Talán nincs is olyan katolikus hívő, aki kisgyerekként ne értette volna félre a felnőttek számára egyértelmű liturgikus vagy egyháziének-szövegek egy-egy részét. A gyermeki ártatlanság és a felnőttekéhez mérten csekélyebb szókincs és ismeretmennyiség okozza általában ezeket a – sokszor illetlennek vagy ártalmasnak tűnő – félreértéseket. A Jezsuita Kiadó munkatársai állították össze az alábbi anyagot az általuk gyűjtött gyermeki félrehallásokból.
Talán nincs is olyan katolikus hívő, aki kisgyerekként ne értette volna a „hozsanna
a magasságban”-t úgy, hogy uzsonna a magasságban. Ám ennél jóval egyedibb gyöngyszemek is találhatók a témában, ráadásul a karácsonyi ünnepkör énekei, szövegei is óriási merítési lehetőségnek bizonyulnak. Mosoly- s talán könnyfakasztó sorok következnek. A gyermeki fantázia határtalan, különösen olyan környezetben, ahol nemcsak a hallottak, hanem a látottak is nehezen érthetők. A szentmisében elhangzó szövegek és énekek rengeteg megmosolyogtató félrehallás táptalajául szolgálnak, bizonyára az olvasók családi legendáriumából is előhúzható néhány idevágó sztori. Mi már csak ismerőseink körében érdeklődve is felleltünk egy hatalmas csokorra valót, ezeket tálaljuk most, ám előre jelezzük: néhány esetben akár blaszfémiának is érezhetők a leírtak, ha nem vesszük figyelembe, hogy ártatlan kisgyermekek agytekervényein keresztül születtek a sajátos félreértelmezések.
Mi az a kelegység?
Ha már a bevezetőben a mennyei uzsonnázást említettük, rögtön megjegyzendő, hogy a „hozsanna a magasságban”-t volt, aki úgy fordította: „Zsuzsanna a magasságban”. De ez semmi ahhoz képest, hogy más az olvasmányok végén úgy felelt: „Istennek legyen nyála”. A „testnedveknél” maradva olyanról is hallottunk, aki így mondta az áldozás utáni imát: „Krisztus orrából kifolyó víz, moss tisztára engem!”
Ehhez mérten hagyján, hogy valakinél Jézus nem az Olajfák hegyén, hanem az olajfák tetején járt, vagy hogy más sokáig nem Krisztus, hanem a saját halálának hirdetését vetítette előre: „Halálunkat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Szintén kicsi, de lényeges apróságok az eucharisztia liturgiájának elejéről, ugyanabból a mondatból: „ne vének dicséretére és dicsőségére”, valamint „mindannyiunk és az egész anyaszentegyházi a vára”.
Utóbbiakat elképzelni is mulatságos, ám a vizuális típusoknak a következő példát nem ajánljuk: áldoztatáskor a sokszor egymás után és artikulálatlanul elhangzó „Krisztus teste, Krisztus teste” volt, akiben úgy csapódott le: „Pestis, pestis”. Más pedig bevallotta: kiskorában rengeteget gondolkozott azon, mi lehet az a kelegység, mígnem kiderült, hogy az „Őáltala, Ővele és Őbenne” után rossz helyre tette a szóközt: „Szentlélek kelegységben”.
Bús sirály, veszekedő libák
Az egyetemes könyörgések köréből is van mit említeni: „Tedd fogékonnyá szívünket…” helyett „Tedd folyékonnyá szívünket…”, illetve „Add, Urunk, hogy…” helyett „A durung, hogy…”, ám volt, akinek felolvasóként sikerült egy bájosat bakiznia: „Kérjük, Urunk, az éhség és a gyomor megszüntetését!” Másnál arra is fény derült, ki az egyetlen feleség – és nem a saját édesanyjáról volt szó, a megfejtés a dicsőség zárómondatában keresendő: „Mert egyedül te vagy a Szent, te vagy az Úr, te vagy az egyetlen feleség…”
Ám a szentmise állandó részei közül a Hiszekegy a legnagyobb aranybánya. Tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni azon, hogy egy gyerek a templomban nem dolgozta fel, hogy Jézus született, de nem teremtmény, ebből aztán lett „született terem teremtmény” és „deremteremdetett” is. Szintén elfogadható, hogy egy lurkó nem gondolta, hogy Jézus kínhalált szenvedett, megelégedett annyival, hogy „kint halált szenvedett”. Ezt egyébként több helyről is hallottuk, ahogyan azt is, hogy „ő szólt a próféták szavába”. Másoknál pedig Krisztus „leszaladt a mennyből”, majd „alászállt a bokrokra”, hogy aztán eljöjjön onnan „itt élni élőket és holtakat”.
A kántor és a hívek által zengett énekek is gyakran adnak okot félreértésre. Tipikus példa a „Győzelemről énekeljen vadkelet és vadnyugat”, de ennek folytatása is félrecsúszhat: „Krisztus kenyér s borszívével Úr s király a Föld felett”, netán „bús sirály a Föld felett”. De a magyar szentek himnuszába is állatok furakodtak be: hárman is említették, hogy „László királynak vitéz lova sánta”, aztán „Margit libái veszekedve szállnak” vagy „vezetéknek szállnak”, netán „szárnyverdesve szállnak”. De a „Rút bűneinket jóságoddal född be” is átalakult valakinél: „Rúd-bűneinket jóságoddal földbe”, másnak meg a sorvégi „Ó, ha csak ezt látnád!” fordult át erre: „Ó, ha csak ez látna!” Előkerült az is, hogy „Itt jelen vagyon elátkozott bárány”, valamint a „Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat” fals fordításai: „Krisztus nincs itt, Krisztus nem lát, Krisztus, Krisztus nincs tehát/mit csinálsz?” (Az igazi jelentés egyébként: „Krisztus győz, Krisztus uralkodik, Krisztus vezérel.”)
Halld meg, Iván!
A taizéi és a gitáros énekek sem maradhatnak ki a szórásból. A „Szívem csendben az Úrra figyel, ki segít” többeknél úgy végződött, hogy „kisegér”, de megmosolyogtató az is, hogy „Áldjon meg Téged síromból az Úr” (Sionból helyett). Egy autómániás gyereket képzelhetünk az „Az ősi jóslat beteljesült, miénk a sebváltó” (Megváltó) sor mögé, emitt pedig egy valós és egy kreált személynév is bekavart az imám és az örömöm szavak helyett: „Ó, halld meg, Uram, ó halld meg, Iván”, illetve „Jézus társa: Mörömöm”.
A latin énekek között nagy klasszikusnak számít az ubi caritas helyett az ubikarikák, azon meg szintén nincs mit csodálkozni, hogy amikor még nem magyarul miséztek, többen is pulykákat vizionáltak. Az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem” eredetileg úgy hangzott, hogy „mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa”, ebből lett aztán nagyszüleink gyerekkorában „megy a pulyka, megy a pulyka, megy a nagy fejű pulyka” vagy „megállj pulyka, megállj pulyka, megállj büdös pulyka”, netán „nagy szemű pulyka”.
A kötött imák köréből is van mit említeni, de először érdemes leszögezni, melyek is ezek. Ugyanis volt, aki így fogalmazott: „a Miatyánk, az Üdvözlégy meg a Litvánia”. A máriás imádságok ezenfelül is sok gubancot okozhatnak, erre három példa: „Üdvöz légy, Mária, malaccal teljes”; „imádkozz érettünk, büdösökért!”; „olasz szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!” A „Most segíts meg, Mária” kezdetű fohásznál másvalakinek az okozott komoly fejtörést, hogy ki vagy mi az a holmár ember, aki ráadásul nem is tud segíteni… („Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg” az idevágó két sor, amelynek az elejét más meg úgy értette: molnárember.)
Egy családi ebéd végén az is elhangzott: „Aki ételt itt altatott, annak neve legyen áldott.” (Hogy volt-e aludttej az asztalon, arra nem derült fény, de gyanús…) Az esti imákból az „Én is tetem, jó is tetem, becsukódik már a szemem” és az „amíg alszol, vigyázz reám” említendő, de a reggeli fohászoknál is akadhat olyan megfogalmazás, amelyet utólag ki kell javítani: „Te őriztél meg az éjjel, maradj, Maris, énvelem!” Arra viszont mindannyian rámondhatjuk az áment, hogy „minden ártó tűzzön el”.
Hova is térdepelünk?
A karácsonyi énekek is külön halmazt alkotnak, s kár is csodálkozni azon, hogy valaki élete első éveiben még nem tudja, mi az az epekedés, mit csinál a csorda, vagy hogy a mirhát eszik-e vagy isszák – szépen át is alakultak ezek némelyeknél. Ugyanis volt, aki a felnövekedés szinonimájaként értelmezte a földepedést, s így énekelte: „Fel nagy örömre, ma született, aki utána földepedett”. Ennél egy fokkal talán meglepőbb, hogy más úgy fejezte be ezt a sort: „aki utána földet evett”. De ennek az éneknek a folytatásával is akadtak gubancok: „rám eleget a marha lehel” és „rá meleget a marha legel”. Más viszont azt értette félre, hogy mi számít éginek Mária karján: fény helyett a lény (ez még tulajdonképpen helyes is), vagy a légy – no, ez már kevésbé. De a legmókásabb csak most következik: kis csalással (két félreértés összevonásával) kijön, hogy „egyszemű pásztor térde de fáj”.
Ám bőven akadnak még karácsonyi gyöngyszemek: „Pásztorok, pásztorok örvendezve síelnek Jézushoz Betlehembe”, vagy csordapásztorok helyett „sorba, pásztorok”. A „Mennyből az angyal”-ból is van mit idézni: „hogy Betlehembe sietve medvén, lássátok”, illetve „hol Betlehembe’ síel a medve, lássátok”. Szintén nem sokat, csupán egy betűt tévesztett, aki ezt énekelte: „Szép ajándékot vivén szívükben magokkal”, és az is, aki azt mondta, hogy a három király aranyat, tömjént és marhát vitt a Megváltónak. Az egyik legütősebb bakit az „A Kisjézus megszületett, örvendjünk” kezdetű ének második versszakából jegyezhettük fel: „Eleidbe térdepelünk mindnyájan” helyett „Beleidbe térdepelünk mindnyájan”.
Lehet, hogy az éjféli mise a kiváltó oka, de a pápai himnusz az egyik legnagyobb „aranybánya” a témában. A „Hol Szent Péter sírba téve” szavakra három mixet is hallottunk: „Hol Szent Péter sírva térdel”; „Hol Szent Péter sírba tévedt” és „Ó, szent Péter, sírva kérlek”. Ám a következő sor sem úszta meg: „és lovának dobog szíve”, majd néhány ütemmel odébb: „hő ima zeng édes nyelven”. De kapaszkodjanak meg: „Krisztusnak helytartóját” helyett „hej, tartóját”, „fejtartóját” és „melltartóját” is előfordult…
Zárásként pedig csak annyit kérdeznénk: „A vérmálás fáj?”
Radványi Benedek / Jezsuita Kiadó
