Különböző országokban más-más időpontokban ünneplik az anyák napját, felénk hagyományosan május első vasárnapján emlékezünk meg erről. Összeállításunkban édesanyákat kértünk, ők maguk írjanak arról, hogyan élik meg az anyaságuk egy vagy több gyerekkel, kis avagy nagycsaládban, kisebb vagy már kirepülni készülő gyerekekkel. Idézetek, szép gondolatok helyett álljon itt most Ceclan Andrea írása arról, hogyan éli meg a mindennapokban azt a fontos, szép és nagyon sokszínű szerepet, amit úgy foglalunk össze: anyának lenni.
Egészen fiatalon megszületett a szívemben a vágy, hogy szeretnék majd anya lenni és nagycsaládban élni. Mindig is többet álmodoztam arról, milyen lehet anyának lenni, mint arról, hogy milyen pályát válasszak majd. Mintha a felnőtt életemnek ez lenne majd a legfontosabb feladata. Így aztán nagyon hálás vagyok Istennek, hogy megismertem a férjemet, hiszen már az ismerkedésünk legelején kiderült, hogy hasonlóan gondolkodunk. Lassan tizenhárom éve kötöttünk szentségi házasságot, és azóta érezzük Isten kegyelmét és gondviselését az életünkben. Meghallgatta szívünk vágyát, és öt gyermeket bízott ránk, amiért végtelenül hálásak vagyunk.
Közben egyetemet is végeztem és nagyon szép hivatásként éltem meg a munkámat is, de egyértelmű számomra, hogy ameddig a gyermekeimnek szükségük van rám otthon, addig az anyaság a legfontosabb hivatásom. Az is Istentől kapott ajándék, hogy úgy formált és formál engem, hogy ezt ne lemondásként éljem meg, ne érezzem azt, hogy ha „csak” anya vagyok, akkor nem tud teljes lenni az életem.
Szelíd, mindig higgadt, jófej anya?
Az a kép volt a fejemben, hogy egy végtelenül türelmes, szelíd, mindig higgadt, jófej anya leszek, és ugyanilyenek lesznek a gyerekeim is. A jófejség talán összejött, de azóta rájöttem, hogy a többit valószínűleg csak reklámokban láttam, és a reklámokat sosem forgatják öt gyermekkel… Néha összejön egy-egy higgadtabb nap is, de azért általában zajlik rendesen az élet. Ehhez hozzá kellett szokjak. Csendesebb ember voltam, de mivel nem egyszerre lett hirtelen öt gyerekünk, lassan formálódtam a helyzethez…
Az évek során mindig találtam olyan elfoglaltságot, amivel egy kis időre ki tudtam lépni az anyai, háziasszonyi teendőkből. Mindig is szerettem barkácsolni, kézműveskedni, így az alkotás lett az én pihenőidőm. Ez kikapcsol, feltölt, erősít. Időt és figyelmet fordítunk a férjemmel is arra, hogy legyen közös időnk, így néha színházba járunk, táncolni megyünk, elutazunk néhány napra, ezek mind erősítik a kapcsolatunkat, segítenek, hogy szülőkként jobban működjünk.
Sok szépséggel és örömmel jár a gyermekek nevelése, a róluk való gondoskodás. Öröm látni, ahogy formálódnak, ügyesednek, sokszor tölt el büszkeség és hála, ha rájuk nézek. De aggodalom, lemondás, fizikai és lelki kimerülés is mind-mind vele jár, hozzá tartozik. Bennem az aggodalom egyre erősödik, mert azt látom és érzékelem, hogy olyan világban élünk, amelyben egy gyermek már nem tud igazán gyermek lenni. Számos dologgal meg kell küzdenünk, mi, szülők is, ha azt szeretnénk, hogy a gyermekeinkhez minél kevesebb káros dolog jusson el. Fontos, hogy szülőkként biztonságos, szeretetteljes, békés otthont teremtsünk és biztosítsunk gyermekeink számára, ahol jelen van Isten is. Hiszem és vallom, hogy ha nem hívnánk meg Istent az életünkbe, akkor sokkal nehezebb és hiábavalóbb lenne minden igyekezetünk. Ahogy a zsoltáros is mondja: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” (Zsolt 127,1).
Időnként meghatódom, milyen nagyon szeret engem Isten, hogy rám bízott öt másik életet. De ugyanakkor tudom, hogy ez óriási felelősség is, és nekem erre vigyáznom kell, óvnom kell és minden igyekezetemmel azon lennem, hogy kézen fogjam őket és megmutassam nekik az Istenhez vezető utat.
Ceclan Andrea
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/18-as számában a Fókusz-összeállítás részeként (összeállította: Bodó Márta, M. Gál Katalin).
