Egy hitvédelmi szakkönyvben húsz érv szerepel Isten létezése mellett, és egy ellene. Ez az egy a rossz problémája. A szenvedés, amelynek oka, hogy vétkeztünk. Ellenszegültünk Istennek, szabad akaratból. Ez a bűn misztériuma. És ezt hozta helyre Krisztus Urunk a megváltással. Ezért ajánlja fel a megváltottságot, az Atya ingyenes kegyelmét, hogy szenvedéseinknek is értelmet adjunk. Ahogyan ő is, szerető engedelmességből áldozatot hozott értünk, hogy kimentsen az örök halál karmaiból.
Nagyböjt közeledtével anyaszentegyházunk – Szent II. János Pál pápának köszönhetően – a betegek világnapját üli (február 11-én), amikor a betegek szentségét is kiosztjuk azoknak, akik kérik, és felkészültek a kegyelem befogadására. A betegek szent olajjal való megkenése, az értük végzett imádság a Jakab-levélre megy vissza, amely jelzi, hogy akkor már, az első prezsbiterek és apostolok idején liturgikus szokássá vált a betegekért végzett imádság.
Nincs olyan ember, aki ne szenvedne: valamitől, valamiért, valami miatt. A szenvedés emberségünk, törékenységünk jele és bizonyítéka. Ha nincs testi szenvedés, van lelki, szellemi, érzelmi, vagy akár pszichés. Hozza a helyzet, az életkor, a körülmények, tévedéseink, rossz döntéseink, öröklött hajlamaink, szüleink és rokonaink öröksége, és még a természeti katasztrófákról, a háborúkról, a szegénységről, az egzisztenciális félelmekről nem is beszéltünk. Egyik pap testvérem épp egy kórház intenzív osztályára igyekezett, hogy egy haldokló beteg hívét megerősítse a szentséggel. Amikor nagy nehezen bejutott, és odakerült a betegágyhoz, a hívő azonnal felismerte, és várta, hogy Jézus testével, az Eucharisztiával megerősödjék. De ekkor hátulról, az odaigyekvő nővér ellökte a papot, mondván, ne zaklassa fel a beteget, akadályozza a nővért a dolgában; és különben is, „nem hiszem, hogy jót tesz a betegnek, nem látja, hogy most is sír, és csak még rosszabbul lesz?!”… A pap csendesen hátrébb lépett, kezében a szentostyával, s csak annyit válaszolt: „gondolom ön is sírt már, és tudja, többféle sírás van. Ezek a könnyek nem azok, amikre ön gondolt…”
Papi életem eddigi több mint három évtizedében sokféle haldoklást, haláltusát, csodálatos átváltozást láttam már betegágynál, a betegek szentségének hatására. A legtöbb esetben az isteni kegyelem ereje utat tört magának a bűntől kifosztott, a betegségtől félholtra vert testben-lélekben, s az, mint a szikkadt föld a nyári záport, úgy fogadta meg az imádságot, a szentségi áldást, mely a szent olajjal való megkenés nyomán eleredt.
Ilyenkor, élesben, a betegséget, a kiszolgáltatottságot, a Gyógyítóra való ráutaltságot megérezve döbbenünk rá, mire van szükségünk, mire nem képes sem a tabletta, sem a műtét, sem a kezelés, sem az injekciók. És ez egyáltalán nem a betegápolók, a lelkiismeretes orvosok munkájának lebecsülése vagy mellőzése. Ellenkezőleg. Csak annak hangsúlyozása, hogy mi történik a testben is, ha a lélek gyógyul. Számtalanszor olvashatjuk ezt az evangéliumban. Keresztények milliói tanúskodnak évezredek óta amellett, milyen másképp szenved az, akinek van reménysége. Aki nem Isten távollétét, hiányát tapasztalja meg a szenvedésben, hanem szerető, szelíd jelenlétét, még szerető családtagjain, az egészségügyi személyzeten keresztül is. Irodalmi nagyjainkat, művészeinket is sokszor épp az élesben, közelről, testben megtapasztalható szenvedés döbbentette rá a való igazságra, vagy sarkallta még nagyobb áldozatra, alkotásra. Annyira, hogy vívódásaik, lelki gyötrelmeik vajúdásai közepette halhatatlan műveket alkottak. Gondoljuk csak meg: Beethoven megsüketült, Arany János epekövekkel küszködött, Ady „vérvirágos” betegségéről beszél, Móra Ferenc „fejedelmi sárgaságáról”, Babits gégerákja miatt elnémult. Kosztolányinak szájüregi betegsége volt, Tóth Árpád végzetes tüdővészéről is tudomásunk van, Csáth Géza tragikus szenvedélybetegsége, a morfiumfüggőség szinte beszámíthatatlanná tette őt, Karinthy agydaganata miatt szüntelen fejfájásra panaszkodott, Pilinszkyt a depresszió környékezte, Kölcsey tizenegy éves korra elvesztette a szüleit és az egyik szemét. Szívszorító, hogy ezek a szellemi óriások mennyire érzékennyé váltak ez által mások szenvedésére is. Gárdonyi azt írta a Titkosnaplójában, hogy a szeretet áldozat. József Attila egyenesen azt vallja: „A kín mint lámpák sora gyúl ki. Fájok-vagyok.” Babits a Balázsolásban így könyörög: „Segíts! Te jól tudod, mennyi kínt bír az ember, mennyit nem sokall még az Isten jósága sem, s mit ér az élet. S talán azt is, hogy nem is olyan nagy dolog a halál.”
A szentek is sokat szenvedtek testükben. Még inkább belül. Nemcsak a vezeklőöv, a koplalások vagy a gyógyíthatatlan betegségek miatt, de saját társaiktól, szeretteiktől, a környezettől is. És milyen leckét adnak nekünk, hogyan kell a szenvedés iskoláját járnunk. Szent Benedeket a subiacói közösség – melynek rendfőnöke meghalt – megkérte, vezesse őket. De némelyeknek nem tetszett Benedek szigorúsága és a szabályok. El akarták tenni láb alól. Szó szerint megkísérelték a „finom gyilkosságot”: meg akarták mérgezni. Mérgezett borral és kenyérrel kínálták. Ő a kereszt jelével megáldotta a feléje nyújtott méregpoharat, mire az szétpattant, egy holló pedig épp akkor repült el, és kikapta a kenyeret Benedek kezéből. Benedek elhagyta őket és visszatért barlangjába, aztán akik őt akarták követni, mind hozzá mentek és így alapította meg rendjét, majd létrehozta anyaházát Monte Cassinóban, 529-ben…
Szent Ferencet élete vége felé többen alkalmatlannak nyilvánították a rend vezetésére és más főnököt akartak választani. Szent Ignácot inkvizíció elé hurcolták, Keresztes Szent Jánost szerzetestársai börtönbe vetették. Se szeri, se száma azoknak a szenvedéseknek, amelyeket nemcsak kibírtak, hanem Jézusért és Jézussal elviseltek nagy szentjeink. Elég csak Kis Szent Teréz, vagy Avilai Nagy Szent Teréz szenvedéseire gondolnunk. Pio atya egyszer megjegyezte „lelki fiának”, a későbbi II. János Pál pápának, hogy neki nem a stigmák fájnak annyira, hanem a legtöbb szenvedést a sátán dühe és a vállán levő folyamatosan vérző seb okozza…
De hadd álljon itt néhány „korszerű”, „korosztályos” tanúságtétel napjainkból, amelyek által még nyilvánvalóbb, hogyan lehet „jól” szenvedni Jézussal. A rákkal küzdő Tarjányi Béla biblikus professzor mesélte: „Itt fáj, ott fáj, nem részletezem tovább…(…) Valamiképpen a megtisztulás és az érés folyamata ez. Az ember viaskodik a helyzetével, a jói Istennel, igyekszik türelemmel, békével megnyugvással fogadni a nehéz helyzeteket, azt, ami van. Sokat töröm a fejem azon, miként tudnám ezt az időszakot Isten előtt valóban értékes, neki tetsző módon végigélni, ami, hát, bevallom, nem könnyű. (…) Úgy gondolom, meg kell próbálnunk elfogadni a helyzetet, és hálát kell adnunk a jó Istentől kapott életünkért…”
Ha egyesítjük, felajánljuk fájdalmainkat neki, ha beleszőjük saját szenvedésünket is a „történelem vérző szövetébe”, – hiszen még a Föltámadott megdicsőült testén is ott ragyognak a szent sebhelyek.
*Giorgio Ronzoni olasz pap 2011 óta kerekesszékben éli az életét. Egy autóbaleset következtében teljesen lebénult. Padovai plébániáján hívek segítségével végzi szolgálatát. Nyaktól lefelé béna. Az Avvenire c. olasz lapnak nyilatkozott. Hónapokig egyetlen testrészét sem tudta mozgatni. Tizenhárom hónap rehabilitáció után kezdte tudni használni bal kezét, egy kicsit. A gyakorlati dolgokat a hívei mind megoldották: lift, kerekesszék, autó, misén való segédkezés. Csapásként élte meg önállóságának elvesztését, de soha nem arra gondolt, miért pont én… Szent II. János Pálra tekintett, akitől igyekezett eltanulni, hogyan lehet méltósággal megélni a betegséget. Ötvenévesen őt már utolérte az öregség, de Isten szavát nem lehet bilincsbe zárni. Azt mondja, amióta ő kerekesszékbe került, egyre több kerekesszékes hívőt lát a templomban. Szerinte pont így segít olyanokon, akik könnyen összetörnek valami kudarc miatt. Egyszer valaki azt mondta neki: amikor rosszul vagyok, önre gondolok, és erőt veszek magamon… Vagyis rájött, hogy így segít másokon. Az interjút is azért vállalta, hogy elmondhassa mindenkinek: amikor nehéz időszakon megyünk keresztül, amikor betegség, gyász, fájdalom ér, alig várjuk, hogy valaki azt mondja nekünk: figyelj, nincs vége mindennek. Ebben a nárcisztikus korban, pont a fogyatékosság, a betegség döbbent rá arra, hogy nem az a lényeg, hogy jogunk van ehhez vagy ahhoz, és az életet csak akkor érdemes leélni, ha minden vágyunk úgy teljesül, ahogy szeretnénk, és minden lehetőség adva van, – hanem az élet méltósága önmagában van. Isteni ajándék. Sokszor nézi a torinói lepel arcát, és ez a sugárzás ad erőt neki…
*Horváth Zoltán újpesti plébános negyven éve túrázik. Edzés közben imádkozik, úszás közben rózsafüzért mond. Egy epekő elzárta a hasnyálmirigy útját, ez gyulladáshoz vezetett nála. A nagy fájdalom miatt mesterséges kómában tartották. A harmadik ébresztés volt sikeres. A hívek imádkozva várták otthon. Kilenc hónapig sztómazsákot viselve is túrázni indult. Aztán újabb műtétek következtek, mert tályogok alakultak ki, és elhalt a hasnyálmirigy kétharmada. Öt évbe telt, míg meggyógyult. Mikor felébresztették, két hét kellett, mire fel tudott ülni az ágyban. A harmadik héten ült először széken. További két hét telt el, míg lábra állt, és újra meg kellett tanulnia járni, járókerettel. Ima, munka, barátság, pihenés, egészséges életmód, ez kell a testi-lelki egészséghez – írta egy cikkben utána. A sorrendben az imádság az első, de mindegyikre időt kell szánni. Ha valamelyik elmarad, valami félrecsúszik az életben. Amíg az apostolok áthajóztak, addig Jézus gyalog megkerülte a tavat. A munka, az imádság, a virrasztás, a mozgás egyaránt fontos. Neki jót tett a tűzrevaló összehasogatása is, mert a városi életmód kényelmessé, lustává teheti az embert. Horváth Zoltán most került vissza a régi kerékvágásba, de már sokkal tudatosabban. A sok műtét után hosszú diéta következett, napi ötszöri étkezéssel, és nem könnyű megállni, hogy az étkezések között az ember ne csipegessen egy kicsit. Viszont rájött, hogy a túrázáskor nem kell eljutni a világ összes pontjára. Elég, ha följut a Karancs-hegyre, Salgótarján fölött.
*Révuti Károlyné Editet 79 éves korában, 2017. augusztus 17-én súlyos baleset érte: egy kukásautó ütötte el. Hétórás műtéttel mentették meg. Az is kérdés volt, hogy egyáltalán életben marad-e. Aztán protézist kapott, azóta már lépcsőzik, kertészkedik, boltba jár. Azt mondja, mindent meg lehet tanulni. Minden titka a tudatosság. Unokáinak is azt igyekszik most átadni, hogy a rosszban, a bajban is sikerült megtalálnia a jót. Nővérként sohasem fogadott el hálapénzt. A lelki-szellemi kincseket becsülte mindig a legtöbbre. Kórustagként körbejárta a világot, és csodaként élte meg a közös éneklés felszabadító, egyetemes erejét, akkor is, ha nem ismeri a többiek nyelvét. A felépülésében is az életből összegyűjtött és elraktározott élmények segítették. Amikor a kórházlelkész felkereste, másfél órán keresztül mindenről beszélgettek, a betegségről a legkevésbé. Ma már csak egy lába van, mégis vidáman él. Egy nap elment megnézni a balesete helyszínét. Útközben szembejött három 15-16 év körüli lány és köszöntek neki. Megkérdezte, ismerik-e őt. – Nem, volt a válasz. Akkor miért köszöntetek? – Mert olyan kedvesen tetszett ránk nézni – mondták. Igen. Ő így, ilyen egyszerűen adja át az evangéliumot. Mert az öröm olajával fölkenték…
Források:
Barsi Balázs-Teleki Péter Pál: Mélység a mélységet, elmélkedések az év minden napjára, 1. kötet
Új Ember katolikus hetilap: 2018. november 25., 2019. április 21., július 21., 2020. október 25., 2021. január 24. számai
Mértékadó, az Új Ember kulturális melléklete, 2020. szeptember 14-20.
Sebestyén Péter
