A Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében a szentatya folytatta a főbűnökről és az erényekről szóló katekézissorozatát április 24-én. A Lélek szerinti kegyelmi élet címmel a három isteni erényről elmélkedett a Kol 1,3–5 alapján.
Az elmúlt hetekben a sarkalatos erényekről gondolkodtunk: az okosságról, az igazságosságról, az erősségről és a mértékletességről. Ez a négy sarkalatos erény. Mint már többször hangsúlyoztuk, ez a négy erény egy nagyon ősi, a kereszténységnél is régebbi bölcsességhez tartozik. Már Krisztus előtt is hirdették a becsületességet mint állampolgári kötelességet, a bölcsességet mint cselekvési szabályt, a bátorságot mint a jóra törekvő élet alapvető összetevőjét és a mértékletességet mint a túlzások elkerülésére szolgáló szükséges visszafogottságot. Az emberiségnek ezt az ősi örökségét a kereszténység nem váltotta fel, hanem ráirányította a figyelmet, értékesnek ítélte, megtisztította és beépítette a hitbe. Tehát minden férfi és nő szívében ott van a jóra való törekvés képessége.
A Szentlelket azért kapjuk, hogy aki befogadja, világosan meg tudja különböztetni a jót a rossztól, legyen ereje a jót választani és a rosszat elkerülni, és hogy ezáltal teljesen megvalósítsa önmagát.
De az úton – melyen mindannyian haladunk – az élet teljessége felé, amelyre minden ember rendeltetett – minden ember rendeltetése a teljesség, az élet teljessége –, a keresztény ember a Szentléleknek, Jézus Lelkének különleges segítségét élvezi. Ez másik három, kifejezetten keresztény erény ajándékával valósul meg, melyeket az újszövetségi írások gyakran együtt említenek. Ezek az alapvető magatartásformák, melyek a keresztény ember életét jellemzik. A keresztény írók hamarosan „isteni” (teologális) erényeknek nevezték őket, mivel az ember az Istennel való kapcsolatában kapja meg és éli meg őket. Így különböztették meg őket a négy, „sarkalatosnak” nevezett erénytől, melyek a helyes élet „sarokvasát”, „zsanérját” alkotják. Ezt a három erényt a keresztségben kapjuk, a Szentlélektől származnak. Az isteni és a sarkalatos erényeket számos rendszerező mű együtt tárgyalta, s így egy csodálatos hetes csoportot állítottak össze, melyet gyakran szembeállítottak a hét főbűn együttesével. A Katolikus Egyház Katekizmusa így határozza meg az isteni erények működését: „Az isteni erények alapozzák meg, lelkesítik és határozzák meg a keresztény ember erkölcsi cselekvését. Formát adnak az összes erkölcsi erénynek, és éltetik őket. Isten önti az isteni erényeket a hívők lelkébe, hogy gyermekeiként tudjanak cselekedni és kiérdemeljék az örök életet. A Szentlélek jelenlétének és működésének zálogai az emberi képességekben” (1813).
Míg a sarkalatos erények azzal a veszéllyel járnak, hogy olyan férfiakat és nőket formálnak, akik bár hősiesen teszik a jót, de teljesen egyedül, elszigetelten, addig az isteni erények nagy ajándéka a Szentlélekben élt létezés.
A keresztény sosincs egyedül. Nem személyes elkötelezettségből fakadó gigászi erőfeszítéssel teszi a jót, hanem azért, mert alázatos tanítványként a Mestere, Jézus mögött jár. Ő megy elöl az úton.
A keresztény rendelkezik az isteni erényekkel, melyek az önelégültség kiváló ellenszerei. Hányszor előfordul, hogy erkölcsileg kifogástalan férfiak és nők beképzeltté és pökhendivé válnak azok szemében, akik ismerik őket! Ettől a veszélytől óv bennünket az evangélium, ahol Jézus a következőt javasolja a tanítványoknak: „Ti is, amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: Mihaszna szolgák vagyunk, hisz csak kötelességünket teljesítettük” (Lk 17,10). A gőg méreg, erős méreg: egy csepp is elég belőle ahhoz, hogy tönkretegyen egy egész, jóra törekvő életet. Lehet, hogy valaki tömérdek jó cselekedetet hajtott végre, lehet, hogy elismerést és dicséretet aratott, de ha mindezt csak önmagáért, önmaga felmagasztalása érdekében tette, nevezheti-e még magát erényes embernek? Nem!
A jó nemcsak cél, hanem mód is. A jóhoz nagy szerénységre, sok kedvességre van szükség. A jónak mindenekelőtt attól a néha túlságosan pöffeszkedő jelenléttől kell megszabadulnia, ami a mi énünk. Amikor énünk áll mindennek a középpontjában, az mindent lerombol. Ha minden cselekedetünket az életben csak magunkért hajtunk végre, vajon tényleg olyan fontos ez a motiváció? Szegény énünk mindent megkaparint, s így születik meg a gőg.
Mindezeknek az olykor gyötrelmes helyzeteknek a kiigazításához nagy segítséget nyújtanak az isteni erények. Különösen elbukás idején, hiszen a helyes erkölcsi szándékkal rendelkezők is elbuknak néha. Az életben mindannyian elbukunk, mert mindannyian bűnösök vagyunk. Ahogyan még azok is, akik naponta gyakorolják az erényeket, néha hibáznak – mindannyian követünk el hibákat az életben –: értelmünk nem mindig tiszta, akaratunk nem mindig szilárd, szenvedélyeinket nem mindig tartjuk féken, bátorságunk nem mindig győzi le félelmünket. De ha megnyitjuk szívünket a Szentlélek, a belső tanítómester előtt, ő feléleszti bennünk az isteni erényeket: ekkor, ha elveszítettük a bizalmat, Isten újra megnyit bennünket a hitre – a Lélek erejével, ha elcsüggedtünk, Isten felébreszti bennünk a reményt; és ha megkeményedett a szívünk, Isten megpuhítja szeretetével.
Fordította: Tőzsér Endre SP
Forrás: Magyar Kurír
