,,Fekete pohárban/sárga kankalin.//Sokasodnak/a halottaim.” Év elejétől zsong ez a néhány Kányádi-verssor a fülemben, válaszként a múlt esztendő vége, ennek az eleje óta megélt veszteségekre.
Személyes és közös veszteséglista ez. Korosodó nagyjaink távozása akkor is megrendít, amikor úgymond ideje az elengedésnek. De amikor fiatal, erejük teljében levők lépnek az örökkévalóságba, megrendít. Mint ahogy egyre fiatalabbak betegségdiagnózisai is sokkolnak, legyen bármiféle, gyors vagy fokozatos leromlással járó állapotról szó.
Nagyböjtben, a pénteki keresztúti ájtatosságon, a nagyheti szertartásokon, Krisztus megváltó áldozatát ünnepelve felerősödik a halálmotívum elmélkedéseimben.
Bimbózó kamaszként a lelki írók szavai inkább csak szép, mély, magasztos, megkönnyeztető gondolatok voltak. Ahogy sokasodik a sárga kankalin, egyre nehezebb gyönyörködni a keresztúti szenvedésről szóló elmélkedéseken. Egyre mélyebbre vágnak a tőrök, egyre erősebben szúrnak a hideg szuronyok. Már könny se folyik a szemből, inkább jégkristállyá fagy, mielőtt kihullana.
Nézem a kemoterpiás kezelést kapó ismerős hétről hétre sápadtabb arcát, hallgatom az izomsorvadásos férfi testvérének szavait, megölelem a rák elleni csatáját elvesztett jó barát húgát. Egyre személyesebben érint, egyre inkább megérint, pókként behálóz a szenvedés, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzése. Nálam erősebb hitűt is megráz a napról napra nyilvánvalóbb pusztulás. Tudom, hogy Jézus maga is az Atyát szólította a kereszten, hogy vérrel verejtékezett eljövendő szenvedésének valóságát végiggondolva. Tudom, hogy ezt senki nem spórolhatja ki az életéből. Az ember ,,az életet/halálra ráadásul kapja,/s mint talált tárgyat/visszaadja/bármikor – ezért őrzi meg”, fogalmaz József Attila. E verssor is szépségesen cseng szavalóversenyen, s keserves, amikor kórházi ágyon, koporsó mellett szembesülök vele.
Két dolgot tanultam saját veszteségeim nyomán: vigasztalni nem lehet, ott és akkor az örök élet kilátása is elhomályosul, annyira éles, jeges, bénító a fájdalom. Akkor, pontosan akkor mondani kell: részvétem, együttérzek, veled szenvedek. Mondani ennél többet nem, csak néma jelentlétet. Ilyenkor a legvisszahúzódóbb embernek is jól esik az ölelés, a kézfogás.
A halál érintése a halottnak kinyitja a túlvilág kapuját, az itt maradó sokszor csak jóval később tudja azt meglátni. Húsvét ünnepére ezzel a hittel készülök: hogy kinek-kinek a maga lelke tempója szerint oszlik a köd, nyílik meg a menny.
