Láthatatlan színház címmel rendhagyó ünnepséget tartottak a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi székhelyén. Az élményszerzést célzó interaktív rendezvényt Furó Boglárka, a Cseperedő korai nevelő és fogyatékkal élőket támogató program munkatársa és Furó Félix református lelkész rendezték a Caritas szűk munkaközössége számára.
Vékony kötelet tapintottam. Érdes volt, ösztönösen csúsztattam tovább ujjbegyeim között, vezérfonal, lendített előre. Talpam alatt kényelmes szőnyeg, majd hidegérzetű bőrfelszín emelkedett, magasodott, tornyosodott, mászásra késztetett a meleg kéz, amely megragadta tétovázó jobbomat. Magaslaton állok, gondoltam, Isten fölküldte szolgáját a hegyre, hallatszott. Szél támadt, folytatta a hang, mély lélegzetet vettem, levendula, kilégzéskor méz áradt szét a számban, annyit egyél, amennyire szükséged van, súgta a hang, majd halványult, kopott, elhalkult. Vihar előtti csönd, szerettem volna gondolni, de nem volt rá idő, összekötötték kezemet, meglepetésemmel és félelmemmel egyszerre nyeltem le a mézet, az utolsó étket, lefektettek a padra, halálhideggé dermedt a lábam, amikor a kés a torkomhoz ért, akkor Isten angyala az utolsó percben megállította a kést Ábrahám kezében, menj tovább. Mentem. Riadt nyugalommal lépkedtem tovább. Ezt itt az Isten, ez itt az élet, semmi baj nem érhet. Balom követte a kötél fonalát, jobbom meleg angyalkézben, mely finoman terelte egyenes úton határozatlanságomat. Magasba vezetett, mélybe taszított. Kádban, labdák közt landoltam, szél fújt az arcomba, viharról zengett, dörgedezett a hang, megszelídült, lecsitult, menj tovább, biztatott. Szelíden emelt ki az angyal az árokból, leültetett, meleg vízzel mosta a lábam, engesztelte dermedtségemet, hiszen aki tiszta, annak csak a lábát kell megmosni, hogy egészen bűntelenné váljék, simogatott a hang. Az angyal újra a fonalra tette a kezem, haladtam befelé a folyosón, szűk volt és sötét, szülőcsatorna, halódóösvény, a mennyországba vezető út tűfoknyi rése. Megérkeztem a fénybe, jó meleg ölelésbe. Sötétet, világot csak éreztem, szemem be volt kötve, színházban voltam, vakságomban mégis láttam.
Láthatatlan színház volt a címe annak az eseménynek, amelyen egy rendhagyó ünnepség keretében vettem részt a Gyulafehérvári Caritas marosvásárhelyi székhelyén. Az élményszerzést célzó interaktív rendezvényt Furó Boglárka, a Cseperedő néven ismert Korai nevelő és fogyatékkal élőket támogató program munkatársa és Furó Félix református lelkész rendezték, az angyalt Boglárka, Isten hangját pedig Félix testesítették meg. A hangzatos cím ellenére az alkotók nem a szó szoros értelmében vett színházi előadásként tekintettek eseményükre, sokkal inkább egy intim rituáléként, amelyet a Caritas szűk munkaközössége számára szerveztek. Céljuk az volt, hogy különböző érzékszerveink ingerlésével (a látást kivéve), bibliai idézetek felolvasása közben végigvezessenek egy akadálypályán, és ezáltal egyedi, belső megmozdulások átélését, Isten- vagy katarzisélmény megtapasztalását tegyék lehetővé.
Rituálé, szertartásvezető (rendező), történet, tér, szereplő, néző, katarzis – ókori egyiptomiak és görögök ünnepélyes szertartásai, templomi misék és színház (főleg az Antonin Artaud-féle) jutnak eszembe azzal együtt, hogy a vallásos szertartások és a színházi előadások egy tőről fakadnak, ezért öntudatlanság ide, szándéktalanság oda, az alkotók mégiscsak színházat csináltak.
Ha csupán Peter Brook definíciójából indulok ki, miszerint színház az, amikor valaki áthalad egy téren, és másvalaki azt nézi, akkor az előadás szépen, sőt izgalmasan illeszkedik ebbe a meghatározásba. Egy tér volt, de hárman mozogtunk benne, és hárman néztünk. Az Isten hangját megtestesítő Félix és az angyal bőrébe bújt Boglárka aktív szereplői, ugyanakkor nézői, kísérői voltak az eseményeknek. Szereplő voltam jómagam is, amikor az akadálypályán áthaladtam, ugyanakkor kívülről szemléltem a történetet (benne önmagamat), amely a bensőmben formálódott az érzékszervi megtapasztalások hatására.
De ha a katarzist is figyelembe veszem, amely megrendülést, megtisztulást, tudásba (be)avatódást, belső átváltozást, átlényegülést jelent, amely később viselkedésben és tettekben is megnyilvánul, akkor a Láthatatlan színház – a végigjárása során szerzett emlékek alapján – beillik ebbe a leírásba is. Átélésem katartikus volt. Nemcsak a lábam, a lényem is purifikálódott. Mint egy szentmisén, amikor andalító és meditatív a pap prédikációja, összhang lebeg a fehér miseruhák, a lángoló gyertyák és az egységesen zümmögő, zsolozsmázó közösség tagjai között, és a szentírásból fölbukkanó kulcsszavak bölcs gondolatokat szülnek, igaz felismerésekhez vezetnek, ihletett állapotba hoznak, jobbá tesznek, írásra késztetnek, önátadásra, akár a Láthatatlan színház megtapasztalása közben. Ekkor, kiszolgáltatottságom és rettegésem tetőfokán zsigerekig ható bizonyossággal tudtam, éreztem, észleltem hangban, szóban, mézben, sóban, meleg vízben, puha érintésben, kés hegyében, levendula lenge illatában Isten töredékes arcát, szilánkjaiban a teljességet.
Orbán Júlia, Gyulafehérvári Caritas
Fotó: pixabay
