Azt hiszem, társadalmunkból mindenhonnan kikopott a kezdet és a vég rituáléja, elfogytak a népszokások, vagy hát valamiféle alakoskodásban merülnek ki, tartalmuk alig van, és az összes, a kezdetnek és a végnek valamiféle megünneplésére és/vagy elriasztására szolgáló alkalmunk várakozása és feszültsége egyetlenegy pontra szorul, és ez történetesen a szilveszter. Nem mondom, a ballagások (bölcsődétől magiszteri képzésig bezárólag) igyekeznek felzárkózni ide, de ezen még dolgozniuk kell, az érzés még ezek körül nem teljes, hogy így mondjam. Szilveszterkor azonban kicsit és nagyot, hívőt és nem hívőt is elkap a hangulat – ide eredetileg gépszíjat akartam írni, de hát ez már valóban túlzás lenne –, és bármennyire is tömné vissza magába, lelke elrejtett, hét lakatra zárt zugába, az érzés az bizony fütyül erre, nem hajlandó ott lenni, előtérbe kívánkozik, lássuk, érezzük, éljük már át ezt a mágikus pillanatot, valami lezárul és valami elkezdődik, ez pedig végtelenül új, friss, ropogós, illatos, és ha pezsgőt locsolunk rá, még ha csak egy pohárral is, még valami könnyedség is körbe lengi. Akármilyen körülmények között is ünneplünk, az éjféli templomi hálaadás és az új évre a jelen lévőkkel koccintott korty pezsgő vagy a sok pénzbe kerülő kiruccanáson petárdázással, tűzijátékkal és baráti társaságban várt évkezdet egyaránt hordozza a mágikus pillanatot. De miért beszélek mágiáról e lapban? Kissé elkopott ez a szó, sokan fel is szisszennek rá, valami újféle valláshoz vagy éppen vallástalan spirituális közeghez csatolják, kártyavetőkhöz és jövendőmondókhoz. Pedig egész ártatlan ez a kifejezés és az a jelenség, amelyre vonatkozik. Az ember lelke csodára hangolt, mégpedig az új, az általa átélhető tapasztalatra, mert természetesen az Istengyermek születésének csodája adott, de ezt tudjuk, sőt, jó esetben át is éljük a Megváltó születése miatti örömet. A csoda viszont az a kiszámíthatatlan és előre nem tudható történés, amely emiatt mágikus, varázslatos. Felnőttként azonban eléggé racionálisak vagyunk, tudván tudunk számtalan dolgot, de átélni és átérezni már kevesebbet. Talán egyedül az óévből az újba való átlépésünk pillanata az, amely megörökölt mindent, ami csak belefért abból, ami korábban az egész évre volt szétosztva, és ekkor, csak ekkor nem alakoskodunk, ott vagyunk szívvel-lélekkel a pillanatban: lezárjuk a régit, és várjuk a csodás, ismeretlen, boldog újat, amelyről a pezsgőspoharak koccanása között még úgy hisszük, felülemelkedik a tegnapon, és önmagától, eredendően jó lesz. Legyen így!
Megjelent a Vasárnap hetilap 2023/53. lapszámában.
