Mintegy háromszáz pap vett részt május elején a Róma melletti Sacrofanóban tartott Plébánosok a szinódusért elnevezésű nemzetközi találkozón, hogy felkészüljön a püspöki szinódus őszi második ülésére. Ferenc pápának a résztvevőkhöz írt levelének fordítását adjuk közre.
Kedves Paptestvérek!
A Plébánosok a szinódusért nemzetközi találkozó és a résztvevőkkel való párbeszéd alkalmat ad arra, hogy imádságban emlékezzek meg a világ összes lelkipásztoráról, akikhez nagy szeretettel intézem ezeket a szavakat.
Annyira nyilvánvaló, hogy már-már elcsépeltnek hangzik, de ettől még igaz: az egyház nem tudna létezni az önök elkötelezettsége és szolgálata nélkül. Ezért szeretném kifejezni hálámat és nagyrabecsülésemet azért a nagylelkű munkáért, amelyet nap mint nap végeznek azzal, hogy a különféle talajba elvetik az evangélium magvait (vö. Mk 4,1-25).
Mint azt a tapasztalatcsere napjaiban láthattátok, a közösségek, amelyekben szolgáltok, nagyon különbözőek: a megavárosok peremén lévő plébániáktól – Buenos Airesben én is közvetlenül megismerkedtem velük – a kevésbé sűrűn lakott régiókban lévő, tartományi nagyságú plébániákig; a számos európai ország városközpontjában lévő plébániáktól, ahol az ősi bazilikák egyre kisebb és idősebb közösségeknek adnak otthont, azokig, ahol egy nagy fa alatt ünnepelnek, és a madarak éneke keveredik a sok gyermek hangjával.
A papok mindezt nagyon jól tudják, kívülről-belülről ismerik Isten népének életét, fáradozásait és örömeit, szükségleteit és gazdagságát. Ezért van szüksége a szinodális egyháznak a lelkipásztorokra: nélkülük soha nem fogunk tudni megtanulni együtt járni, soha nem fogunk tudni elindulni a szinodalitás útján, ami „az, amit Isten a harmadik évezred egyházától vár”[1].
Soha nem leszünk szinodális missziós egyház, ha az egyházközségek nem teszik életük jellemzőjévé az összes megkeresztelt hívő részvételét az evangélium hirdetésének egységes missziójában. Ha a plébániák nem szinodális és missziós jellegűek, akkor az egyház sem lesz az.
A püspöki szinódus tizenhatodik rendes közgyűlése első ülésszakának összefoglaló jelentése nagyon világos e tekintetben: a plébániák a struktúráikból és a mindennapi életük megszervezéséből kiindulva arra kapnak meghívást, hogy „elsősorban abban a missziós szolgálatban értelmezzék önmagukat, amelyet a hívek a társadalomban, a családban és a szakmai életben végeznek, anélkül, hogy kizárólag a bennük zajló tevékenységekre és a szervezeti szükségleteikre összpontosítanának” (8, l). Ezért szükséges, hogy a plébániai közösségek egyre inkább olyan helyekké váljanak, ahonnan a hívek missziós tanítványokként elindulnak, és ahová örömmel térnek vissza, hogy beszámoljanak a csodákról, amelyeket az Úr az ő tanúságtételük által tett (vö. Lk 10,17).
Lelkipásztorokként arra kaptunk meghívást, hogy az általunk ellátott közösségeket ezen az úton kísérjük, ugyanakkor imádsággal, megfontoltsággal és apostoli buzgalommal igyekezzünk biztosítani, hogy szolgálatunk megfeleljen a szinodális missziós egyház követelményeinek. Ez a kihívás vonatkozik a pápára, a püspökökre és a Római Kúriára, és vonatkozik rátok, lelkipásztorokra is. Isten, aki elhívott és felszentelt minket, ma arra hív, hogy hallgassunk Lelkének hangjára, és induljunk az általa mutatott irányba. Egy dologban biztosak lehetünk: Isten nem fogja elmulasztani, hogy megmutassa nekünk kegyelmét. Útközben azt is felfedezzük, hogyan szabadíthatjuk meg szolgálatunkat mindattól, ami fárasztóvá teszi, és hogyan fedezhetjük fel újra annak valódi lényegét: Az Ige hirdetését és a közösség egyesítését a kenyértörésben.
Ezért arra kérlek benneteket, hogy fogadjátok el az Úr hívását, lelkipásztorokként legyetek a szinodális missziós egyház építői, és lelkesen kötelezzétek el magatokat ezen az úton. E célból három javaslatot szeretnék tenni, amelyek inspirálhatják a lelkipásztorok életmódját és cselekedeteit.
1) Arra hívlak meg benneteket, hogy sajátos karizmátokat egyre inkább a Szentlélek által Isten népe között szétáramló sokféle ajándék szolgálatában éljétek meg. Valóban nagy szükség van arra, hogy felkutassuk, megerősítsük és kiemeljük „a világi hívek sokféle karizmáit, az egyszerűbbeket épp úgy, mint a rendkívülieket a hit érzékével” (II. vatikáni zsinat, Presbyterorum Ordinis dekrétum, 9), amelyek nélkülözhetetlenek az emberek életének valóságos evangelizálásához. Meggyőződésem, hogy így sok rejtett kincset fogtok felszínre hozni, és kevésbé érzitek magatokat egyedül az evangelizáció nagy feladatában, mert megtapasztaljátok az atyai szerepkör valódi örömét, amely nem követeli magának az első helyet, hanem sok értékes lehetőséget hoz felszínre másokban, férfiakban és nőkben.
2) Szívből ajánlom, hogy tanuljátok meg és gyakoroljátok a közösségi megfontolás művészetét, alkalmazva a Szentlélekben való párbeszéd módszerét, amely oly hasznos volt számunkra a szinódus és a közgyűlés alatt. Biztos vagyok benne, hogy sok gyümölcsöt fogtok begyűjteni nemcsak a közösségi struktúrákban, mint például a plébániai egyháztanács, hanem sok más területen is. Ahogy az összefoglaló jelentés emlékeztet bennünket, a megfontolás a szinodális egyház lelkipásztori tevékenységének kulcsfontosságú eleme: „Fontos, hogy a megfontolás gyakorlata a lelkipásztori területen is az adott kontextusnak megfelelően valósuljon meg, hogy megvilágítsa az egyházi élet konkrétságát. Ez lehetővé teszi a közösségben jelen lévő karizmák jobb felismerését, a feladatok és szolgálatok bölcs kiosztását, valamint a Lélek fényében a tevékenységek puszta tervezésén túlmutató lelkipásztori utak tervezését” (2, l).
3) Végül javaslom, hogy tegyétek mindennek alapjává az egymás közötti és a püspökeitekkel való együttműködést és testvériséget. Ez az igény erőteljesen kifejezésre jutott a papképzéssel foglalkozó nemzetközi konferencián, amelynek témája „Éleszd fel magadban Isten kegyelmét, amely kézföltételem folytán van benned” (2Tim 1,6), és amelyre tavaly februárban került sor itt Rómában, több mint nyolcszáz püspök, pap, felszentelt férfi és nő részvételével, akik ezen a területen dolgoznak, és nyolcvan országot képviselnek. Nem lehetünk igazi lelkiatyák, ha nem vagyunk elsősorban fiak és testvérek. És nem vagyunk képesek előmozdítani a közösséget és a részvételt a ránk bízott közösségekben, ha nem éljük meg azokat mindenekelőtt a saját közösségünkben. Jól tudom, hogy egy ilyen elkötelezettség a sok lelkipásztori feladat mellett feleslegesnek, sőt időpocsékolásnak tűnhet, de valójában ennek éppen az ellenkezője a helyzet: csak így vagyunk hitelesek, és csak így nem romboljuk le tetteinkkel azt, amit mások már felépítettek.
Nemcsak a szinodális missziós egyháznak van szüksége lelkipásztorokra, hanem a 2021-2024-es, A szinodális egyházért: közösség, részvétel és misszió elnevezésű szinodális úton is, tekintettel az októberben megrendezésre kerülő XVI. rendes püspöki szinódus második ülésére. Hogy felkészülhessünk rá, meg kell hallgatnunk az önök hangját.
Ezért meghívom minazokat, akik részt vettek a Plébánosok a szinódusért nemzetközi találkozón, hogy legyenek a szinódus misszionáriusai az oltártestvéreik számára is, ösztönözzék a lelkipásztori szolgálat szinodális és missziós értelemben vett megújításáról való gondolkodást, és egyúttal tegyék lehetővé, hogy a szinódus főtitkársága figyelembe vegye az Instrumentum laboris kidolgozásához való pótolhatatlan hozzájárulásukat. Ennek a nemzetközi találkozónak a lelkipásztorok meghallgatása volt a célja, de ennek ma nem szabad véget érnie: továbbra is meg kell hallgatnunk önöket.
Kedves paptestvéreim, mellettetek állok ezen az úton, amelyen én is próbálok járni. Szívből megáldalak benneteket, továbbá szükségem van a közelségetekre és imáitokra. Bízzuk magunkat a Hodegetria Szűz Máriára, az „Útmutató Istenanyára”: ő az, aki megmutatja az utat, aki elvezet az igazság és az élet útjára.
Róma, Lateráni Szent János, 2024. május 2.
FRANCISCUS
[1] Ferenc pápa beszéde a püspöki szinódus megalakulásának 50. évfordulóján, 2015. október 17.
Forrás: www.vaticannews.va/de
Fotó: www.vaticannews.va
Fordítás: a temesvári püspökség sajtóirodája
