Csiszár Klára pasztorálteológus lett a Linzi Katolikus Egyetem új dékánja, illetve Manfred Scheuer püspök három évre, oktatási és kutatási ügyekért felelős rektorhelyettessé nevezte ki. Teológus szakértőként októberben részt vett a püspöki szinódus első ülésszakán. Az új feladatokról és a szinódus gyakorlati megvalósításáról kérdeztük.
Milyen feladatok várnak rád dékánként?
A kar vezetése a feladatom dékánként. Az egyetemünk statútuma szerint ehhez hozzátartozik a kari tanács vezetése, ahol tulajdonképpen a kar operatív szinten dönt sorsáról, aktuális kérdésekről, emellett a személyzetért felelek. A kari tanács operatívan vezeti a kart, illetve segíti a dékánt, de minden tanulmányi kérdésben ráhagyatkozik a tanulmányokért felelős dékánhelyettesre, és az ő grémiumára, a tanulmányi ügyekért felelős bizottságra. De az igazi döntések a kari tanács szintjén történnek.
A közeljövőben fontos lesz, hogy 2026-ig négy tanszékbetöltés lesz a karon, mert nyugdíjazások előtt állunk, négy kolléga fog nyugdíjba menni a következő három évben. A pályázati bizottság dönt ezekről a kérdésekről, amit a kari tanács választ meg.
Kérlek, mutasd be az egyetemet az olvasóknak.
Az egyetem az egyházmegye fenntartásában működik, tehát nem állami egyetem vagyunk, hanem katolikus egyetemként privát egyetem. Az osztrák törvények szerint minden egyetem, amelyik nem állami fenntartásban van, az a „privát” jelzőt viseli nevében. A 2000-es évek elején a mi egyetemünk volt az első ilyen magánegyetem, amelyik megkapta az akkreditációt az új tanügyi törvények értelmében.
Az egyházmegye viseli gondunkat, a nagykancellárunk maga a linzi püspök, egész Ausztriában mi vagyunk az egyetlen katolikus egyetem. Németországban Eichstätban van egy katolikus egyetem, illetve Budapesten működik a Pázmány Péter Katolikus Egyetem: ők a mi legközelebbi szomszédjaink, velük is kapcsolatban vagyunk.
Két kara van az egyetemünknek. Az egyik a jezsuita alapítású teológia kar, amely a múlt évben ünnepelte a 350. évfordulóját. A másik a filozófia és művészettudományi kar, amely 2015-ben jött létre. Szakmailag elismert, a társadalom számára jelentős tudományos munkáról beszélhetünk a másik kar kapcsán. Ez a teológia karra is érvényes, de mi sokkal inkább az egyházi pályán játszunk.
A karunk évtizedek óta feladatának tekinti a pasztorális személyzet képzését. A linzi egyházmegyének van egy papi szemináriuma, a papképzés tanulmányi részét mi végezzük. Egy helyre járnak a világiak a kispapokkal. A nevelői rész külön történik, de ez sem különül el teljesen egymástól. Az úgynevezett teológuscentrum egyházi, spirituális kérdések terén nyújt fejlődési lehetőséget a világiak számára, például lelkigyakorlatokat szerveznek ezen a centrumon keresztül. Hasonló ahhoz, mint ami a kispapok számára a szemináriumban történik. A papságra készülők, illetve a lelkipásztori szolgálatra készülők rendszeresen találkoznak, tudnak egymásról, ismerik egymást, vannak közös programjaik. Ugyanazt a teológiát tanulják, ugyanazok a tanáraik, ugyanazokon az előadásokon, szemináriumokon vesznek részt, de mindemellett a lelki kísérésnek is vannak bizonyos részei, amelyek interakcióban valósulnak meg.
Mik a kitűzött céljaid, terveid, amiket meg szeretnél valósítani ebben az időszakban dékánként?
A dékáni pályázatomban írtam, hogy legalább egy tanulmányi programot szeretnék indítani, ami reményeink szerint meg is fog valósulni. Egy akkreditált tanfolyamról van szó, amit alkalmazásban állók számára is elérhetővé tennénk. Egy mesteri programot is kilátásba helyeztem. Akárcsak Romániában, ezeket a dolgokat itt sem egyedül a dékán dönti el, ez egy hosszas folyamat, ami kis lépésekben vezet oda, hogy akár az akkreditációt is kérhetjük. Egyházi fakultásként akkreditációnk van Rómában a Szentszéknél, aminek szintén eleget kell tenni.
Egyházi fakultásként profitálhatunk abból az előnyből, hogy egyházias témákat sokkal könnyebben bevállalhatunk, mint egy állami egyetem, amelyik inkább a társadalom felé mozdul el. Gondolok itt például arra, hogy foglalkozhatunk a szinodalitás kérdésével. Ez Ausztriában most nagy téma, hogy mit is jelent a képzési utaknak, a különböző képzési formáknak az átgondolása, hol tanulhatnak szinodalitást az egyházi szolgálatra készülők. Vagy ahogy említettem, az alkalmazásban állók számára is lenne lehetőség egyfajta akkreditált tanfolyamot indítani, ahol akár továbbképzés során tanulhatják a már alkalmazásban levő szinodalitást. Mert szinodális egyházzá akarunk válni, ami nagyon szépen hangzik, de azt meg kell tanulni. Szinodális egyházként élni nem könnyű. Az egy nagyon komoly feladat, amit a képzési és továbbképzési programunkba, vízióinkba is be kell emelni. Én személyesen és karként közösen is látunk egy feladatot, egy olyan lehetőséget, amit Ausztria szintjén mi könnyebben be tudunk vállalni, mint például egy állami intézmény.
Éppen a szinóduson voltál októberben, amikor érkezett a megerősítés, hogy megkaptad a kinevezést. A szinódus kimondottan a szinodalitást tematizálta, te pedig mint teológus szakértő voltál jelen, tehát beleláttál mélyen a folyamatokba. Ezt a tapasztalatot hogyan tudnád továbbvinni és ott megvalósítani? Milyen konkrét utakat látsz a szinonidalitás megvalósítására?
A szinonidalitást akár vezető pozícióban is meg lehet élni: hogy miként hozom meg a döntéseimet, hogyan vonok be a döntési folyamatokba másokat, nem csak meghallgatva őket, hanem meghozva azokat a döntéseket, hogy egyre többen hordozzuk ezt a fajta döntési felelősséget. Ebben sokat segítenek a meglévő grémiumok és azok a kollégák, akik a grémiumokban ülnek; az egyetem minden testülete elküldi a saját embereit. Az asszisztensek, predoktorok, posztdoktorok fóruma például egy ilyen grémium, ők rendszeresen találkoznak egymással, komolyan részt vesznek a kar alakításában. Ugyanakkor a professzorok is rendszeresen találkoznak. Ugyanígy a diákok képviselete is elküldi a saját delegáltjait. Ezek a grémiumok tehát a saját delegáltjaikkal benne vannak a kar vezetésében. Ez már egy olyan struktúra, egy olyan lehetőség, ami megkönnyíti a szinodális együtt gondolkodást, akár a kar vezetésében, de ugyanígy az egyetem vezetésében is. Nagyon örülök, hogy kicsit jobban beleláthattam és elmélyülhettem abban, hogy mit is jelent szinodálisan egyházat, de akár egy intézményt vezetni.
A másik a téma, amit magunkénak tudhatunk, amit a szinodalitás kapcsán kaptunk: minden teológiai fakultás dönt majd arról, hogy ebből ki mit vesz ki, ki milyen témával akar tudatosabban foglalkozni. Ez egyéni, kari, egyetemi döntések nyomán fog megvalósulni. Mi például egy School of Synodalityt fogunk létrehozni, főleg az egyházi, lelkipásztori szolgálatra indulóknak a pasztorális évét jelentené. Ez még folyamatban van, de itt látok egyfajta kairoszt, egyfajta lehetőséget. Ez az, amit magammal hoztam Rómából. Remélem, hogy dékánként sikerül a kollégákat is kicsit „megfertőzni” és rávenni erre a kalandra, hogy a szinodalitással egyházi fakultásként foglalkozzunk.
Oktatásért és kutatásért felelős rektorhelyettesnek is kineveztek. Hogyan látod az elkövetkező három évet, amire a megbízás szól? Mit is jelent ez?
Rengeteg munka van, ami nemcsak az egyetemen belül történik, hanem kifelé is. Az egész tanárképzést átszervezték Ausztria szintjén az elmúlt években. A főiskolák és az egyetemek közösen vállalták fel a tanárképzés átgondolását, illetve azt, hogy mit is jelent az új törvény az egyetemek és a főiskolák szerepére vonatkozóan. Rengeteg grémium van; bennünket összekapcsoltak Salzburggal, úgymond összeházasították ezt a két tartományt. A főiskolák és egyetemek vezetősége már évek óta gondolkodik ennek a jó megvalósításán, hogy az jól adaptálható legyen a diákok életébe, úgy, hogy ne borítsa nagyon fel azt. Ahogy átvettem a stafétát, rögtön ezzel a feladattal szembesültem. Fontos feladatunk nekünk is jelen lenni ezekben a grémiumokban, és fontos megnézni, hogyan tudunk ebben a csomagban mi is diákokat képezni, bizonyos részeket akár a hittanárképzésből is átvállalni, hogy kikkel kell ezt közösen megtennünk. Úgy látom, hogy ez egy nagy falat, amit az elődöm nagyon ügyesen csinált, de még van vele munka.
Milyen út vezetett téged idáig? Hogy látod, a kinevezésed illeszkedik abba a sorba, amit Ferenc pápa most már évek óta hangsúlyoz, hogy a nők megfelelő teret kapjanak az egyházban, akár vezetői szinten is?
A dékán elődöm szintén nő volt: Susanne Gillmayr-Bucher, ószövetségi Szentírás-kutató. Ebben tehát itt nem történt változás. Az egyetem vezetésében sem újdonság, jóval az én időm előtt volt már nő rektora az egyetemnek, Ilse Kögler (2002 és 2006 között rektor, 2007 és 2010 között rektorhelyettes). Ez a gyakorlat tehát nem a Ferenc pápa által képviselt gondolatnak egyfajta recepciója, már előtte is volt nő rektora az egyetemnek. Itt már teljesen természetes, hogy nők részt vállalnak a legfelsőbb vezetői szinteken is.
2014-ben, amikor befejeztem a habilitációt, erőteljesen munkát kerestem. Jártam Budapesten, Kolozsváron, de mivel akkor azt mondták, hogy nincsen számomra munka, lehetőség, ezért elkezdtem külföldön pályázni. Nyilván ilyenkor az ember elküld vagy harminc pályázatot, míg az egyik sikerrel jár. Az első pályázatom, ami sikeres volt, az Frankfurtban a jezsuiták főiskolájába szólt, ahol öt évet töltöttem. De már akkor tudtam, hogy lejár a szerződésem, és újra munkát kell keresnem valahol. A linzi tanszéken volt kiírva állás, amit ugyancsak megpályáztam, több más tanszékkel együtt. Ez a pályázás akkor történt, amikor még nem tudtam, hogy Kolozsvár is meghirdet egy olyan állást, ami számomra jó lenne. A linzi pályázat elhúzódott, Kolozsváron hamarabb megtörtént az alkalmazásom, ott egy adjunktusi pozícióról volt szó. De nem adtam fel a linzi versenyt, ott professzori állást hirdettek meg.
A professzori állásokra nyílt pályázat van, tehát hogyha én professzori pozíciót pályázok meg, akkor vagy megkapom azt, vagy nem. Ahogy mondtam, több tanszéket is megpályáztam. Nincs olyan, hogy kötelező módon minden lépcsőfokot végig kell járni a tudományos ranglétrán. Korábban tudományos munkatárs voltam, tehát nem asszisztens voltam például. Helyettes tanszékvezető voltam, a habilitáció miatt ez kikötés. Habilitációval már nem nagyon lehet megpályázni más posztot, mert azt mondják, hogy túlkvalifikált az ember. Éppen ezért az egyetlen opció, ami számomra itt, német nyelvterületen a tudományos világban szóba jöhetett, az a professzori tanszék volt, vagy pedig az, hogy kiszállok az egyetemi szférából, és akkor másfele helyezkedem el, ahol a habilitáció néha szintén túlkvalifikálást jelent, de még mindig marad lehetőség.
Itt az is elképzelhetetlen, hogy tudományos munkatársként vagy asszisztensként többet ül az ember egy helyen, mint öt év. Öt év a maximum, ami már nagy kegyelem. Általában három évre szólnak ezek az álláshirdetések. Egyébként nagyon erős az érdekvédelem a professzori címet még el nem értek körében. Azoknál az asszisztenseknél, akik hozzám tartoznak vagy akikért én felelek, nagyon kell vigyáznom, hogy ne legyenek kizsákmányolva, ne legyenek háttérbe szorítva, tudják képviselni a véleményüket, alakítsák az egyetemet, a kart, mindent. Nagyon-nagyon figyelnek erre. Ez nagyon rendjén is van így!
Nem gondoltam volna, hogy én leszek a befutó a linzi pályázók közül, de úgy tűnik, hogy ezt rosszul mértem fel, és valamiért – most már lassan tudom, hogy miért – engem választott a felvételi bizottság. A római nihil obstattal ez nagyon elhúzódott, de hihetetlen nagy örömmel fogadtak itt a kollégák. Az egyházmegyében is egyre több grémiumban kellett részt venni, helytállni. Egyre többször szembesültem azzal, hogy a véleményemet kérik, fontos hatással vagyok dolgokra, akár az egyetemen, akár az egyházmegyében. Itt az egyetem az egyházmegyével kéz a kézben jár. 2020-ban, tehát egy évre rá, hogy ideérkeztem, a kollégák arra kértek fel, hogy vezessem a professzorok grémiumát, ahol a professzorok tanácskoznak rendszeresen. Ezt elvállaltam, és úgy látszik, hogy lépésről lépésre úgy értékelték a kollégák, hogy egy felelősségteljesebb funkciót is szívesen rám bíznának.
Amikor lejárt az elődöm mandátuma, a kollégák javaslata, kérése volt, hogy pályázzam meg a dékáni funkciót. A döntést a kari tanács hozta meg, akkor én nem voltam a kari tanácsban. Dékánként most én vezetem a kari tanácsot, de hogy akkor milyen beszélgetés, milyen érvek mentén esett rám a választás, nem tudom pontosan. Az eredményt közölték, megkérdezték, hogy vállalom-e, amire igent válaszoltam. Mivel a választás már januárban megtörtént, diszkrécióra volt szükség addig, amíg Róma nem adta rá az áldást; diszkréció kötött minden karitanács-tagot, illetve az egyetem vezetőségét is. A római nihil obstat („semmi akadálya”) kilenc hónap után érkezett meg, amikor szeptember 27-én a Szentszék kiállította és elküldte azt a linzi nagykancellárnak. Ettől kezdve lett hivatalos a dékáni kinevezésem.
A vicerektorság nálunk is össze van kötve a rektor személyével. Egyetemi közösségként három év után újra bizalmat szavaztunk Christoph Niemand rektornak, így a második mandátumát kezdte el az egyetem vezetésében. Ő javasol személyeket a rektorhelyettesi feladatokra, amit a szenátus vagy elfogad, vagy nem. Itt sem voltam benne a szenátusban, nem tudom, hogyan történt a szavazás. Októberben volt a szenátusi gyűlés, aminek döntenie kellett a rektorhelyettes személyéről. Én akkor Rómában voltam, ott kaptam a hírt a rektortól, kérdezte, hogy elfogadom-e a választást, mert a szenátus egyhangúlag megszavazott rektorhelyettesnek. Természetesen elfogadtam.
Amellett, hogy Linzben oktatsz, tanítasz a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának doktori iskolájában is. Mi az az érték, amit úgy látsz, hogy innen, Erdélyből magaddal viszel oda? Illetve fordítva, mi az, amit szerinted onnan kellene megtanulnunk?
Amit magammal hozok, az illeszkedik az osztrák kultúrába, ez pedig a közvetlenség, amit akár vezető pozícióban is lehet gyakorolni. Az, hogy nem csak a struktúrák döntenek, hanem nagyon jó, hogyha az emberekkel előtte történik megbeszélés, egyeztetés. De most, hogy ezt Romániából hozom, vagy ezt így tapasztaltam meg olyan emberektől, akiknek én voltam a beosztottja – akár ha hiányzott, akár ha jelen volt, ezt most nem tudnám megmondani –, de erre én mindenképpen figyelek.
Amit itt jónak látok, hogy az emberek életének semmiféle beszélgetésben nem történik interpretációja. Annak ellenére, hogy beszélgetünk egymással, nagyon jó a kapcsolat és kollegiális a viszony, de az emberek magánélete, az emberek privát döntései egyszerűen tabutémák. Nem mászunk bele egymás életébe, egymás életének az értelmezése pedig tabu. Ezzel nagyon sok felesleges konfliktusnak vesszük elejét. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretjük egymást, nem jelenti, hogy nem egy irányba húzunk nagyon szorosan, épp ellenkezőleg.
Az interjú megjelent a Vasárnap 2024/2. és 3. lapszámaiban.
