A Vasárnap hetilap február 11-ei lapszámában megjelent egy összeállítás, amelynek középpontjába az újra teret nyerő társasjátékozást állítottuk. Erdély-szerte jelentek és jelennek meg kávézók vagy terek, ahol minimális összegért cserébe számtalan játékot ki lehet próbálni, hasonszőrű ismeretlenekkel és kebelbarátokkal egyaránt egy asztalhoz lehet ülni. Az összeállítás szerzői mindannyian játszanak – nem csak a szavakkal –, és az általuk leírtakkal szeretnék közelebb vinni azokhoz is a témát, akik valamilyen megfontolásból eddig nem érdeklődtek a társasjátékozás világa iránt.
A játékot nem vesszük komolyan. A játékot sokáig a gyermekek unaloműzőjeként aposztrofáltuk. Pedig egy rendkívül komoly elfoglaltság, amelynek számos funkciója van, és ezek közül csupán egyik – ám nem mellékes! – vonása, hogy minőségi időtöltést biztosít. Már 1938-ban H. Murray úgy tartotta, hogy az emberi szükséglet húszas skáláján a tizenötödik helyen van az ember játékszükséglete. Vannak, akik a szabadidő eltöltésének egyre népszerűbb formájaként hivatkoznak rá, és szó, ami szó, valóban vannak erre utaló jelek – valóban sokféle, egyszerű és bonyolult, illetve bonyolultnál is bonyolultabb asztali társasjátékot lehet találni ma már a szakboltokban; de ne feledkezzünk el közben arról sem, hogy a labdasportok is mind játékok, és mindannyiunk családjában akad legalább egy közeli vagy távoli felmenő, aki tud néhány kártyajátékot.
A pedagógiában már régóta hangsúlyt fektetnek a játékos tanítás-tanulás kettősére, de olybá tűnik, mintha egy bizonyos életkor után ez is kikopna az eszköztárból, „túl nagy” hozzá már a nebuló. Pedig a legegyszerűbb játékos feladatok sokszor még főiskolai keretek között is jobban átviszik az üzenetet, mint a frontális módszer. A játék (a társas is) bármely életkorban fejleszt, legtöbbször észrevétlenül. Ugyanakkor a játékos számára önismereti eszközként is tud funkcionálni, hiszen óhatatlanul is reflektál a partnerének a cselekedeteire, lépésére, illetve a sajátjára is. Már az is egy remek megállapítás, és messzire vezethet, hogy vajon az a célja az embernek, hogy nyerjen, vagy az, hogy kellemesen kikapcsolódva elmerüljön a tevékenységben. A társismeretnek pedig – legalábbis e sorok szerzője szerint – elengedhetetlen eszköze.
Platónnak tulajdonítják a mondást, hogy „Többet megtudsz valakiről egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt”. Mivel számos szabályt kell követni, és akár a játék tematikája és mechanizmusai maguk is beszippanthatják az embert, elfeledkezik az álarcairól. Továbbá vannak olyan dolgok, amelyeket elképzelhető, hogy máshogy tudunk magunkról, esetleg a környezetünknek is ezt az idealizált képünket mutatjuk, de a játék során sokkal több minden kiderül – tarthatja magát valaki csapatjátékosnak, ha a kooperatív játékban nem tud együttműködni, mert senki nem azt akarja csinálni, amit ő javasok, a többiek ötletére viszont egy petákot sem ad. Tarthatja magát kiegyensúlyozottnak, ha egy-egy nyeretlen helyzetnél sírva fakad, esetleg előadja, hogy „engem megint mindenki bánt”. De ez csak két példa a sok lehetségesből.
Motivációs levelet előbb-utóbb megtanulunk írni, de ez a tanulási folyamat azt is magában foglalja, hogy miképpen mondjunk szépeket magunkról, ráadásul olyanokat, amelyeket a munkáltató hallani akar. Ezeket az állítások alig lehet ellenőrizni – illetve lehet, de általában az állásinterjúkon nem alkalmazzák ezeket a kidolgozott technológiákat –, a legtöbbjükről tehát csak a munkába állás után derülhet ki, hogy valóban úgy van-e, vagy a jelölt csupán egy elérendő célját (jobb esetben ezt) fogalmazta meg. Egy-két játékpartival könnyedén kideríthető lenne eme állítások valóságközelisége… Ehhez viszont a játékot (is) komolyan kellene venni, anélkül, hogy átesnénk a (játék) ló túloldalára.
Az írás megjelent a Vasárnap hetilap február 11-ei lapszámában.
