„Fölkelek és Atyámhoz megyek…” (Lk 15,18) A Szentírás egyik legismertebb története Jézusnak a tékozló fiúról szóló példabeszéde, ami minden nagyböjtünk mozgatórugója lehet, hiszen ismételten elénk tárja azt, hogy a mennyei Atya irgalmas, Isten kész visszafogadni minket, gyermekeit, akármilyen távol kerültünk tőle.
A tékozló fiú helyzete a mi állapotunkat is tükrözi, amikor terhesnek találjuk az atyai házat, az egyházat, a szentmisét és szentségeket, Isten közelségét, mert úgy érezzük, hogy fullasztó, bénító, megkötöz a törvényeivel, értékeivel, szokásaival. Tékozló fiúként hozunk létre Isten-mentes övezeteket, ahol viszont másnak hódolunk: bálványainknak, kényelmünknek. Jobban akarjuk tudni, hogy mi jó nekünk. Kiköveteljük magunknak azt, amit ajándékba adna a mennyei Atya: a szabadságot, az életet. Olykor felelőtlenül bánunk a ránk bízott értékekkel. Az idővel, szabadságunkkal, tehetségünkkel, egészségünkkel, amivel Isten megajándékozott minket. Állítjuk, hogy megtervezzük és beosztjuk az időnket, miközben haszontalan órákat, sőt napokat töltünk akár a képernyő előtt, vagy az okostelefonunkkal, időt, amit nem lehet visszahozni. Mint a tékozló fiú tette az örökséggel, eltékozoljuk egészségünket, amíg sok van belőle: nem vigyázunk rá, „két végén égetjük a gyertyát”, és utolsó pillanatban rohanunk orvostól orvosig. Eltékozoljuk gyermekeink és fiataljaink jövőjét, amikor nem neveljük őket vallásos, erkölcsös, gerinces életre, emberségre, hitre és reményre, Isten-, haza- és felebarátszeretetre. Isten nélkül lefelé tartunk a lejtőn. Isten nélkül eltűnik mindenünk, amiben bíztunk, ezért nem találjuk helyünket, boldogságunkat. A példabeszéd egyértelműen rámutat, hogy a legmélyebb pont után is van felemelkedés. Nyomorúságában a tékozló fiúnak eszébe jut az atyai ház, ahol a legutolsó béresnek is jobb a sora, mint neki, aki az éhhalállal küszködik. És meghozza a hazatérés döntését.
Vajon mi képesek vagyunk észrevenni, beismerni, amikor a moslékos veder szintjére jutunk? Sikerül rádöbbenünk arra, hogy mindössze hitünkben kell megújulnunk? Felismerjük, hogy mindössze közelebb kell menni Istenhez? El merünk indulni?
Találjunk vissza az Atyához, egyházközségünkhöz! Térjünk haza! Ezért imádkozunk ebben az évben, hogy lélekben megújulva az életünket, közösségeinket, plébániánkat, főegyházmegyénket is tudjuk megújítani. A tékozló fiú elhatározását tett követi: valóság lesz, életre kel, és elindul hazafelé, ahol atyja visszafogadja családjába.
A nagyböjti szent idő eszközei – az imádság, a böjt és a jócselekedetek – abban a nagy felismerésben segítenek minket, hogy az Atya házában senki nem szűkölködik, és mi is ott találjuk meg életünk értelmét, lelkünk békéjét. Isten nem vár el tőlünk semmivel sem többet, mint amire képesek vagyunk. Elégséges felismerni, hogy kudarcot vallottunk a kikövetelt örökséggel, de ő helyére tudja tenni életünk elrontott dolgait.
Legyen ez a nagyböjti szent idő annak az őszinte felismerésnek az ideje, hogy messze sodródtunk az atyai háztól. Legyen annak elhatározása, hogy „fölkelek és Atyámhoz megyek”, és kimondom, hogy „nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz”. Ha megteszem – a példabeszéd végét ismerjük, és számunkra is ugyanúgy fejeződik be – mennyei Atyánk vár ránk, magához ölel, és még szemrehányást sem tesz. Minket pedig eltölt a hazatalálás felszabadító érzése és a visszafogadás kimondhatatlan öröme.
Dr. Kovács Gergely érsek
