Karikó Katalin a covidjárvány idején vált világszerte ismertté. Több évtizedes, kitartó biokémiai kutatásaival megalapozta a messenger RNS alapú vakcinák kifejlesztését, ami lehetővé tette a pandémia megfékezését. Drew Weissman mikrobiológus kutatótársával 2023-ban fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kaptak. A Magyar Kurír szerkesztősége készített vele interjút, ennek részleteit közöljük.
Hogyan tudta meg, hogy teljesül édesanyja álma, és megkapja a Nobel-díjat, amivel magyar nőt korábban még soha nem ismertek el?
Sohasem tűztem célul magam elé, hogy bármilyen díjat kapjak, nem vágytam elismerésre. Ugyanakkor biztosan sok tudós, kutató örül az ilyen kitüntetésnek, mert felhívja az emberek figyelmét a tudományra. 2021. február végén kaptam az első díjat, azt megelőzően 1973-ban az utolsót. Az elmúlt három évben aztán több mint száz díjjal jutalmaztak. Amerikában, Európában, Ázsiában több nemzetközi nagy díjat is megkaptam. Alig jutottam szóhoz, amikor megnéztem, korábban kiket ismertek el ezekkel a kitüntetésekkel, például Edison neve után nagyon különös volt az enyémet látni. A férjemnek három üveges tárolószekrényt kellett készítenie, hogy méltó helyük legyen az emléktárgyaknak, amiket a díjakkal együtt kaptam.
Anyukám tartott a korral, a számítástechnika területén is nagyon ügyes volt. Októberben mindig figyelte az interneten, hogy kik kapnak Nobel-díjat, azt remélte, az én nevem is köztük lesz. 2018 decemberében halt meg, nem érte meg ezt a nagy elismerést. Annyit tudott, hogy Németországban vagyok egy cégnél, megfelelő pozícióban, és klinikai kutatásokkal foglalkozom. A Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biofizikai Intézetének egykori igazgatója, Keszthelyi Lajos is nagyon várta, hogy megkapjam a Nobel-díjat. Amikor 2022-ben ez nem történt meg, azt mondta: rettenetesen nehéz neki még egy évet kivárnia ilyen idősen, kilencvenöt évesen. Szegény, ő sem érte meg. A Nobel-díjra én igazából nem számítottam, hiszen számtalan szakember végez rendkívül eredményes kutatást.
Egyszer nyilatkozott arról, mennyire jólesett Önnek, amikor idős emberek a koronavírus elleni oltás után meglepték egy ünnepnappal.
Egy, a lakásunkhoz közeli idősotthonban kétszázan élnek. 2020-ban, ha egy ilyen intézményben kitört a koronavírus-járvány, a bent lakók harmada is meghalhatott. Egy héttel azután, hogy engem is beoltottak, az otthon lakói is megkapták a vakcinát. Hamarosan mégis covid-pozitív lett az egyikük, aztán még mások is. Nagyon aggódtak, de végül mindnyájan túlélték a fertőzést. Szeptemberben rendeztek egy „Katalin Kariko Appreciation Day”-t. Felöltöttek egy erre az alkalomra készített pólót, amin a nevem és az arcképem is szerepelt. Kiültek az otthon kertjébe, napoztak, ünnepeltek, és küldtek nekem egy csokor rózsát, mert annyira hálásak voltak. Kaptam tőlük fotót arról is, hogy anyák napján a gyerekeik meglátogathatták őket, végre találkozhattak egymással. Az ő gesztusuk sokkal jobban megérintett, mint bármilyen díj.
Idén februárban jutott el a hír Magyarországra, hogy a Pápai Életvédő Akadémia rendes tagjává választotta Önt. Mit szólt a kinevezéshez? Éppen egy éve előadást is tartott az akadémián.
Tavaly meghívtak a Vatikánba, hogy beszéljek a messenger RNS-ről, valamint a gének megváltoztatásával kapcsolatos legújabb technológiákról és a hatásukról, arról, hogyan szolgálhatják az emberiséget. Nem igazán akartam elmenni, mert nagyon sok volt az elkötelezettségem. A lányom azonban azt mondta: „Anya, mi is megyünk, a pápa megáldja majd az unokáidat.” A kislány unokám akkor volt három hónapos, a kisfiú kétéves. Zsuzsi és a vejem felkerekedett a kicsikkel, és a családdal együtt mentünk Rómába. Az utazás előtt sokat olvastam a Pápai Életvédő Akadémiáról, megtudtam, hogy 1994-ben alapították. Eredetileg az volt a feladata, hogy tanulmányozza a katolikus erkölcsöt és tanítást közvetlenül érintő, az élet védelmével, az abortusszal kapcsolatos biológiai, orvostudományi és jogi kérdéseket. Később azután kiterjesztették a tájékozódást más bioetikai kérdésekre is. A tagokat öt évre nevezik ki. A hetven rendes tag mellett több tiszteletbeli, levelező tagja lehet az akadémiának. Muzulmán vallású is van közöttük, és ezen a tavalyi eseményen egy zsidó rabbi is előadást tartott. Különböző nézőpontokból vizsgálják, hogy az új beavatkozások hogyan változtatják meg a környezetünket, milyen hatással vannak az emberre, valóban a javát szolgálják-e. Tavaly ősszel tudtam meg, hogy felterjesztettek az akadémia rendes tagjának. Januárban aztán értesítettek, hogy Ferenc pápa jóváhagyta a kinevezésemet.
A Vatikában találkoztak Ferenc pápával?
A tavaly ott töltött egy hét alatt kétszer is. Az előadók magánaudiencián vettek részt a családtagjaikkal, két nappal később pedig volt egy mise, amelyre a magyar nagykövetség segítségével jutottunk be. A férjem, a lányom, a vejem és a két kisunokám is velem tartott. A kicsik katolikus óvodába és bölcsődébe járnak Kaliforniában. Engem reformátusnak kereszteltek Kisújszálláson, de nem konfirmáltam, nem gyakorlom a vallást. Viszont dolgoztam együtt katolikus, protestáns, muzulmán és zsidó vallásúakkal Németországban, a BioNTechnél, a University of Pennsylvanián és Bethesdában is. Általuk valamennyire megismertem ezeket a vallásokat.
Mit jelentett Önnek a Ferenc pápával való személyes találkozás?
Az utazás előtt olvastam Ferenc pápa nézeteiről, progresszív gondolkodásáról. Megnéztem A két pápa című filmet is. Tetszett, hogy nem érdekelték a formalitások, nem kellett neki a piros cipellő. Egy gyönyörű teremben találkoztunk vele, kezet is fogtunk egymással. Magával ragadott a hagyomány, a légkör, a jelenléte. Az ember átérzi ezt akkor is, ha nem gyakorolja a vallást.
Többször beszélt arról, hogy már kamaszként megismerkedett Selye János Életünk és a stressz című könyvével, és sokat jelentett Önnek. Mi volt az, ami megérintette benne?
Selye János könyvéből tanultam meg, hogy arra kell koncentrálni, amin tudok változtatni, és ne vesztegessem az időmet arra, amin nem tudok. Ez a gondolat vezetett a kísérletezések során, ez tartott meg a pályámon. Ugyanakkor minden másra is igaz ez, nem csak a tudományra. Emlékszem egy jelenetre abból az időből, amikor a lányom evezett. A londoni olimpia kvalifikációs versenyén nagyon jól ment az angol férficsapat, előnyük volt. Az egyik evezős oldalra pillantott, hogy hol tart a másik hajó. Egyből kiesett a ritmusból, és a másik csapat jutott tovább. Ha másra figyelsz, nem arra, ami a te dolgod, akkor lemaradsz. Arra kell koncentrálni, amin tudsz változtatni. Azon nem tudsz, hogy a másik csapat hogyan halad.
A kutatást mindig izgatottan, hatalmas szenvedéllyel végezte. Mi táplálja a lelkesedését?
Csodálatos, amikor felismerjük, milyen lehetőség rejlik egy kutatásban! Emlékszem, amikor Hiromi Muramatsu kollégámmal tapasztaltuk az mRNS gyógyító hatását egereken, és az ablakon át láttuk a karnyújtásnyira lévő kórházban fekvő betegeket. Akkor feltettem a kérdést: vajon mit kellene tennünk azért, hogy ezzel az eredményünkkel embereken tudjunk segíteni?
Azt hiszem, nekünk kell odavinnünk azt, amit tudunk. Hiromi pedig azt felelte, hogy eljön velem és segít, hogy mindez megvalósuljon. Így is történt, együtt mentünk el Németországba, ahol az mRNS klinikai alkalmazásán dolgoztunk. A kutatásban tudnod kell, hogy amit csinálsz, az fontos. Lehet, hogy egy építőkő lesz, amely elvezet egy felismeréshez, amiből egy napon gyógyszer lesz, bár te talán már meg sem éred…
Hogyan tudott édesanya lenni a munkája mellett?
Zsuzsi születése után azt éreztem, nem hagyhatom ott mindazt, amire addig annyi energiát fordítottam. Ugyanakkor, ha sír a gyerek, ha idős szülőről kell gondoskodni, mindenki rád néz, mert te vagy a nő, ez a te feladatod. Így aztán a nők sokszor lejjebb adják az álmaikat, hogy a kihívásoknak és az elvárásoknak megfeleljenek. Gyakran próbálom elmondani a fiatal női kutatóknak, hogy ne akarjanak tökéletes feleség, anya, gyermek, testvér és szomszéd lenni, mert mindent nem lehet. Mindenkinek huszonnégy órából áll egy nap. A gyermeket sem kell annyira kiszolgálni, inkább önállóságra kell nevelni. Én reggel mindig korán jártam be a munkahelyemre, hogy elkerüljem a csúcsforgalmat, így az út nem egy órába, csak negyven percbe telt. Zsuzsinak magától kellett felkelnie, öltözködni, reggelizni, időben elindulni otthonról. A gyereknek nem szigorúságra, hanem következetességre van szüksége a szülő részéről. Éreznie kell, hogy neki is van feladata, amiért ő a felelős, amit meg tud tenni, és ezért büszke is lesz magára. Egy gyerek mindig figyeli a szüleit, hogy mit mondanak, mit tesznek, és próbálja utánozni őket. Ha egy szülő elküldi a gyerekét házi feladatot írni, ő pedig a tévét nézi, az nem a legjobb példamutatás. Amikor Zsuzsi tanult, én általában pályázatokat írtam, amiket persze nem nyertem el, de soha nem panaszkodtam.
Ha az egyikünk elfáradt, megkérdeztük egymástól: „hogy haladsz?”, vagy csak annyit mondtunk: „cake brake”. Így hívtuk, amikor egy kis süteményszünetet tartottunk. Közben megbeszélhettük a házi feladat nehézségeit is.
Nagyon sikeresnek bizonyult a nevelésük, hiszen Zsuzsi kétszeres olimpiai bajnok és ötszörös világbajnok evezésben. Hogyan élte meg a sikereit?
Mielőtt dolgozni indultam, hajnali öt órakor mindig futottam hat kilométert. Még Németországban is futottam a Rajna partján a 2010-es években, mert nagyon fontos számomra a fizikai erőnlét és az egészség. Egyszer a maratont is lefutottam négy és fél óra alatt. Zsuzsi önkéntesként osztotta a vizet a helyi versenyeken. Ő is szeretett volna sportolni, a gimnáziumban fel akart kerülni a dicsőségtáblára, őt is hajtotta valami. Az egyetemen kezdett el evezni. Egy év sem telt el, és mentünk a versenyére. Bekerült a legjobb tizenötbe száz olyan evezős közül, akik már akkor nemzetközi versenyeken vettek részt. Mindig felhívott biztatásért, vagy ha félt az ellenféltől. Megnyugtattam, hogy azt is anya szülte, nem kell megijedni tőle. Ott voltunk az olimpiai versenyein is Kínában és Londonban, és nagyon büszkék voltunk rá.
Forrás: Vámossy Erzsébet/Magyar Kurír
