröm volt a muzsikálás, a szép megteremtése. Hálás a közösségben kialakult kapcsolatokért, barátokért határon innen és határon túl. Számomra nagy élmény, hogy a gyerekek, akiket tanítok, önként, szabadidejükben, iskola után jönnek el a foglalkozásokra, kóruspróbákra. Nem titkolom, hogy nagyon büszke vagyok ezekre a gyerekekre, és a szüleikre is, akik egész évben a gyerekek kezét fogják, biztatják és támogatják őket ezen az úton. Hálás vagyok Gabi néninek és Vera nővérnek, hogy támogatnak és bíznak bennem, hogy meghívtak engem is erre a közös ,,virágos, énekszóval teli mezőre”. Szeretem a munkahelyemben, hogy a hét eleji megbeszélések gyakran énekszóval és imával kezdődnek, hogy kulturális programokat, értékes néprajzi, hitéleti előadásokat szervezünk a Kodály Zoltán Népfőiskolához tartozó fiataloknak, családoknak, hogy egymás ötleteit segítünk megvalósítani. Öröm számomra az is, hogy ismerem a Mariánumhoz tartozó gyerekeket, családokat, hogy személyes kapcsolataim lehetnek a gyerekekkel.
Ez a legszebb ajándék számomra a munkámban, hogy megismerhetem a gyerekeket, fiatalokat a zene által.
A legkisebbek, akikkel találkozni szoktam a Ringató foglalkozáson, a 6 hónapos kisbabák és édesanyák. Őket követi a Zeneóvodás csoport, ahová 5 éves korig járnak a gyerekek. Két zeneelőképző csoportot is vezetek: egyet Szovátán és egyet Nyárádremetén, ahová összegyűjtjük a székelyhodosi, mikházi, deményházi, nyárádköszvényesi, nyárádremetei és vármezői 6–8 év közötti énekelni és játszani szerető gyerekeket. A kilencéves sóvidéki és nyárádmenti gyerekek már az összesített Kicsinyek Kórusának tagjait képviselik, ők is szívem csücskei! A zenei csoportok vezetése mellett igyekszem segíteni a Kodály-kórus szólamtanításaiban, egyéni szólamtanulásokban. Gyakran tanítok népdalokat gyerekeknek, időseknek, öregotthonokban. A zenei munka mellett adminisztrációs, logisztikai feladatokban is próbálok helytállni.
Keresztény értékeidet egy ilyen kórusban intenzívebben lehet megélni. Hogyan van jelen az életedben Isten, az egyház?
Az első személyes istenélményem középiskolás koromban történt, a Szent Imre Kollégium kápolnájában, ott érintett meg először az Istennel való találkozás. Papp Laci pap bácsi és a nevelők segítettek az istenkeresésemben. Akkor kezdett számomra rendszeressé válni a Szentírás napi olvasása, tanulmányozása, a csendes személyes ima. Sok megerősítést kaptam a kollégiumban azon a téren is, hogy maradjak itthon, és itthon próbáljak jó ember lenni. A Kodály-kórusban számos egyházi kórusművet énekelünk, amelyek mind-mind a teremtő Isten szépségéről, jóságáról, dicséretéről szólnak.
Olyan szép énekelve hálát adni az Istennek! Hát még másokkal együtt tenni mindezt!
Számomra az éneklés is egyfajta tanúságtevés a hitemről, Istenemről. A figyelmes, szép éneklés felemel, közelebb kerülsz a mennyhez, az Istenhez. Istent az én életemben minden jónak a kútforrásának tartom. Igyekszem a napomat vele kezdeni és végezni. (Ez nem mindig sikerül). Próbálom őt megtalálni egy-egy gyerek csillogó szemében vagy egy szép dallamban, kórusműben, a természetben, emberi cselekedetekben. A munkámban gyakran kérem a Szentlélek ajándékait és Isten gondviselését. Az egyház számomra egy nagy családot jelent, sok-sok testvért, akikkel Krisztusban mind egyek vagyunk. Szeretem hasznosnak érezni magam, ezért örömmel segédkezek az ünnepek körül a templomban, a szentmisék, szertartások zenei szolgálatában.
A Golden Voices of Montserrat nemzetközi versenyen nagy európai fővárosok kórusait megelőzve első díjat nyert egyházzene kategóriában a Marosszéki Kodály Zoltán Gyermek- és Ifjúsági Kar. Hogyan élted meg ezt az utazást? A gyermeki örömnél nincs őszintébb, milyen volt az ünneplés?
Az utazás, az indulás részemről mindig nehézkésen, kissé szorongással indul. Sokat imádkozok, hogy mindenki egészséges legyen az együtt töltött napokban, hogy annyian érkezzünk haza, mint amennyien elindultunk, hogy ne betegedjenek le a gyerekek, minden rendben legyen a határokon. Úgy tapasztaltam, hogy a verseny pillanatai kicsinek-nagynak egyaránt nagy élmény volt. Fontos megjegyeznem azt is, hogy a gyerekeket nem egy versenyszellemtől fűtött légkörben készítettük ezekre a hangversenyekre, hanem inkább egy olyan lelkülettel, hogy elmegyünk a nagyvilágba, ahol székelyekként képviseljük a magyarságot, a kereszténységet, elzarándokolunk Montserratba, a spanyolok egyik búcsújáróhelyére, és ajándékba visszük az énekünket a Fekete Madonnának. Sorunkat várva az éneklésre, egymás kezét fogva imádkoztunk és kértük Mária oltalmát az éneklésükre, figyelmünkre. Éneklés közben azt éreztem, hogy a kórustársaim teljes bedobással, lelkesen, fényeskedő hangon énekelnek és mindannyian egyet akarunk: szép énekkel másokat megajándékozni. Olyan érdekes tapasztalat volt, hogy mennyire különlegesen szépet tudunk teremteni, megszólaltatni, ha mind együtt dolgozunk és teszünk ezért. Ha fel kellene idéznem a legkülönlegesebb pillanatomat, az természetesen éneklés közben történt. Kocsár Miklós Salve Regina című kórusművét énekeltük, és azt éreztem, hogy valami gyönyörű találkozás történik a kórus és a hallgatóság között, a karnagy és a kórustagok között, az ég és föld között. Ajándék volt az a perc, az a különleges érzés, talán vigasz volt a szomorúnak, remény a reménytelennek, béke a békétlennek. Boldog vagyok, hogy mindezt a kórustársaim és a karnagyaink is megtapasztalhatták. Éneklés után kivonultunk a gyerekekkel a templomból, és mindenki a nagy örömtől és lelkesedéstől egymás nyakába borulva sírni kezdett. Örvendek, hiszen a gyerekek megtapasztalták, hogy milyen szép tud születni, ha összefogunk, ha együtt dolgozunk, akkor is, ha néha nehéz vagy ha éppen vakáció van és mi kórustáborban vagyunk, vagy ha szombatonként kóruspróbára járunk. Ez volt a legszebb része a nagy utazásunknak.
Mit üzennél egy a pályája elején levő, zenét szerető és ismerő fiatalnak?
Amikor hazaköltöztem Budapestről, Bárdosi Ildikó népi ének tanárom azt mondta: ,,Emőke, ne felejtsd el, aki énekelni tanít, az szeretni tanít!” Igazi hamuban sült pogácsát kaptam a tarisznyámba, ami minden óra, foglalkozás előtt eszembe jut. Ma azt üzenném a fiataloknak, hogy keressenek értékes kórusokat, közösségeket, tanárokat, akikbe kapaszkodhatnak, akikből merítkezhetnek. Aki szeret gyerekek között lenni, másokkal együtt szépet teremteni, türelmesen kivárni a közös munka gyümölcseit, bátran merjen a pedagógusi, zenei pályára lépni, és szeretni a körülötte levő gyerekeket, családokat az éneklés, zene által.
Az interjú a Vasárnap hetilap 2024/20. és 2024/21. számaiban jelent meg.
