Kozmikus feltámadásként számoltak be a hírről, hogy a Voyager–1 űrszonda öt hónap után ismét értelmes adatokat küldött „haza”. A Földtől a legtávolabb található, ember alkotta űreszköz, a Voyager–1 1977. szeptember 5-én indult felfedező útjára, és immár negyvenhetedik éve száguld az űrben. Jelenleg már a csillagközi térben található, több mint 24 milliárd kilométerre van Földünktől. A NASA Voyager-programjának űrszondája eredetileg a Jupiter és a Szaturnusz bolygókról készített felvételeket, de az 1979-ben, majd 1980-ban teljesített feladatát követően is folyamatosan adatokat küld a Földre. Előző év decemberében azonban probléma adódott az űrszondával, aminek következtében egészen mostanáig nem tudott tudományos adatokat továbbítani bolygónkra.
A csillagos égbolt mindig is ámulatba ejtette az embert, a Szentírásban is többször megjelennek a csillagok, többek között Jézus születését is a betlehemi csillag adta hírül a napkeleti bölcsek számára. Ugyanakkor nemcsak ámulatba, hanem zavarba is ejtő az univerzum elképesztő mérete. Hívő emberként is igencsak nagyvonalúnak és elfogultnak kell lennünk magunkkal szemben, hogy azt gondoljuk: Isten azért teremtette az egész, számunkra felfoghatatlan méretű univerzumot, hogy az ember a teremtés egyedüli koronájaként tündökölhessen önnön dicsfényében. Több százmilliárd galaxis található a látható univerzumban, amelyek átlagosan százmilliárd csillagot tartalmaznak egyenként… Ha egy icipici belátás is van bennünk, a magunkba vetett bizalom legalább egy pillanatra meginog bennünk…
Az Ószövetségben található Második Törvénykönyv, Mózes ötödik könyve nem tét nélkül fogalmazza meg, hogy „ha szemedet az égre emeled, és látod a napot, a holdat és a csillagokat, az egész égi sereget, ne essél kísértésbe, ne borulj le, s ne imádd azt, amit az Úr, a te Istened minden népnek adott az ég alatt” (MTörv 4,19). Ha a keresztény ember őszinte akar lenni, márpedig a nagybetűs Igazságot keresi, akkor meg kell állapítania, hogy nem lát tovább az orránál. Az egész teológiánk embercentrikus. Nem is tud más lenni. De az űr, ahova egyre mélyebben behatol a Voyager–1, szótlanságával is kérdez.
A bemutatott feszültséget feloldani nem tudom. Egy esperestől hallottam, hogy ha a földön kívül létezik más életforma, annak is Jézus nyájához kell tartoznia. Csak így van értelme a hitrendszerünknek, teszem hozzá én. A zsoltárossal reméljük mi is: „A csillagokat számontartja, mindegyiket nevén szólítja.” A feltámadásnak csak akkor van értelme, ha kozmikus!
Az írás megjelenik a Vasárnap 2024/18-as számában.
