A La Civilta Cattolica című jezsuita folyóirat február 3-i száma terjedelmes (14 oldalas) interjút közöl Matteo Zuppi bíborossal, bolognai érsekkel, a legnagyobb európai püspöki konferencia, az olasz püspöki kar elnökével; az interjú második bekezdését idézzük a Vigilia szerkesztősége közlése nyomán.
A beszélgetés során szó esik a különböző egyházi stratégiákról, a katolikus iskolákról, az olasz kormányhoz fűződő egyházi viszonyról, a laikusok helyzetéről, a migránsokról és számos egyéb aktuális kérdésről. Zuppi bíboros kiemelte, az egyház egyetemes megnyitásának pápai programja nem egyenértékű azzal, hogy mindenki a saját tetszése szerint tehetne mindent az egyházban, hiszen Ferenc pápa nem kívánja elrejteni az igazságot, hanem azt kívánja, hogy az egyház mindenkinek otthonává válhasson. Ha az egyház mindenki iránt nyitott, akkor nem válik hotellé, hanem esélyt kap arra, hogy egyetemes otthon legyen – „és ha mindenki otthonra lel az egyházban, akkor majd ennek a háznak a szabályait is megértik, vagy újra felfedezik majd”, hangsúlyozta Matteo Zuppi.
A templomba járók számának csökkenésére adott reakciók éppoly változatosak, mint a Ferenc pápa javaslataira adott reakciók. Létezik egy identitásközpontú, harcias, konfliktusos stratégia, azok eljárása, akik szembehelyezkednek a minket megváltoztató és átalakító világgal. Magatartásukat úgy foglalhatjuk össze, hogy „zárkózzunk be egy kolostorba” – néhány évvel ezelőtt egy ismert könyv (Rod Dreher könyve) ezt az igényt fogalmazta meg. Ezek az emberek olyan egyházat képviselnek, amelynek ellen kell állnia; amely belsőleg szemrehányást tesz magának, hogy nem eléggé szilárd az identitása, és külsőleg nem tanúsít érdeklődést a misszió iránt, hanem inkább folyamatosan azt ismételgeti, hogy ,,kik vagyunk mi”; az ilyen emberek nem tartják fontosnak, hogy „az egész nép szeresse őket”, amiről az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk, mert azt gyengeségnek vélik, és a konfrontációt az igazság védelmeként fogják fel; csak „a mieinkhez” szólnak, ahelyett, hogy igyekeznének másokhoz, mindenkihez szólni; nem indulnak az elveszett bárányok keresésére, és nem teszik próbára azokat, akik visszatérnek. A párbeszéd nem jelenti az igazság elrejtését. Az igazság és a szeretet mindig együtt jár, szükségük van egymásra. És ne feledjük Benedek pápa intését sem: a kereszténység kezdetén nem valamilyen etikai döntés vagy nagyszerű gondolat áll, hanem találkozás egy eseménnyel, egy Személlyel. A Jézussal való találkozás éppen az ellenkezőjét eredményezi annak, amivel a vallást vádolni szokás: mert arra késztet, hogy önmagunkba tekintsünk és belépjünk a történelem terepére, megszabadulva az individualizmustól, amelynek talaján „az egyén végső soron saját érzésvilágába zárva marad” (Evangelii gaudium 94). Az isten- és a felebaráti szeretet találkozik egymással: a legkisebbekben magával Jézussal találkozunk, Jézusban pedig Istennel.
Az elzárkózás szerintem olyan magatartás, amely gyengeségről tanúskodik, mert ebben az esetben azt gondoljuk, hogy gyengék vagyunk a világgal szemben, olyannyira, hogy úgy érezzük, a párbeszéd előfeltételeként kell beállítanunk saját igazságunkat, mintha a párbeszéd elrejtené az igazságot, nem pedig feltörné és életre keltené. Az a dolgunk, hogy nézzük, hallgassuk, beszéljünk azzal az igazsággal, aki Jézus, és lépjünk kapcsolatba mindenkivel. Természetesen szükségünk van a képzésre, a hitre és az életre való nevelésre, és fennáll a veszélye annak, hogy mindent felhígítunk, s az evangéliumot valamilyen megfoghatatlan vallási érzületté tesszük, amely nem követel semmit, nem zavar meg semmit, hanem csupán az egyén jólétét biztosítja, s nem készteti arra, hogy megnyíljon és elveszítse önmagát. Az Evangelii gaudium megállapította, hogy fontos bevonnunk a misszióba az egész közösséget – ám annak ellenére, hogy az evangelizációról a II. vatikáni zsinat óta nagyon sokat beszél az egyház Olaszországban, és nagyon sok projekt született, nem születtek meg a remélt eredmények. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért érteti meg magát az egyház oly nehezen másokkal, s miért alakul ki róla az a benyomás, hogy pusztán olyan erkölcsi szabályrendszert hirdet, amelynek a tartalmát már nem tudja megmagyarázni : ragaszkodunk a betűhöz, de nem tudjuk megmagyarázni a lelket. Röviden: olyan egyház képe körvonalazódik, amely nem vonzó és nem áll közel az emberek döntéseihez a mai individualista és nihilista kontextusban.
Forrás: Vigilia
