A bibliai hit világában nem ritkák az álmok, melyek gyakorta az Isten gondviselésszerű szándékát közvetítik. Jákob fia József nemcsak álomlátó, hanem álomfejtő és kései névrokona, az Úr Jézus nevelőatyja, Szent József maga is háromszor kap intést álmában, hogy mentse az Isten Anyját és az Isten Fiát. Konstantin császár döntő csatája előtt a kereszt jelét kapja álmában győzelme zálogául. A római Santa Maria Maggiore bazilika elődje egy patrícius és Liberius pápa álma nyomán lett a Havas Boldogasszony temploma. A Tutajos Madonna hihetetlen történetében is álom lesz az isteni-angyali közvetítés módja.
Az idős sekrestyés álma
Így adódott – időben nem is sokkal a mi Szent László királyunk országlása után – hogy a dél-itáliai Monopoli városában, az adriai tengerparton, valahol Bari és a Brindisi között, egészen pontosan 1117. december 16-án éjjel Mercurio, a város székesegyházának idős és kiérdemesült sekrestyése álmot látott. Abban pedig városa védett parti kikötő-öblét pillantotta meg, ahol csendesen ringatózott egy óriási farakomány, melynek tetején – gondosan rögzítve – trónust látott, rajta egy ikonnal. Az ikon az Istenanyát ábrázolta, aki jobbjával az ölében tartott gyermekére mutat. Az álom azt sürgette, hogy szóljon a város püspökének és kérje, hogy siessen a kikötőbe, mert imája meghallgatásra talált. A püspök azonnal kitessékelte néhai sekrestyését, aki azonban újból, majd harmadjára is visszatért. Romuáld püspök végre a harmadik kopogtatásra megérezte a rendkívüli jelben az Isten ujját és immár a szokatlan módon az éjszaka megkonduló harangszóra a kikötőbe sietett és ott rátalált az álom jelezte valóságra.
Csónakba szállt, a már munkára induló halászok segítettek is neki, de a fura tutaj meghátrált a püspöki bárka elől és mindahányszor próbálta, mindig kifordult a nyílt tenger felé. Csak harmadik nekievezésre sikerült megközelíteni azt és végre segítséggel a tutajra léphetett, hogy kellő keleties tisztelettel magasztos tömjénfüstbe vonja a csodás vendéget. Először az ikont szabadították fel kötelékeiből és vitték szárazra, majd csak utána vette számba Romuáld püspök a megtörtént dolgot. A Tutajos Gazdája, mondhatni a kormányosa, maga a Szűzanya hozta a város kikötőjébe azt, amiért a püspök és az „egyedül-város” népe már régóta és olyannyira imádkozott: rönkfákat a frissen elkészült románkori bazilika gerendás tetőszékének építéséhez.
A Madonna tetőgerendákat hozott a székesegyháznak
Mert kemény köve, még márványa is akadt a szép és termékeny Pugliának, amit a rómaiak Apuliának hívtak, de annak döntően sík vagy lankás felszínén fa, építkezésre alkalmas fa nem járta, jóllehet az egész tartomány tele volt és van most is dús olajfával. Ám jól tudjuk, hogy göcsörtös olajfából még egy kétméteres deszkát sem lehet kivenni, nemhogy az új székesegyház fatetőzetét megépíteni, amihez húszméteres és ölvastag gerendák kellenek. Most pedig 33 darab óriási cédrus-rönkfa érkezett, amiből a püspök végre – az Istenanya iránti hálás tisztelet jegyében – megépíttette a fedélszéket, az ikont pedig hálából és nagy tisztelettel az oltár fölé helyezte. Az ikont a helyi lakosok egy – spanyol közvetítésű – arab szóval jelölték, s mert az al-madia rönkfa-köteget, pontosan tutajt jelent, így lett és maradt máig az ikon neve „La Madonna della Madia”. A Tutajos Madonna azóta is a város és az egyházmegye védőszentje, akinek közbenjárására az időközben eltelt 900 évben számtalan csodát tulajdonítanak.
Az ereklye-kápolna
Noha ennek a legendának korabeli írott hagyománya nem maradt fenn, az utókor és a közvetett tárgyi bizonyítékok mind-mind a történet valódiságát támogatják. A székesegyház ma búcsújáróhely és zarándoktemplom, így a hívek a katedrálisba lépve az első jobboldali kápolnában szinte belebotlanak az eredeti gerendákba. Az 1700-as évek első felére az eredeti Romuáld-féle románkori templom oly erősen megrongálódott, hogy már megmenteni nem tudták, építettek helyette egy gyönyörű új barokk székesegyházat, a Madia hozta csodás gerendákat pedig átmentették az újba, sőt öt-hat több méteres szálfát belőlük egy külön kápolnában helyeztek el, mintegy ereklyeként.
A város identitását a Tutajos Madonna adja
Monopoli mai identitását eképpen a Tutajos Madonna adja, akit a lakói nagyon-nagyon szeretnek és tisztelnek. Ennek magam is tanúja lehettem, amikor idén január közepén ellátogattam ide és hamar megtaláltam az Isten-háza szívét, a Madia-kegyképet, amit az új barokk templomban az oltár mögött és föléje épített emeleti-kápolnában helyeztek el. Kettős márványlépcsőn lehet feljutni a kegykép elé,és amint ott a rózsafüzért imádkoztam, láttam, hogy turisták mellett főként helybéliek jöttek a Szűzanya elé, félreismerhetetlen családias otthonossággal. Letérdelve egy-két Áve Máriát imádkoztak, majd kicsit bocsánatot is kérve mentek tovább a dolgukra.
A kikötőben is jártam, ahol minden év december 15-éről 16-ára virradó éjjel megelevenítik az eseményt, rendes farönkökből készült tutajjal, melyre elhelyezik a katedrálisból hozott eredeti Madia-ikont és előadják annak háromszori meghátrálását a püspök egykori hitetlenségének intő példájaként, míg végül annak mai utóda a fedélzetre lép és megtömjénezi a kegyképet, majd partra eveznek vele, hogy aztán diadalmenetben vigyék a székesegyházba.
Mindez éjszaka, december közepén, ha esik, ha fúj. Egyetlen nap azonban nem volt elég a Szűzanya köszöntésére a helybélieknek, így aztán az Egyedül-város lakói végül augusztus egész hónapját a Madiának szentelték.
Amikor „Scende la Madonna”, „leszáll a Szűzanya”
Július 31-én késő este a székesegyház előtti téren rózsafüzért imádkoznak, majd éjfélkor feltárulnak a templom kapui és kezdetét veszi a máriás-hónap. Ferragosto tájt a hónap közepén minden összesűrűsödik és a Nagyboldogasszony előtti napokban egymást érik az ünnepi események a székesegyházban és a városban is. A kikötőben esténként rezesbanda játszik, éjszakánként pedig tűzijáték fényei lobbannak. Ilyenkor a külföldre szakadt monopóliaiak jó része hazatér és főként számukra ismétlik meg augusztus 15-én éjjel – immár langyos éjszakai levegőben – a Szűzanya partraszállását, melyet a helybéliek csak így hívnak „Scende la Madonna”, „leszáll a Szűzanya”. Az eredeti esemény és az egykor tevékeny halászok közreműködésének emlékére, a város halászai – amikor a kikötőben fellobbannak a fények és mintegy „leleplezik” a Madiát – a tengerbe vetik magukat és a tutajhoz úszva, megragadják annak köteleit és ők vontatják az uszályt a püspöki bárka elé.
A város fiataljai ma éppúgy részt vesznek az ünnepi események szervezésében és rendezésében, méghozzá önkéntes munka keretében, mint 50 vagy 100 évvel ezelőtt. A Madonna egybefonja és egyben is tartja az ő Monopoli Egyedül-városát. A lakóik méltán büszkék a két és félezer éves görög nevükre. Akkor ugyanis – majdnem Homérosz korában és amikor Rómát a hét halmon éppen csak megalapították – az ide északra fekvő szomszédos ősi görög Gnathia tengerparti virágzó városát elpusztították, és annak lakói ide, kicsit délebbre menekültek egy védettebb öböl partjaihoz. Minthogy akkortájt ez maradt az egyetlen lakott város Bari és Brindisi közt az apuliai Adria-parton, mondták magukról, hogy mi „egyedüli város vagyunk”, ahogy a Monopoli, a görög monosz és polisz szavakból összerótt szó is mutatja.
A Tutajos Madonna utat mutat a Fiához
A legfontosabbról még nem is szóltam, ez pedig a kegykép. Ikonográfiai stílusát tekintve az ikon a Hodegetria (vagy Hodigitria) típusú Istenanyát ábrázolja, aki kezével a fiára mutat és ezzel a gesztusával mintegy megvallja és jelzi gyermeke Isten-mivoltát. Az újszövetségi szentírásban a kánai menyegző történetében szól János evangélista Jézus anyja öntudatos kijelentéséről, aki a szolgákhoz e szavakkal fordul: „Tegyétek, amit mond!” (Jn 2,5). Ez a páratlan öntudat nyilván abból a tapasztalatból származik, hogy anya és fia együtt éltek vélhetőleg Jézus nyilvános fellépéséig. Ki ismerhette olyan nagy mélységig az Urat, hacsak nem az édesanyja, hiszen egészen egyedüli módon kettejük közé ismeret-homályosító bűn nem léphetett! Az ikonfestő Szent Lukácsnak tulajdonított Mária ősikon kopt közvetítéssel érkezett Bizáncba az 5. században, ahol néhány típusában hamarosan kánoni formát nyert, melyek csak nagyon lassan változtak az idők során. A 12. század elején, amikor a Madonna della Madia ikon Monopoliba érkezik Keletről, már régóta stabilizálódott ez a félalakos Istenszülő ábrázolás, és noha szigorú kánoni szabályok kötötték a lényegi vonásaiban, mégis az ikonfestők a konkrét kép megteremtésekor belevihették egyéni lelkiségüket és a helyi sajátosságokat.
Mária gyermeke a dicsőség nap-hímzette ruhájában
Nem ismerjük Monopoli Madia ikonjának konkrét eredetét, de egyértelműen következtethetünk a megrendelő magas pozíciójára és a művész kiváló sajátosságaira. Olvassuk hát a képet, éppen a legközepéből kiindulva, mert éppen ott találjuk az anyja ölében ülő gyermek jobb kezét. A kéz áldást oszt, ujjai mozdulatával feltárva a kettős természetű KrisztusJézus és a Szentháromság Isten valóságát. Érdekes módon ujjai még a Jézus Krisztus név görög formájának kezdőbetűit is mintázzák. Az Útmutató Anya jobbja nem is csak a fiára mutat, hanem fia kezére, melyből minden áldás és élet fakad. Az Istengyermek – kora ellenére – egy felnőttnek a ruháját viseli, de minthogy arannyal átszőtt a tunikája, már annál is többre utal: királyi viselet ez, a dicsőség királyi ruhája, amit a sok helyütt felragyogó napkorongok sugarai hálóznak be. Nemcsak aranysárgán fénylik ez a ruha, hanem maga a fény, ahogy ő mondja: „Én vagyok a világ világossága”. Balja szalaggal gondosan átkötött írástekercset tart, mely egyszerre jelzi, hogy ő a Logosz, Isten Szava és egyúttal a kinyilatkoztatott szavak összessége, a Szentírás. A gyermek egyenes tartással ül anyja karján, öntudattal felemelt feje előre tekint, mintegy saját sorsát látja maga előtt. Mária nem a gyermekére néz, hanem szívében forgatva a fiáról szóló jeleket, eltöpreng azok értelmén. Noha ránk tekint, ám valójában mintegy bennünket is bevon benső töprengésébe.
A keresztre-szánt gyermek
A kép szemlélői – mi – így kerülünk tekinteteik kereszttüzébe, hogy részei lehessünk annak a csodálatos kapcsolatnak, mely kettejüket összeköti. Ebben áll az önmagában eseménytelen ikonnak a szerepe, mert belevon az anya és a fia szeretetébe, abba a mélységes áramlásba, mely csendesen árad és tölti le békességgel a szemlélődő lelket. A dicsőség nap-hímzette ruhájába öltözött királyi fenség egy finom gesztussal elárulja az arca jelezte eltökéltség útját, mely szenvedésen halad keresztül: egyik lábát átveti a másikon és azok egymás keresztezése éppen a megváltás kereszt-titkára utalnak: isteni tetszés szerint „kellett”, hogy szenvedéssel váltson meg minket. Messze több így az ikon üzenete, mint anya és gyermek meghitt kapcsolata.
A vatikáni Szent Péter bazilika káptalanja aranykoronát küldött
A Tutajos Madonna ikonján sajátos módon megjelenik az egyház is, két képviselőjén keresztül, melyet valószínűleg utólag festettek rá. A kép alján ugyanis balról és jobbról is feltűnik egy-egy alak. Mária jobbja mellett egy pirosruhás férfi térdel, kezében hosszú, égő gyertyát tart. Ennek párja Mária balkeze alatt a gyermek lábához boruló kapucnis bazilita szerzetes. Földig lehajlása az egyedül Istennek kijáró imádó tisztelet jele, amint imára tett kezeivel és arcával a gyermek sarkához bújik, mintha jóvá tenné annak a bűnét, aki „sarkát emelte ellene” (vö Jn 13,18, Zsolt 40,10). Valóban, Bizáncban az 5. századtól fogva működött a Hodighoi nevű monostor, ahol az említett kopt közvetítésű ősi jeruzsálemi Mária ikont őrizték és ami archetiposza, őstípusa lett a későbbi Mária kegyképeknek. Éppen a Komnénosz császárok korában, vagyis a 11-12. században született egy fordulat a Mária ábrázolásban, amikor az eddig frontálisan, szemben ábrázolt Istenanyát és a gyermeket félprofilból kezdték megfesteni, miként éppen a Tutajos Madonna esetében is. Az említett bazilita szerzetesek monostora mellett működött ez idő tájt a Hodegitria testvéri közösség (konfraternitás), melynek tagjai az Útmutató Istenanya kegyképének méltó és helyes tiszteletét ápolták. Egy 12. századi kódex miniatúrája, az úgynevezett Hamilton zsoltároskönyvben bemutatja a közösség szolgálatát, amint egy baldachin oltárépítmény alatt, égő mécsesek mellett piros szolgálati ruhába öltözött közösségi tagok leborulva tisztelik a liturgikus állványra helyezett ikont. 1769. január 15-én nagy tisztesség érte a Mária-ikont, minthogy Rómában a Szent Péter bazilika káptalanja, vagyis kanonoki testülete – XIII. Kelemen pápa jóváhagyásával – „kanonizálta” a kegyképet, vagyis az anyának és a gyermekének aranykoronát küldött, melyet máig a székesegyház kincstárában őriznek.
Akkortájt született az ima, amelyet a Madonna leszállásakor a püspök imádkozza a kegykép előtt.
Ima a Tutajos Madonnához
Mennyire szép és kedves, ó Mária, itt a kegyképed előtt, amit angyalaid szolgálata révén küldtél nekünk, megemlékezni anyai szeretetedről és fogyhatatlan irgalmadról. Ó, legáhítatosabb Szűz, az én lelkem mint nyögdécselő gerlice trónusod lábához telepedik és teljes bizalommal az édesanyai szívedbe helyezi vágyakozásait és félelmeit, szükségeit és élő reményeit. Szabadíts meg, ó Mária, minden szorongástól, minden veszedelemtől, és mentsd meg azt a lelket, mely azzal büszkélkedik és abban bizakodik, hogy gyermekeid közé tartozik. És ne csak engem, hanem gondosan virrasztva e nép fölött, mely a tiéd, mentsd meg az itt jelenlevő és távoli gyermekeidet is. Mondd a te Jézusodnak, hogy neveinket írja be az ő élet-könyvébe és kérlelünk, hogy amiként egyszer ő mondta Örök Atyjának, senki sem vész el a rád bízott gyermekek közöl. A legfőbb küzdelem óráján, add, ó Mária, hogy izzó szeretettel, ajkunkon Jézus nevével és te szentséges neveddel, diadalmasan dicsérjünk téged és adjunk hálát néked a Paradicsom dicsőségében. Ámen!
Vértesaljai László
Forrás és fotó: Vatican News
