,,A jó Isten örök tervében minden embernek hivatása van.” Schönberger Ferenc nyugalmazott lelkipásztor gyémántmiséjét április 6-án, szombaton de. 11 órakor tartja a szatmárnémeti székesegyházban.
1938. március 5-én született a Szatmár megyei Túrterebesen szülei 17. gyermekeként. 1964. április 5-én Márton Áron püspök szentelte pappá Gyulafehérváron. Papi évei alatt a szatmári egyházmegyében, Kárpátalján és az egri főegyházmegyében végzett lelkipásztori szolgálatot. Pappá szentelésének 60. évfordulójára készített vele ünnepi interjút a szatmári egyházmegye.
Meséljen a családjáról, szüleiről.
Édesanyám 6 évesen két testvérével együtt volt elsőáldozó. Nálunk abban az időben az volt a szokás, hogy húsvéttól áldozócsütörtökig minden délután 2-3 óra hosszát tartott az elsőáldozó gyermekek felkészítése. Nagymamám azért küldte őt is két testvérével együtt, hogy figyeljen oda, mert jobban megérti, mint a két nagyobb testvére, s majd otthon el tudja velük ismételni a tanultakat. Két-három hét múlva mondta az akkori plébános, hogy édesanyám is elsőáldozó lesz. Szerinte még nagyon kicsi, de többet tud, mint a nagyok. Amikor pap lettem, akkor mesélte el édesanyám, hogy ő mennyire boldog volt, mikor elsőáldozó lett. Ekkor megígérte az Úr Jézusnak, hogy minden nap áldozni akar. Azt is megígérte: „ha majd nagy leszek, férjhez fogok menni, nem leszek apáca, de olyanhoz megyek, aki nekem biztosítja a házasság szentségét, és úgy fogjuk gyakorolni, hogy ha a jó Isten teremteni akar, mi nem akadályozzuk meg.” Édesanyám helyesen úgy értelmezte, hogy a házasság szentsége nem élvezeti cikk, hanem Istennel együtt emberteremtés. Ezt azért mondom, mert minden embernek van hivatása, a jó Isten örök tervében ez biztos benne volt! Nem tudom, mikor kaptam a papi hivatás kegyelmét, de miután pap lettem, édesanyám mesélte, hogy ő már elsőáldozásakor elhatározta, hogy elvállal minden gyermeket, akit a jó Isten ad. Hátha pap is lesz a sok gyermek közül!
Hányan voltak testvérek?
Tizennyolcan voltunk testvérek, én a tizenhetedik vagyok. Utánam született még egy húgom. Édesanyámnak a tizenkettedik gyermeke vagyok. Édesapám közép gazda volt, nagyon szép és jó ember volt, aki első házasságában elvette a falu legszebb lányát. A gyermekeket mind elvállalták. Az első gyermekük meghalt, három életben maradt, ők öregkorig éltek. Az ötödik gyermekáldásban meghalt édesapám első felesége és a gyermek is. Apám akkor Galíciában volt a fronton, ahol megsebesült. Ekkor megfogadta, hogy ha életben marad, Istennek tetsző életet fog élni. Azt is megfogadta, hogy a péntek mellett még a szerdát is úgy tartja meg böjtként, mint a pénteket. Édesapám attól kezdve hálát adott a jó Istennek, hogy meghallgatta az imáját, amit ott a lövészárokban mondott. Még sok gyermeke született, és ő maga otthon halt meg, szentségekkel ellátva.
A frontról gyógyultan hazajött. A falu végén van egy kereszt, ott letérdelt, hálát adott a jó Istennek az élet ajándékáért. Itthon tudta meg, hogy első felesége két héttel korábban meghalt. Még négy évig özvegy maradt. Ezt követően vette feleségül édesanyámat, akinek megígérte, hogy az elsőáldozásakor tett ígéreteit egész életében gyakorolhatja. Ebből a házasságból tizenhárom gyermek született. Nagy volt abban az időben a gyermekhalandóság. Édestestvéreim közül hat meghalt, heten értük meg a felnőttkort, az édesapám első házaságából született gyermekekkel együtt pedig tízen.
Hogy fogadták a szülei, hogy nem mezőgazdasággal akar foglalkozni, hanem a papi hivatást választotta?
A régi szokás szerint mindig a legkisebb fiú vitte tovább a gazdaságot, aki én voltam. Hát ez egy óriási kísértés és buktató volt. Olyan időket éltünk, hogy hiába dolgoztuk meg a földet, akármennyit termett, be kellett adni kvótába, 25 lejt adtak egy mázsa búzáért. Nem volt annyi termés, mint amennyit kvótába kiszabtak. Volt, hogy meg kellett venni a búzát a piacon 200 lejért, majd 25 lejért adtuk be a kvótának megfelelően. Azt láttam, hogy így a mezőgazdaság nem ér semmit. Közben két bátyám bement a városba mesterséget tanulni. Mindkét nővérem férjhez ment. Én maradtam a szülői háznál a húgommal és a szüleimmel. Mikor középiskolába akartam menni, édesapám nem engedett. Nem mondta meg, hogy miért, csak annyit mondott: „nem akarom, hogy kommunistát neveljenek a fiamból, legyen inkább paraszt, de hívő”. Mikor 1955-ben Márton Áron gyulafehérvári püspök urat kiengedték a börtönből, az egyik első rendelkezése volt, hogy újra megnyitotta a teológiát. Egyházi gimnázium létrehozását az állam nem engedélyezte. Az állam csupán arra adott engedélyt, hogy az egyház mesteriskolát indítson. Ez lett a Gyulafehérvári Római Katolikus Kántoriskola. A kántoriskola csak képesítőt adott, államilag elismert érettségit nem. A teológia viszont egyetemi szintű oktatás, oda nem lehetett felvételt nyerni csak érettségivel. A kántoriskolában szerzett képesítőt a teológián elfogadták érettségivel egyenértékűnek, de más egyetem nem ismerte el a képesítőt érettségi oklevélnek megfelelőnek. Szerettem volna tovább tanulni, de ekkor már én tartottam el a családot. Volt egy lovunk, én azzal kubikoltam, azzal kerestem a pénzt a családnak. Azon tűnődtem, ha elmegyek, ki fogja ezt csinálni? Imádkoztam, kértem a jó Istent, világosítson meg, mit csináljak. Egy vacsora után mondom édesapámnak: „a jó Isten sokáig éltesse, de akárhogy is van, egyszer meg fog halni. Édespám, nem olyan gonosz ember, hogy a pokolba jusson, de nem is olyan jó, hogy a mennyországba, hanem a tisztítótűzbe. Amikor ott lesz, és szenvedni fog, lesz magának egy pap fia, aki a szentmisét felajánlja, és kiszabadul. Az nem lenne jó?” Elkönnyezte magát, „jól van, fiam, szabad az út! Lesz, ami lesz a gazdaságban.” A gazdaságból aztán nemsokára kollektíva lett. Eladtuk a lovat, abból kifizettük a tandíjat és felvételiztem a kántoriskolába. Nehéz volt újra tanulni. Már négy éve dolgoztam, a tanulás kimaradt az életemből. Sokat imádkoztam, hogy helyt tudjak állni a tanulmányokban. A családban volt egy litánia: Minden kegyelmek kieszközlője, a Szűzanyához. Az egyik kedvesnővér adta valamikor édesanyámnak. Mikor akármilyen baj volt, mi azt imádkoztuk együtt az egész családdal. Akár a jószág beteg volt, bármilyen baj volt mind imádkoztunk, hogy a jó Isten mutassa meg az utat, s mindig megoldódott. A gondviselés ott volt mindig! A gondviselés mindig működött, és a Szűzanya, minden kegyelmek kieszközlője, mindig átsegített! A kántoriskolában a kezdeti tanulmányi nehézség megoldásáért sokszor imádkoztam ezt a litániát és a Szűzanya megsegített, sikerült. Újra belejöttem a tanulásba, olyannyira, hogy a négy év iskolát különvizsgákkal három év alatt megcsináltam. Addig is, de azután még jobban tisztelem a Szűzanyát.
Néhány mondattal elevenítsük fel a szeminárium időszakát.
A kántoriskola után a teológia már könnyű volt. Megvolt a napirend. Reggel 6-tól este 10-ig minden óra be volt osztva. Közben volt szabadidő is. Közös étkezés, közös szállás, összezsúfolva a nagy szegénység között, de igazi testvériségben. Ez talán még többet nevelt rajtunk, mint akármilyen elegáns épület vagy elbánás lett volna. Az ötödik évfolyam végén szubdiakónus lettem. A hatodik évfolyamon, feketevasárnap szentelt diakónussá Márton Áron püspök, aztán fehérvasárnap pappá. Túrterebes tizenhárom papot adott az egyháznak, tizenhét év leforgása alatt pedig három püspököt: Reizer Pál és Schönberger Jenő szatmári püspököket, és a tavaly elhunyt dr. Cserháti Ferenc esztergom-budapesti segédpüspököt. Barna József és segédlelkésze, utóda Kirner Ferenc esperes-plébánosok nagyon szép pasztorációt végeztek Túrterebesen. Nekik köszönhető, hogy annyi fiatal túrterebesi ismerte fel és fogadta el a papi hivatás ajándékát.
Melyek voltak szolgálati helyei?
Először Szaniszlóra kerültem káplánnak. Volt egy filiánk, Érkörtvélyes. Szaniszló és Érmihályfalva között van egy nagy falu, 400 házszám volt akkor benne. Ez a falu 70%-ban református, 20%-ban görögkatolikus volt, de akkor már átvitték őket ortodoxnak. A mi híveink száma csak 10% volt. Házszenteléskor, principálisomtól engedélyt kértem, hogy addig szentelhessek házat, ameddig akarok. Minden házban leültem, beszélgettem, felírtam az adatokat, biztattam őket, hogy jöjjenek szentmisére, 80%-át meggyőztem és attól kezdve tele volt a kis templomunk. Ott még nem volt összeszedve a nép. Az elődöm bíztatott, hogy ez az én dolgom: az anyagiak már rendben vannak, most már csak meg kell tölteni a templomot hívekkel. Sikerült! Annyira, hogy az állam megvonta működési engedélyemet és onnan kitiltott. Akkor kérdeztem a plébánosomat, hogy most mi a teendő. Azt mondta, megy ő helyettem. Mondtam, nem lesz jó, mert azt fogják mondani, hogy a káplán küldi a főnökét a filiába. Bementem a kormányzó úrhoz – akkor az állam nem ismerte el püspökségnek a szatmári egyházmegyét –, és megbeszéltük a dolgokat. A kormányzó úr elmondta, hogy prozelitizmusra hivatkozva még két papot felfüggesztett az állam. Kellett valamilyen bűn, hogy felfüggesszenek. Szaniszlón úgy végeztem a munkámat, ahogyan plébánosom beosztott. Semmivel nem tettem többet, mint más pap. Miséztem, hittant tanítottam, gyóntattam, és jött a visszajelzés, milyen jó, hogy ott vagyok. Aztán Lázáriba kerültem plébánosnak. Ez teljesen más világ volt, hiszen korábban Lázári a püspökség területe volt. Itt két évig voltam plébános. Aztán áthelyeztek Rónaszékre. Ott voltam négy évig, utána következett Nagybocskó és Tiszaveresmart, ahol kilenc évig voltam. Összesen tizenhárom évig voltam Máramarosban, sok szép emlékem van onnan. Megpróbáltatások is voltak, a plébániát államosítani akarták, vagyis be akarták nekem bizonyítani, hogy az az állam tulajdona. Nagybocskón a plébánia nagyon el volt hanyagolva, viszont a hitélet nem. Előttem Merk Mihály plébános nagyon szépen dolgozott a hívekkel. A plébániaépületet sikerült rendbe tennem. 1982-ben Krasznaterebesre kerültem. Ebben a nem olyan nagy egyházközségben tapasztaltam meg a hívek nagy ragaszkodását hitükhöz. Innen kerültem 1993-ban Mezőfényre. Ez a plébánia az egyházmegye egyik legnagyobb vidéki plébániája. Hitében és vallásában mélyen ragaszkodó katolikus közösség. Csupán két évet voltam ott, mert papot kerestek Kárpátaljára. Mivel mások nem jelentkeztek, én pedig nem szerettem volna, hogy az ottani hívek lelkipásztori ellátása kárt szenvedjen, jelentkeztem én.
Látva a sorozatos egyházüldözést, a híveket is gyakorlatilag üldözték, nem volt Önben félelem soha?
Az elején nem. Még szinte azt is lehet mondani, szinte provokáltam őket, és talán ez volt a jó, amikor látták, hogy nem félek. Mondtam olyanokat is, amit talán nem lett volna szabad. De hát mit tudnak velem csinálni? Esetleg vértanút csinálhattak volna belőlem.
Papi szolgálata egy részét Kárpátalján töltötte misszióban.
Reizer püspök urat 1990-ben nevezték ki szatmári püspöknek. Ekkor még nem voltak rendezve az egyházmegye határok. Az első világháborút követően ui. a szatmári egyházmegye több részre szakadt. Bereg, Ung és Ugocsa vármegyék jó része a Szovjetunió, majd a későbbi Ukrajna területét alkották. A szatmári egyházmegye kárpátaljai részére akkor még a Szentszék nem hozott létre külön egyházmegyét, így az még a szatmári egyházmegye részének számított. Ekkor ott már csak kilenc pap élt, de csak heten tudtak filiát ellátni. 54 plébániája volt és nagyon sok filiája. Antonio Franco érseket, ukrajnai pápai nunciusát nevezte ki a pápa ordináriusnak Kárpátaljára. Ő kérdezte meg a híveket, hogy mivel tudna segíteni nekik? Azt válaszolták, hogy szeretnék, ha a szatmári püspök papot küldene nekik. Reizer Pál püspök megkért, hogy vállaljak missziót Kárpátalján, amire én szívesen igent mondtam. Először Rahóra kerültem, majd 13 hónap múlva Munkácsra. Itt három évig szolgáltam. Innen kerültem hat évre Császlócra. Kárpátalján a misszió azt jelentette, hogy keresztvetéstől kezdve meg kellett tanítani mindent. Az idősebbek tudták, de a fiatalabbak a kommunizmus üldözései miatt már nem. Rahón nagyon sok gyermek jár a hittanórára. Nem volt külön hittanterem, hanem a plébánián volt egy nagy terem. Itt tartottuk a hittant. Ha nagyon sokan jöttek, átmentünk a templomba. Tíz Kárpátalján eltöltött év után 2005-ben visszatértem a szatmári egyházmegyébe és nyugdíjasként a Papi Otthon lakója lettem. Schönberger Jenő püspök megbízott, hogy a szatmárnémeti Szent Antal-templomot lássam el. Itt három évet szolgáltam és „végleges” nyugdíjba vonultam. De mivel még erőt éreztem magamban, az egri főegyházmegye területén dolgoztam 2009-től Mátraszentimrén, következő évtől Gyöngyösön és 2011-től az egri bazilikában. Olyan feladattal bíztak meg, amit idős koromban is tudtam végezni: gyóntattam, miséztem, hirdettem az Igét. Örömmel végeztem itt is szolgálatomat, hiszen láttam, hogy a papi szolgálatra itt is milyen nagy igény van. Amikor már erőmben megfogyatkozva éreztem magam, 2021-ben hazatértem Szatmárnémetibe és azóta újból a Papi Otthon lakója vagyok, ahol pap testvéreimmel igazi szeretetközösségben éljük meg idős napjainkat.
Ha most visszatekint 60 éves gazdag papi életútjára, mi az, amiért a leginkább hálát ad a jó Istennek?
Mindenért, mert minden kegyelem! Nem én csinálom, én csak eszköz vagyok az Isten kezében. Reggel úgy ébredek, hogy hálát adok Istennek, felébredtem, köszönöm Uram! Itt van a te öreg szolgád, szolgálatra jelentkezem. Mindenfelé megvannak a nehézségek, de hogyha az ember Istenre bízza magát, meg a Szűzanyára, meg az őrzőangyalára, meg a védőszentjére, ők segítenek, mert ők velünk vannak. És ha jót akarunk, az fog is sikerülni. Áldozatok árán, de biztos, hogy sikerül.
Visszatekintve az eltelt évtizedekre, mit üzenne fiatalkori önmagának?
Még jobban kellett volna bízzak a gondviselésben. Most már úgy vélem, hogy nem is kellett volna annyira keményen venni a dolgokat; ment volna simábban is. Ezt kellett volna tompítani. Akár anyagi dolgokban, akár építkezésnél, akár a vallás gyakorlásában nem kellett volna olyan szigorúan venni a dolgokat. Több területet, lehetőséget kellett volna hagyni a kegyelemnek. Viszont a kegyelem rajtunk keresztül vagy általunk működik. Néha szemrehányást is teszek a jó Istennek. Miért hívtál engem, Uram? Vannak sokkal jobb emberek, akiket hívhattál volna! De ha mégis engem hívtál, biztos neked van igazad, és nem nekem. Akkor adj hozzá erőt!
Forrás: szatmári egyházmegye
