A CséBé csapat, a Csíki Brazilok Csíkszeredában alakult. Tagjai azok a gyermekek és fiatalok, akiket a Somlyó 33. szám alatti romatelepen kiütött tűz nyomán az Erőss Zsolt Arénába költöztettek. A csapat nyitott mindenki számára. Jelenleg közel negyven gyermek és fiatal vesz részt a tevékenységeiken. A CséBé nevet ők maguk adták, mivel nagyon kedvelik a Brazilok filmet. Így egy 2021 tavaszán zajló futóedzésen ezt a nevet választották. Később a csapat tevékenységének anyagi támogatására létrejött a Right Egyesület, ezzel próbálnak pályázni, anyagiakat szerezni a tevékenységek mellé. De ennél sokkal fontosabb az a hatalmas csoport, ami a közösségi média által kialakult körülöttük. A nemzetközi roma nap alkalmából, amelynek április 8-án van az ünnepe, az egyesület alapítója és az önkéntesek vallanak erről a munkáról.
Bontsuk le az előítéleteket!
Nincs olyan, hogy „ők” és „mi”. Egy településen belül minden egyes embernek ugyanazok a kötelességei és ugyanazok a jogai vannak. Meggyőződésem, hogy szíve mélyén mindenki érti és érzi ezt. Csak a megszokás, a sok éve ránk rakódott előítéletek elhitették velünk, hogy „mi” többek vagyunk, mint „ők”. Legfontosabb célom az, hogy ezeket az előítéleteket lebontsuk, vagy legalább lássunk hozzá, gondolkodjunk el róluk. Mert a szeretetről nem elég beszélni. Tenni kell érte, sokat, kitartóan és következetesen. Akkor is, amikor más nem hisz benne, akkor is, amikor kilátástalannak és nagyon nehéznek tűnik. Ha így teszel, lassan-lassan melléd állnak és segíteni is fognak a munkádban. Velem is ez történt. Egyre többen vannak, akik jelentkeznek maguktól, vagy kérésemre jönnek és segítenek. Egyre többen vannak, akik hisznek ebben a munkában. Hisznek abban, hogy egyetlen gyermek sem fázhat, nem éhezhet és nem maradhat ki az iskolából, függetlenül attól, hogy milyen nemzetiségű. És hajlandóak ezért heti rendszerességgel dolgozni is. Akkor is, ha ezért a fizetés egy mosoly, egy ölelés, egy boldog gyermek.
2021-ben még csupán meseolvasással és futóedzéssel indult a tevékenységünk, ez szép lassan, mintegy magától kibővült. Színházba, moziba, múzeumba, koncertekre, kézműves tevékenységekre járunk a gyerekekkel. Van, amikor ingyenes belépőt kérünk és kapunk, máskor meghívnak minket, de olyan is volt már, hogy a támogatói csoportunk vásárolt nekünk belépőt operába vagy marosvásárhelyi koncertre. A közösségi médiában létrehozott csoportban rendszeresen beszámolunk egy-egy eseményről, így egyre többen és többen csatlakoztak és csatlakoznak hozzánk. Van, aki rendszeresen gitárórát tart, mivel adományba kaptunk három gitárt. Van, aki cukorból készít figurákat a srácokkal, más rendszeresen tízóraival lát el minket a vasárnapi uszodai programunk után. De ugyanígy van angolóra, számítógép használatára oktató óra vagy rajzóra. Csapatunk egyre nagyobb, önkénteseink száma egyre nagyobb. Megtörténik, hogy én kérek valakit, kapcsolódjon hozzánk, máskor magától jelentkezik egy segítő.
Ezek az órák nem csupán a képzés, az oktatás szempontjából bírnak nagy jelentőséggel, hanem azért is, mert emberi kapcsolatok alakulnak ki. Mondhatom, barátságok. Egymásra néznek, megismerik egymást, beszélgetnek egymással olyanok, akik korábban talán rideg tekintettel elmentek egymás mellett az úton. Én ebben a változásban hiszek. Az embertől emberig érő változásban. És abban is hiszek, hogy eljön a nap, amikor ez a folyamat magától fog működni. Akkor talán valós változások is bekövetkeznek az életünkben. Mert nem csak a cigányok élete lesz jobb attól, ha ők emberként élnek, megfelelő körülmények között laknak és nem zúdul rájuk minden pillanatban a kirekesztés, a gyűlölet. Mindannyiunknak jó lesz. Akkor nyer majd igazi értelmet Jézus mondása, miszerint: „Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, azt velem teszitek!” (Máté 25,40).
Csata Orsolya, a csoport vezetője
A mélyszegénységben élőkért tenni
Mindig volt bennem egyfajta szociális érzékenység, ilyennek születtem. Ha hátrányos helyzetű emberek nehéz sorsáról hallottam, rögtön megmozdult bennem valami. Olykor fel is tettem magamnak a kérdést, mi a feladatom az életben, és mindig arra jutottam, hogy tenni valamit azokért, akik mélyszegénységben élnek, tehetetlenek, öregek, betegek, hajléktalanok, megalázottak, megvetettek. Miután nyugdíjba vonultam és kipihentem a munkahelyi fáradalmaimat, egyre inkább az fogalmazódott meg bennem, hogy nem élhetek csak úgy öncélúan, önkénteskedni akartam valahol, valamilyen karitatív tevékenységet végző szervezetnél. Gondolkodtam, keresgéltem, de valójában nem én találtam rá a feladatra, a feladat talált meg engem. Olvasgattam Csata Orsolya posztjait, és mindannyiszor nagy tisztelet ébredt bennem a munka iránt, amelyet felvállalt és egymaga végzett. Még mondja valaki, hogy egy fecske nem csinál tavaszt! Eleinte csak olvasgattam, egy-egy pozitív hozzászólással támogattam, aztán egyszer csak elvállaltam, hogy szendvicseket készítek az úszás közben megéhezett gyerekeknek. Majd süteményt is sütöttem nekik, elkísértem őket pénzügyi képzésre, fogorvoshoz, adventikoszorú-fonásra. Megismertem a gyerekeket, szembesültem nehézségeikkel, gondjaikkal, vágyaikkal. Megszerettem őket. És egy adott pillanatban tudatosult bennem, hogy megvan a feladatom, igen, önkéntes vagyok a Right Egyesületnél.
A tapasztalataim pozitívak. Egy apró gesztusért, egy csekély ajándékért annyira hálásak ezek a gyerekek. Egyik lánynak, aki cukrásznak tanul, nagy örömet tudtam szerezni azzal, hogy meghívtam, süssünk együtt tortát. Azzal, hogy emberszámba veszem őket, odafigyelek arra, amit mesélnek, jó érzést keltek bennük és megnyílnak, beszélnek a körülményeikről, tapasztalataikról, érzem a ragaszkodásukat. Nagyon sok melegséget kaptam a gyerekektől, márciuskát, nőnapra virágot, sok-sok ölelést. Mindenki segíteni akar mindenben, ablakot pucolni, takarítani, szemetet levinni, bevásárolni, aranyosak. Egy szó mint száz, kölcsönösen adunk egymásnak, és ez jó, nagyon jó.
Jól érzem magam velük, hasznosnak, boldognak. Segít abban, hogy az időmet értékesebb módon használjam fel. Szeretetet kapok és adok, ez a legfontosabb az életben, ahogyan Pál apostol is írja az első korintusi levélben: „megmarad a hit, a remény, a szeretet – ez a három, de köztük a legnagyobb a szeretet.” Ennél több nem is kell.
Kopacz Katalin nyugdíjas könyvtáros, önkéntes
A befektetett munkának eredménye van
Elsősorban azért vállaltam ezt a munkát, mert szeretek olyasmivel foglalkozni, amitől hasznosnak érzem magam, és ezt az ember nem mindig kapja meg a munkahelyén. Úgyhogy a munkahelyen kívül kell ezt megteremteni. Szerintem valamilyen szinten mindenkiben van egyfajta önzetlenség, mert az ember úgy van beállítva, hogy ha ő valakinek valamit ad, az hasonló érzeteket kelt benne, mint abban az emberben, aki ezeket kapja.
Én már évek óta csinálok olyasmit, amit jótékonykodásnak szoktak nevezni. Eleinte csak pénzt adományoztam ilyen-olyan szervezeteknek. Végül pedig úgy éreztem, hogy jobban részt akarok venni, így önkénteskedtem is. Az évek során ez egyre inkább egy konkrét téma irányába kezdett elmozdulni.
A társadalmi egyenlőtlenség az a téma, ami a leginkább rezonál velem, annak a megszüntetése. Egész konkrétan a szegénység és a mélyszegénység megszüntetése foglalkoztat. Én ebbe az irányba szoktam a jótékonykodásaimat becsatornázni. Amikor megismertem Csata Orsolyát és hallottam a CséBé-csoportról, akkor jeleztem, hogy nagyon tetszik Orsolya munkája, rákérdeztem, hogy miben tudnék nekik segíteni. Ő azt válaszolta, hogy informatikaórákat tarthatnék ezeknek a gyerekeknek.
Szakmámat tekintve informatikus vagyok, így ez nekem kényelmes és kézenfekvő volt. Mivel jelenleg nem Erdélyben élek, hanem Svájcban, azt találtuk ki, hogy Zoomon keresztül fogom tartani az informatikaórákat, és felírtam egy listát, hogy miket szeretnék megtanítani a gyerekeknek. Őket is megkérdeztem, hogy ők miket szeretnének tanulni, és így elindultunk, és ebből a közös listából kezdtük végigvenni az anyagokat. Gyakorlati módon ilyesmiket tanítottam nekik, mint e-mailezés, képszerkesztés, szövegszerkesztés, rajzolás, prezentációkészítés, hogy hogyan használjuk az internetes eszközöket, például a Youtube-ot tanulásra.
Csata Orsolyának, aki a CséBé-csoport vezetője és koordinátora, azt ajánlottam, hogy Zoomon keresztül 5-10 órányi informatikatanítást fogok lebonyolítani. Szerintem zökkenőmentesen zajlott a dolog. Minden órán ott voltak a gyerekek időben. Amikor késés volt, akkor igazából én késtem. Persze voltak technikai akadályok egyszer-egyszer, hogy nem működött a wifi vagy megszakadt a kapcsolat. De a srácok talpraesettek, úgyhogy valahogy mindig megoldottuk ezeket a problémákat. Azt tapasztaltam, hogy minden érdekli őket. Ugyanakkor azt is tapasztaltam, hogy nem nagyon bíznak a saját képességeikben, nagyon kell őket biztatni. Ha például arra kértem őket, hogy rajzoljanak valamit Paintben, akkor az első reakció az volt, hogy „én nem tudok rajzolni”. Kellett egy kis biztatás, illetve ha egyiküknek sikerült, akkor látták, hogy nem is olyan nehéz, és akkor mások is megpróbálták. Végül mindenkinek sikerült.
Az órák nagyon gyakorlatközpontúak, tehát minden órán az van, hogy a legtöbb idő azzal telik el, hogy sorban mindenki kipróbálja azt a tevékenységet, ami az óra témája. Van, amikor csak egy laptop van, és akkor mindenki egyenként, van, amikor két laptop van vagy több, és akkor ezt lehet párhuzamosítani. Számomra a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy a figyelmüket ébren tartsam, mert nekem nincs tanárképzettségem, pedagógusi tapasztalatom, úgyhogy csak a saját ösztöneimre tudok hagyatkozni ezen a téren, és minden órán improvizálni kell azzal kapcsolatban, hogy hogy tudjam fenntartani a figyelmüket. De egy órán keresztül eddig mindig sikerült. Nagyon szoktam figyelni a verbális és a nonverbális visszajelzésekre, tehát hogy mi az, ami nehéz, ami könnyű, ami élvezetes, és akkor ezt figyelembe véve szoktam alakítani az órákat. Kamaszokkal dolgozni szerintem általában is nehéz, de úgy tapasztaltam, hogy van egy dolog, ami mindig működik, és ez nem más, mint a hitelesség. Hogyha én dühös vagy lelkes vagyok, ha ezt őszintén megosztom magamból úgy, ahogy az jön, akkor arra ők vevők és figyelnek, tudnak hozzá kapcsolódni.
Hogy érzem magam ebben a feladatban? Valamilyen szinten kényelmetlen, mert számomra szokatlan feladat, úgy is fogalmazhatnék, hogy egy kihívás, egy fejlődési lehetőség számomra. Én ugyanis soha nem voltam tanár, és gyerekekkel sem foglalkoztam. Másrészt viszont nagyon érdekes és jutalmazó, kifizetődő ez a fajta tevékenység, mert hasznosnak érzem magam, és látom azt, hogy a befektetett munkámnak eredménye van. Tényleg szinte azonnal, ha nem is azon az egy órán, de egy-két héten belül látszik, hogy tanultak valamit, használják, fejlődtek, és örülnek annak, amit kaptak tőlem.
Hogy mit vesz el tőlem? Energiába és időbe kerül, ezt kár lenne tagadni. Fel szoktam készülni ezekre az órákra, általában minimum fél órát rászánok még az óra előtt, eldöntöm, hogy mivel fogunk foglalkozni, illetve szoktam írni egy e-mailt előre, emlékeztetőül, hogy mindenkit szeretettel várok, megírom, hogy milyen témával fogunk foglalkozni. Maga az óra elég fárasztó érzelmileg, de óra végén mindig úgy érzem, hogy elfáradtam ugyan, de megérte.
Köllő Hanna Svájcban élő informatikus
Biztonságos közeget kell teremteni
Frissen szerzett képesítésemet szerettem volna minél színesebb módon gyakorlatba ültetni, kipróbálni magam az angoltanítás közegében. A felhívást látva úgy éreztem, hogy olyan együttműködés kerekedhet belőle, amely mindenki számára gyümölcsöző. A gyerekekkel viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot, az órák állandó jellemzője az odafigyelés, kitartás és kíváncsiság.
Különösen fontosnak tartom az angol feladatok, új ismeretek elsajátítása és begyakorlása mellett, hogy egy olyan közeget teremtsünk, amelyben biztonságban érzik magukat a gyerekek. Ez a bizalom és nyitottság esetünkben rendkívül izgalmas történetekben, nagy mesélésekben, élménymegosztásban, viccelődésben nyilvánul meg az órák során. Nem titok, hogy számos kihívással szembesülünk a munkafolyamat során, azonban a közös pillanatok, a látványos fejlődés és az alkalmak hangulata mindig kellő feltöltődést biztosít ahhoz, hogy motiváltan folytassuk, amit elkezdtünk.
Csata Nóra online angolt tanít
Gitártanulás
A gitározás a hobbim, így nem jelent különösebb erőfeszítést, hogy hetente egy alkalommal egy órán keresztül gitárt oktassak, tanítsak. Azért vállaltam el, mert megkértek rá és mert jó. Egyértelműen pozitívak az eddig szerzett tapasztalataim. De milyen is lehetne, hogyha az ember gitározik? Maga a tény, hogy az ember ezzel foglalkozik, eléggé behatárolja a lehetséges tapasztalatok körét. Az viszont lényeges, hogy a fiatal srác szemmel láthatóan élvezi a gitárórákat, és ez azért fontos, mert hogyha nem élvezné, hogyha nem látnám azt rajta, hogy szereti, akkor nem lenne értelme erőltetni a dolgot. Bármilyen hangszert csak úgy lehet megtanulni szerintem, hogyha az ember szeret játszani azon a hangszeren. Erővel biztos, hogy nem megy. De nem értek hozzá, nem vagyok pedagógus.
Testhezálló számomra a feladat. Hogy mit ad és mit vesz el ez? Igazából nem vesz el semmit, legfeljebb hetente egy órát, és mint minden önkéntes tevékenység, megteremti az ember agyában azt az illúziót, hogy ő most valami jót, hasznosat művel, és az ember önzetlennek érezheti magát, és ez a tudat rendkívül kellemes tud lenni, mert hát az ember ilyen hiú…
Kiss Előd Gergely gitároktató, újságíró
Apró lépésekben közeledtünk egymáshoz
Miért választottam a CséBét? Mert hiszek abban, hogy mindenkiben meg kell látni az embert bőrszínétől, vallási hovatartozásától, nemzetiségétől függetlenül. Egyszer régen megakadt a szemem egy olyan újságcikken, aminek az volt a címe, hogy Segítségnyújtás okosan. Akkor elkacagtam magam, hogy mi az, hogy okosan… Ma már nem kacagnám el magam, hiszen ha segíteni akarunk, azt okosan kell tenni. Ne azt adjuk egy rászorulónak, ami nekünk nem kell, hanem azt adjuk, amire a rászorulónak szüksége van. Ha mindenki ad egy kinőtt nadrágot, ami nem biztos, hogy méretre jó, vagy már a tizenegyedik használt nadrágot kapja, nem várhatjuk el, hogy örüljön is neki, mert mi sem örülünk annak az ajándéknak, aminek nem vesszük hasznát és amiből van már négy. Fontos, hogy úgy segítsünk és azzal, amire szükség van. Amikor a CséBés gyerekeknek kézműves foglalkozásokra volt szükségük, akkor úgy gondoltam, ebben és ezzel segíteni tudok. Így jelentkeztem.
Mint minden gyerekhez, a cigány gyerekekhez is szeretettel kell közeledni. Ha érzik, hogy nem a rosszat látod bennük, hogy bízol bennük, hogy megdicséred, hogy emberszámba veszed, akkor madarat lehet fogatni velük is. Pont olyanok, mint bármelyik gyerek. Vidámak, kacagnak, ha valami jó történik, és szomorúak, ha valami rossz. Nekik is vannak jó és rossz napjaik. Közöttük is vannak nagyon okosak és tehetségesek. Érdemes foglalkozni, segíteni, bátorítani és felkarolni őket is. Apró lépésekben közeledtünk egymáshoz. Én feléjük, ők felém. Akibe sokszor belerúgnak, az bizalmatlan és fél. Fontos, hogy hitelesek legyünk az ő szemükben, ne keressünk hátsó szándékot a szavaikban. A lelkük mélyén ők is szelídek és szeretetre, jobb életre vágynak.
Amikor megformázunk közösen egy macit, egy Babócát, egy tehenet vagy egy autót, csillogó szemekkel nézik, hogy megcsináltuk, sikerült. Közösen örülünk a sikernek. Ez fontos. Gyurmázás közben ismerkedtünk, beszélgettünk, énekeltünk, nevetgéltünk. Sok szeretetet, vidámságot tudnak adni ezek a gyerekek. Megtanultam másként nézni rájuk, a cigányokra. Köztük is van sok jó ember.
Bara Lenke köztisztviselő
Az írás megjelent a Vasárnap 2024/14-es számában. Összeállította: Szász István Szilárd
