A lelkigyakorlatos kántortovábbképző egyik előadója HORVÁTH MÁRTON LEVENTE zeneszerző és orgonista volt, aki az olvasmányközi ének éneklésének lehetőségeiről és a 21. századi katolikus liturgikus zene és a modernitás kapcsolatáról tartott előadást a jelenlévőknek. Több erdélyi kórus is megszólaltatta már az O salutaris hostia című motettáját. Olvassák szeretettel a zeneszerzővel készült beszélgetésemet, aki komponálási folyamatairól és az egyházzene fontosságáról is mesél!
Honnan származik? Milyen tanulmányokat végzett?
Horváth Márton Levente vagyok, végzettségem szerint zeneszerző és orgonaművész. A Zeneakadémián az egyházzene szakon tanítok orgonát, illetve különböző egyházzenei tárgyakat, például kötelező zeneszerzést és XX. századi egyházzene-történetet, a Bartók Béla Szakközépiskolában pedig zeneszerzéstanár vagyok. Az egyházzene úgy jött a képbe a zeneszerzés és az orgona mellett, hogy egyházzenei témából írtam a doktori disszertációmat, és tulajdonképpen az egyházzene szak befogadott.
Hogy épültek a szakmák, hivatások egymásra?
A zeneszerzés volt ezek közül legelőször, mert ez a tevékenység már kiskoromtól foglalkoztatott, és a látókörömben volt az általános iskolától kezdve. Utána jött a kántorképző, amit hetedik osztályos koromban kezdtem el, és ekkor kerültem közelebb az orgonához is, itt ismerkedtem meg a hangszerrel. Akkor még nem tudtam, hogy ez az ismerkedés komolyra fog fordulni. Közben a szakközépiskolában zeneszerzés szakos lettem, és 17 évesen vettem föl mellé az orgona szakot is, amikor befejeztem a kántorképzőt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen már egyszerre végeztem a két szakot. Onnantól számítva ezek párhuzamosan mennek egymás mellett és vannak jelen az életemben, kiegészítik egymást.
Egyházzenei műveit előszeretettel éneklik a magyar kórusok. Milyen visszahallani őket, hogyan hallgatja őket?
Mindig nagy öröm az embernek, hogyha a saját zenéjét hallgathatja, általában ezek mindig nagyon szép élmények. Az O salutaris hostia című művet sokan megszólaltatták már, és most már tényleg csak Afrikában és az Antarktiszon nem énekelték. Nagyon különleges, amikor az ember megtudja, hogy most Japánban énekelték vagy Dél-Amerikában. Mindig újabb híreket kapok, pár hete írt egy ismerősöm, hogy Malagában van, Spanyolországban, és elmentek a misére, ott pedig ezt énekelték áldozásra a kórusban. Ezzel a darabbal főleg ezek az élményeim vannak, mindig öröm, ha megszólalnak. Vannak viszont olyan darabok, amelyek komplikáltabbak, azok nyilván ritkábban kerülnek sorra, és nehezebb is elérni, hogy egészen jó legyen az előadásuk. Jó érzéssel tölt el itt, Csíksomlyón (szerk. az interjú a csíksomlyói lelkigyakorlatos kántortovábbképzőn készült) találkozni, egymásra találni olyan karnagyokkal, akiket én nem ismertem személyesen, de ők már több darabomat énekelték a kórusukkal. Egy ilyen barátság szövődött Ványolós András karnaggyal, ővele különösen nagy élmény, hogy látom, hogy mennyire elhivatottan és szeretettel fordul a darabjaim felé, és ezeket hogy adja tovább a kórusainak.
Hogy áll neki komponálni egyházzenei műveket? Milyen stílus, irányzat, iskola, műfaj vagy szerző van leginkább hatással a zenéjére?
Ez nagyon érzékeny kérdés, nehéz rá jól válaszolni. Azt biztosan tudom mondani, hogy az egyházzenei műveket általában úgy írom, hogy tudom, hogy egyházi kórusoknak készülnek, akik vagy amatőrök vagy félprofik, tehát nem hivatásszerűen énekelnek. Ilyen esetekben nagyon kell figyelnem arra, hogy a szólamok jól énekelhetőek és viszonylag könnyen tanulhatóak legyenek. Az énekelhetőségből következik, hogy ezek rendszerint tonális zenék, és csak pici színezéssel érem el, hogy frissnek hassanak, de alapvetően abból a modális világból indulnak ki, ami egyébként a középkori és a reneszánsz zenének is a jellemzője.
Kolozsvárhoz a koncertjein túl már egy mise megírása is fűzi, melyet a Szent Mihály-templom átadásakor énekelt el a Szent Cecília-kórus először. Milyen volt a mise megírásának folyamata, majd a mű hallgatása?
Ez egy nagyon izgalmas történet. Volt nálunk, a Zeneakadémián, egyházzene szakon az Erasmus-programon keresztül egy nagyon kedves diák Székelyföldről, Bilibók András. Teljesen véletlen, hogy abban a kolostorban volt elszállásolva, amelyik kápolnájában én vasárnaponként orgonáltam. Ő mindig a 11 órai misére jött, és akkor utána gyakran beültünk egy kávéra, beszélgetni. Nagyon kedves beszélgetések voltak ezek, egy ilyen alkalommal ő adta át Potyó Istvánnak, a kolozsvári Szent Mihály-templom kántor-karnagyának üzenetét, hogy nem írnék-e valamit a Szent Cecília-kórusnak. Akkor ezt először nem is vettem igazán komolyan, de valamit mégis szerettem volna Andrással hazaküldeni, és tudván, hogy Szent Mihály a kolozsvári templom patrónusa, a Szent Mihály-himnuszt küldtem Kolozsvárra, remélve, hogy majd énekelni fogják. Ezután jött a következő lépcsőfok: visszahallottam, hogy megszerették, énekelték, közben elkészült a híres felvétel a felújtás alatt levő templom állványzatán. Potyó István kérdezett rá ezután az éneklés után, hogy nem írnék-e egy misét a felújított templom megáldására. Óriási megtiszteltetés volt.
A folyamat nagyon érdekes volt. Minden darab megírásakor komoly felső segítségre van szükségem ahhoz, hogy a határidőket nagyjából tudjam tartani. Ez így volt a Kolozsvári mise komponálásakor is. Augusztus 13-án volt a templom megáldása, és előtte egy bő hónappal volt Kolozsváron orgonakoncertem, ami után erdélyi nyaralásra indultunk a családommal. E néhány Kolozsváron töltött napon István rendelkezésemre bocsátotta a Szent Cecília-kórus próbatermét, és ott dolgoztam. A koncert utáni nap, indulás előtt adtam oda neki a még hiányzó két tétel, a Sanctus és Agnus Dei zongorakivonatos kottáit. Ez már eléggé az utolsó pillanat volt, egyrészt a nyár közepe miatt, másrészt öt hétre voltunk a bemutatótól, és a kórus még be kellett gyakorolja. A zenekari szólamokat, a hangszerelést csak a nyaralás után, július végén csináltam meg, tényleg szűk héttel a templom megáldása előtt. Potyó István végig barátságos volt velem, türelmesen várta a kottákat, miközben tényleg sürgősen kellettek volna már. Én is háromféle státuszban voltam, vittem a családot nyaralni, oda is kellett egy nem idegroncs apuka, de közben egy orgonakoncertet kellett adni és folyamatosan komponálni az új darabot. Ez jellemző az életemre.
Volt valamilyen ihletforrása a Kolozsvári miséhez?
A Boldogasszony anyánk népének az alapja a misének, főleg a Kyrie nőtt ki abból a dallamból. A Sanctusból például Budapesten az indulás napján reggel írtam 16 ütemet, a többit Kolozsváron írtam. Teljesen lehetetlen időpontokban születtek a különböző részek, mindig más volt rám hatással. Öröm hallani, hogy a kórus a templom megáldása óta többször énekelte már a misét, még Nagyváradon is, és nagyon szépen szokott szólni.
Egyházzenei érdeklődésének fókuszában a középkori reneszánsz és a mai kórusrepertoár áll. Miért tartja fontosnak ezeknek a koroknak az egyházzenéjét, és az egyházzene továbbmentését?
A modern irány a zeneszerzői hivatásom miatt áll közel hozzám. Úgy érzem, hogy egy az egyházzenével foglalkozó zeneszerzőnek isteni parancs a Zsoltárok könyvének sora: Énekeljetek az Úrnak új éneket! Ez számomra azt jelenti, hogy új énekeket kell alkossak, tehát nem is kérdés, hogy ez a feladatom. Emellett ott a gregorián, amit a zene C-vitaminjának szoktam nevezni. Nagyon fontos összetevője az európai zenetörténetnek, nagyon lényeges a mi egyházi zenélésünk szempontjából. Fontos, hogy a gregoriánt mindig, mint egy őrlángot vagy egy örökmécsest állandóan égve hagyjuk a zenében. A középkorban meg a reneszánszban a gregorián hagyomány nagyon szervesen épül, tulajdonképpen megmutatja számunkra, hogyan lehet átszellemülten liturgikus zenét komponálni.
Foglalja össze röviden pár szóban, hogy miért fontos az egyházzenét életben tartani.
Egy hívő zeneszerzőnek az egy lényeges szempont, hogy a zeneszerzésben is megélje a hitét. Ugyanakkor nagyon sokféle egyházi zene fut ma párhuzamosan. Nekünk le kell tennünk a voksunkat, hogy melyiket preferáljuk, mert úgy érezzük, hogy ezzel tulajdonképpen egy érték mellett állunk ki.
Az interjú a csíksomlyói lelkigyakorlatos kántortovábbképzőn készült és megjelent a Vasárnap hetilap 2024/10. számában.
