A Gyulafehérvári Caritas kötelékébe tartozó gyergyói ápolók nem hívtak vendégelőadót, szakembereik álltak a nagyérdemű elé, tudásukból osztva meg a Szent Erzsébet Idősek Otthonában május 9-én tartott egész napos eseményen. Akik őket hallgatták, majd a délutáni műhelymunkába is bekapcsolódtak: gyergyószéki társintézmények, idős- és ápolóotthonok képviselői, az önkormányzatok szociális osztályainak küldöttei, a gyergyószéki és maroshévízi csapathoz tartozó otthoni beteggondozók, valamint a házigazda-intézmény alkalmazottainak csapata.
Szentmisével kezdődött az ünnep, áldással és hálaadással azért a hivatásért, melyet az ápolók kaptak. Sajgó Balázs lelkipásztor, a Caritas lelki igazgatója osztott meg egy történetet a Mester hívásáról. Egy jólszituált családból származó ápoló és szerzetesnővér nagy lelkesedéssel végezte munkáját, számára a minimum a nyolcórás munkaidő volt. Egyszer azt érezte, nagyon elfáradt. Hiába próbált pihenni, nem múlt a fáradtsága, és észrevette, hogy bosszantja, ha megint szól szobájában a csengő, ha újra egy beteghez hívják. Álmatlan éjszakáin kereste a megoldást, hogy újra türelmes ápoló tudjon lenni. Egyszer félálomban utasítást kapott: írd fel egy kártyára, hogy a Mester hív. Elkészült a felirat, és azt a szobájában a csengő mellé illesztette. Amikor megszólalt a már irritáló csengő, és önkéntelenül is a hang irányába nézett, meglátta a feliratot: A Mester hív. Látta, és indult türelmesen ápolni az embert, akiben a Mester lakik. Krisztus arca ragyogott minden beteg tekintetében, visszanyerte lelkesedését. „A Mennyek országa közöttetek, bennetek van!” – fogalmazott a lelki igazgató, arra biztatva az ápolókat, hogy elsősorban Istent szeressék, mert akkor a lélek ad erőt, hogy önmaguk és mások felé is elindulhassanak.
A szentmisét követően Magyari Vencel igazgató nyitotta meg a konferenciát, arról szólva, hogy az anyák és az ápolók világnapja nem véletlenül van közel egymáshoz, e hivatást többnyire nők végzik, Isten így teremtette őket. Feltette a kérdést: ki ápolja az ápolót? Arra biztatta a munkatársakat, hogy legyenek egymásnak gondozói, mert ezt a munkát magányosan nem lehet végezni.
Az érintés minőségéről szólt Csíki Cristina kinesztetikatréner előadása, aki az érintések közötti különbségek megtapasztalására is lehetőséget adott a jelenlévőknek. Beszélt az érintés gyógyító erejéről, de a túlzott segítőszándékról is, az etetésről, mosdatásról, amikor az ápoló végzi a feladatokat, de nincs tekintettel arra, mire vágyik valójában a beteg. Az érintés szeretet, törődés, biztonság, vágyak és örömök kifejezője lehet. Az ápolás nem tud érintés nélkül megtörténni, és bármennyire fejlődjön is a technika, az ápoló sosem válik fölöslegessé, nem tudják robotok, kütyük helyettesíteni.
A sebkezelés rejtelmeibe engedett betekintést Ádám Paula sebszakértő, otthoni beteggondozó, aki ötven éve ápol. A konferencia címében szereplő kihívások, jó gyakorlatok, erőforrások hármasát foglalta össze hátborzongató képeket mutatva példaként. Egy amputált végtag csonkjának begyógyítását részletezte, beszélve „burjános” kezelésről és modern sebgyógyító anyagokról egyaránt. Mi a helyzet az ókori kötözésekkel, a hagyományos eljárással és a modernnel? – tette fel a kérdést, meggyőződéssel állítva: mindennek helye van, helye lehet a gyógyításban. Mégis a jobbulás fő eszközét az ember-ember kapcsolatban látja: az ápolónak legyen türelme, ossza meg a beteggel, mit, miért tesz, legyen jelen vele, hogy együtt akarják, várják a gyógyulást.
A demencia kezdeti szakaszáról osztott meg tudnivalókat dr. Kiss Gabriella mentálhigiénés szakember. Arról a kórról szólt, amely a 21. század népbetegsége, mégsem vesszük elég komolyan. A számok növekszenek, míg 2023-ban a földön 50 millió embert érintett, az előrejelzések szerint 2050-re 152 millió lesz a demenciával élők száma. A beteget nem szabad stigmatizálni, kirekeszteni, érdemes emberként kezelni. Az ápolók előtt fejet kell hajtani. A demens családtagokat nem szabad magukra hagyni – osztotta meg javaslatait, támogatást ajánlva fel demenciában élőknek és hozzátartozóiknak.
A paliatív ápolásról mint a gondozás magasabb szintjéről beszélt Hompoth Terézia szociális munkás, olyan szemléletről, melyben az ápoló a beteg halála után is feladattal bír, mert a betegség során és utána sem hagyja magára a hozzátartozókat. Csapatmunka, mondta, hiszen totális fájdalmat kell enyhíteni, a fizikai, lelki, spirituális, szociális gondokra kell megoldást találni. Beszélt a tévhitekről is, cáfolva azokat: nincs olyan, hogy már semmit sem lehet tenni a betegért, nem igaz, hogy a fájdalom a betegség része, és ebbe bele kell törődni, az élet végéig meg kell próbálni a fájdalmat csökkenteni, jobb életminőséget biztosítani.
Svédasztalos ebédet követően a négy előadás témájára szervezett műhelyekben vehettek részt a jelenlévők, hogy kérdéseiket feltehessék, a hallottakat elmélyítsék. Aztán újra találkoztak, hogy élményeikből megosszanak, és ajándékkal lelkükben, kezükben térjenek vissza munkahelyükre. Idén is könyvjelzőt kapott minden résztvevő, egy Gárdonyi Géza-gondolattal: „Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet. Menj oda, hol fázik a szeretet.”
Többen jelezték, jövőre is igényt tartanak, immár sorban a negyedik Ápolók konferenciájára, addig pedig igyekszenek magukra, egymásra vigyázni, és indulni, akárhányszor hívja őket… a Mester.
Balázs Katalin / Gyulafehérvári Caritas
