Közel harminc éve, 1997 óta ünnepeljük a megszentelt élet világnapját, amely alkalommal megpróbáljuk kifejezni nagyrabecsülésünket és tiszteletünket, szeretetünket azon személyek iránt, akik egész életüket átadták Jézus Krisztusnak szerzetesi fogadalmuk által. Többször is faggattunk már szerzeteseket a hivatásukról, viszont a hívek közül keveseket kérdeztünk meg arról, hogy számukra mit jelent(ett) valamely rend, hogy látják ők a szerzeteseket, mit kaptak tőlük. Az alábbiakban Dénes Kriszta ír a szociális testvérekkel szerzett tapasztalatairól.
Az első találkozásom a szociális testvérekkel a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozón (CSIT) volt, amikor befejeztem a középiskolás tanulmányaimat. Ezen a nyáron kerestem a lehetséges bentlakásokat is, hiszen ősszel Kolozsváron készültem megkezdeni az egyetemi tanulmányaimat. Éppen ekkor a CSIT ideje alatt megjelent a szociális testvérek által hirdetett Reménység Háza Minikollégiumba való jelentkezési lehetőség, amelyet egy barátnőmtől hallottam, akivel együtt voltunk szervezők akkor. Én ekkor nagyon keveset tudtam erről a szerzetes rendről. De ez nagyon gyorsan változott, hiszen felvételt nyertem az interjú során, és az egyetemista éveimet a Reménység Házában kezdtem.
Ez volt az első Benedek-évünk. Egy teljesen új projekt voltunk számukra. Itt lehetőségem volt elkezdeni ismerkedni a bencés lelkiséggel, Szent Benedek életével és a Szociális Testvérek Társaságából néhány testvérrel. Számomra, ami elsőre vonzó volt ebben a szerzetes rendben az a Szentlélek iránti szeretetük, tiszteletük, és az ahogyan a szolgálataikban ezt a Tüzet képviselik és adják tovább. Szerettem, ahogy a CSIT-en is olyan nyitottak voltak felénk, fiatalok felé. Csodálattal tölt el az az alázat, ahogyan jöttek, és ők is szolgáltak velünk együtt. Különlegesnek tartom, hogy ők közöttünk élnek a világban. Kisebb koromban hallottam arról, hogy léteznek olyan női szerzetes rendek, akik nem hordanak „apácás ruhát”, hanem ők is civilbe járnak közöttünk, de személyesen akkor nem ismertem senki ilyen személyt. Most pedig már két éve, hogy kapcsolatban vagyok velük, hála a Reménység Házának. Ebben a projektben azt szeretem, hogy nekünk, fiataloknak sokkal több lehetőségünk van őket személyesebben megismerni. Többet hallhatunk erről a szerzetesi hivatásról is. Én úgy látom őket az elmúlt találkozásaink, beszélgetéseink alapján, hogy amit nemrégiben olvastam Szent II. János Pál pápától a Test teológiája könyvből, azt ők a hivatásukra igent mondva tényleg megélik és erre törekednek: „Hivatásunk a közösség, vagyis az, hogy soha véget nem érő elragadtatásban és kimondhatatlan boldogságban egyesüljünk Istennel és egymással”. Ők közösségben élve egymást segítik, erősítik, Krisztusban újra és újra felépülnek, de nem felejtik el, hogy a külvilágban is boldogan éljenek velünk, és vezessenek minket is elöl járva az életszentség útján Isten felé.
Emellett, amit még kifejezetten érdekesnek látok, az a változatosság, amit képviselnek szakmailag is. Akiket sikerült jobban megismernem ezen a téren is, náluk láthattam azt a lelkesedést, amivel hozzáállnak ahhoz, amit tesznek, amivel foglalkoznak. Ez példa számomra, hiszen a hivatás keresés úgy élethivatás, mint szakmai hivatás az én életkoromban egy mindennapos aktuális téma. Ezért is jó, hogy olyanok vesznek körül, akikre felnézhetek, akiktől tanulhatok, és akiktől kérdezhetek.
Számomra ezeket jelenti az, hogy kapcsolatba kerültem, és megismerhettem a szociális testvéreket.
Dénes Kriszta
Az írás rövidített formában megjelenik a Vasárnap hetilap február 4-ei lapszámában.
