Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág; ami van, széthull darabokra – fogalmazta meg József Attila sokak tapasztalatát.
Mert sokan, túl sokan éljük meg azt, hogy jelenünk szétkuszálódik, a semmibe vész. Sehol, sehogy se találunk olyan szálakat, amiket megragadhatnánk és egybeszőhetnénk, hogy aztán azon a kötélen kikapaszkodjunk a gödör szélére, ahonnan remélhetőleg messzebbre láthatnánk az orrunknál, az összetört szívünknél, megcsúfolt vágyainknál, törekvéseinknél. A múlt ebből a perspektívából dús, zöld bokor – régen minden másképp volt, a dolgoknak értelme, célja, belátható haladási iránya volt, az emberek tisztelettudó, összeszedett, kedves lények voltak, az intézmények megbízhatóak és működésre képesek. A jövő ígéretes, kiteljesedésre képes, beérő virág, amely dús gyümölcsöt terem. Mi lett az elmúlt szép időkkel, hová lett mindaz, amit építettünk, magunkban belül és a világban, kívül? Hová tűnt a jól elvégzett munkánk öröme? Valamikor még a verejtékcseppek, amelyeket fogunkat összeszorítva, de elviseltünk, is a munka megérdemelt gyümölcsét ígérték… Minden nehézséget, akadályt azzal a gondolattal viseltünk, hogy majd időskorunkra jó lesz, gyermekeink már nyugodtabb, könnyebb életet élhetnek, hírből se hallanak éhezésről, háborúról.
De az élet nem lett könnyebb, az ember nem lett okosabb, saját véreink felejtik, amit tőlünk tanultak, minden történelmi tanulságot felejtve újra és újra a rossz sorba, a rossz oldalra állnak. A történelem pedig száguld. A múltba révedő, de abból nem okuló tétovázót elcsapja. A történelemkönyveket a győztesek írják.
Az idő annak sem kedvez, aki a rózsaszínnek vélt horizontra réved. Múltunkat átírják, jövőnket törlik, mi pedig a szúrós ködbe nyúlunk, a gödör szélét kaparásszuk. Áldozatot hoztunk eleget, igaz, a hatalmasok, a leigázók miatt, nem saját akaratunkból. Azt hittük, megfizettük a múlt és jövendő árát, még az elkövetkező bűneink, tévedéseink is eltöröltettek.
Láthatóan, érezhetően tévedtünk. Erre mutat egyéni és közösségi közérzetünk. A sok felhalmozott lelki sérülés, testi betegség, ami látogat, szorongat. Valamilyen igen fontos leckét még nem tanultunk meg. Se az egyén, se a kisebb vagy nagyobb, világi vagy egyházi közösség, nép, nemzet. A sírva vigadás, mindig mások hibáztatása egy helyben tart. Nincs más út, csak az Isten útja, zengjük könnyes szemmel.
Egyetlen recept, ha nem hangoztatjuk, hanem járni kezdjük Isten útját. Hangoskodás, mellveregetés nélkül, vezeklőcsuhában. Nem önhitt, és nem vesztes pózban. Isten útján Isten vezet.
A szerző felvételei
