A beteg, a család, a hit és az onkológus egy csapat

Interjúalanyomat majdnem tíz éve ismertem meg, akkor még egyetemistaként vett részt a Vasárnap által szervezett média- és ifitalálkozón. Azóta már egy kisfiú édesanyja, rezidens onkológus, aki aktív, tevékeny, és sok egészséggel kapcsolatos projektben vesz részt. Emberközelben dr. Balázs Boglárka.

Mesélj arról, hol nőttél fel, honnan a vallásos kötődés?

Balánbányán nőttem fel, egy Isten háta mögötti kis bányászvárosban, édesapám a bányában volt mérnök. Nekem azóta is ez a város a legszebb hely a földkerekségen, pedig már évek óta elköltöztünk. Néha, amikor már nem bírok a honvággyal, akkor visszalátogatok egy-egy séta erejéig. Sosem volt könnyű az élet ebben a kisvárosban, amely gyakorlatilag egy zsákutca Gyergyószentmiklós és Csíkszereda között, de a nehéz körülmények megedzették az itteni magyarságot, és ebből a karcos, dacos kitartásból szerencsére nekem is jutott. Ennek, valamint szüleim és tanáraim kitartó támogatásának köszönhetem, hogy többé-kevésbé sikeresen teljesítettem az élet elém gördített kihívásait. Alapszemléletem ezen idő alatt inkább profán volt, gyakran bocsátkoztam vitákba hittantanáraimmal, és szkeptikusan tekintettem mindenre, amihez több hit kell, mint tudomány. Ez nem sokat változott, habár azóta egyrészt találkoztam olyanokkal, akiknek hitről szóló tanításain szó szerint csüngtem és lenyűgöztek, másrészt, ahogy telt az idő, és szépen, lassan nőtt be a fejem lágya, az élet egyre többször bizonyította, hogy hit nélkül mit sem ér.

Milyen közösségélmény volt a marosvásárhelyi jezsuita kollégiumban? Mit adott neked fiatal egyetemistaként?

A jezsuita kollégiumban töltött évek a legszebb emlékekkel szolgálnak az egyetemi évek alatt. Kaptam egy második családot, öt olyan lakótársat, akikkel (bár sokfelé sodort az élet) a mai napig barátok vagyunk, jelen vagyunk egymás életének kis és nagy eseményein, és ezért nem tudok elég hálás lenni. Mert ez a biztos háló, a sok közös kollégiumi program, az összetartás és a mindent átszövő ignáci szellemiség segített abban, hogy egyetemi éveim tartalommal teljenek meg és ne sodródjak el.

Már sok éve ismertelek meg a Fiatal vagyok találkozón, ahová olyan fiatalokat hívtunk, akik rendszeresen írtak az azonos nevű rovatba az akkor még ifi oldalra. Hogyan került látókörödbe a Vasárnap hetilap?

A kollégium akkori PR felelőseként kaptam meghívást a Fiatal vagyok és gondolkodom találkozóra, ami egy szuper lehetőség volt, és akkor nem is gondoltam volna, hogy az ott megkötött kapcsolatok ilyen sok évre szólnak. Hála érte. Hiszen lám, több lehetőséget is kaptam tőletek, legyen az a Yuppi tábor bemutatása vagy ez a beszélgetés.

Mi szerettél volna lenni kisgyerekként? Mikor döntötted el, hogy orvos leszel, és miért épp az onkológia az a terület, ami megfogott?

Mikor előbb arról beszéltem, hogy az élet többször rácáfolt a szkepticizmusomra, akkor pont erre gondoltam. Nem akartam orvos lenni, gyógyszerész szerettem volna lenni, de elrontottam a jelentkezést, és túl későn szereztem tudomást a hibáról ahhoz, hogy változtassak. Végül abban maradtam, hogy akkor elkezdem az orvosit, majd váltok, ha nem szeretem, de ez sose történt meg. Megszerettem. Onkológiát az egyetem alatt Szegeden tanultam, ott egyik kedvenc tárgyam volt, de mindig is gyerekorvosként képzeltem el magam. Rezidensvizsga idején az élet mégis elém sodort egy kihagyhatatlan, Csíkszeredába szóló onkológusállást, amit felsőbb akaratként fogtam fel. Ha már ott volt előttem, megmaradt nekem, akkor úgy gondoltam, hogy ez nem lehet véletlen, és belevágtam. Három év elteltével tudom, hogy egyik szakterületen sem tudnék ennyire szívből dolgozni. Nem biztos, hogy tudok gyógyítani, de tudok segíteni, és hatalmas megvilágosodás volt számomra ennek megértése. Szeretem, hogy lehetőség van igazi orvos-beteg kapcsolat kialakítására, szeretem, hogy az egyik leggyorsabban fejlődő szakág és rengeteg terápiás lehetőségünk van, szeretem, hogy változatos. Igen, néha nehéz, néha érzem, hogy telítődök lelkileg, de ilyenkor arra gondolok, hogy a velem szemben ülő betegnek sokkal nehezebb, és nem téveszthetem szem elől azt, hogy csak ártok, ha nem figyelek rá eléggé.

Egyetemistaként önkéntes voltál a Yuppinál, ahol krónikus beteg gyerekeknek, fiataloknak szerveznek élményterápiás táborokat. Hogyan került a Yuppi a látókörödbe, és mi volt a legszebb, valamint a legnehezebb része a (beteg) gyerekekkel való munkának?

A Yuppit barátnőmnek és kisfiam egyik keresztanyjának, Dorkának köszönhetem, ő „rángatott” bele, és aztán jól ott is ragadtam. Négy táborban vettem részt, minden lehetséges szerepet kipróbáltam, legyen az kézműves programfelelős (Menő Manó), tábori családtag (Házi Manó) vagy orvos (Doki Manó), és alig várom, hogy újra be tudjak majd kapcsolódni. A Yuppi nem munka, hanem ajándék, és az benne a csavar, hogy nem mi ajándékozzuk meg a gyerekeket, hanem ők minket azzal, hogy egy teljesen új perspektívát tárnak elénk. Tanulunk megküzdésről, elfogadásról, csapatszellemről, saját határok átlépéséről, mindezt akár egy hétéves gyerektől, aki leküzdötte már a leukémiát, és csípőből sorolja, hogy milyen májvédő tablettákat ismer. A kedvenceim a családi táborok voltak, ahol élesben figyelhettem meg azt is, hogyan változtatja meg egy család, illetve családon belül az egyén dinamikáját egy ilyen súlyos diagnózis. Itt fogalmazódott először meg bennem, hogy a test és a lélek mennyire együtt létezik, mennyire együtt küzd. Itt újra megtapasztaltam, hogy milyen valami megfoghatatlanban, számokba nem foglalhatóban, szavakba nem önthetőben hinni, és ez azóta is jelen van. Mert ez a munkám egyik legszebb és legnehezebb része: elfogadni, hogy igen, gyógyszerek egész arzenálja áll a rendelkezésünkre, de csak a test gyógyítása nem elég, többre van szükség. Fontos, hogy ne veszítsem el az embert a daganat mögött, hanem pont ellenkezőleg, lelkileg is támogassam, meghallgassam, megismerjem, feltérképezzem az életét, nehézségeit. Fontos, hogy ne csak információkat közöljek, hanem segítsek megérteni és elfogadni. Rengeteg múlik egy beteg „lelki puttonyán”, hitén, és az onkopszichológia mint ezzel foglalkozó társtudomány szerencsére egyre szélesebb körben elterjedt, és én is lelkes tanulmányozója vagyok. Mikor azt mondom, hogy rengeteg múlik a hiten, akkor arra gondolok, hogy konkrétan befolyásolja a betegség lefolyását, ha igazán hisz. Legtöbben Istenben, van, aki a gyógyszerben, van, aki az orvosban, és van, aki a csodákban. Már rég nem kérdőjelezem meg, hogy számomra van-e értelme a hite forrásának, ez a beteg hite, és amennyire tudom, támogatom. Ez valami olyan, amit sose tanítottak az orvosin, sőt, épp ellenkezőleg…

Tagja vagy a Pontis Egészségügyi Szervezetnek is, mesélj erről kicsit. Hogyan indult és mi a szereped benne?

A Pontis Egészségügyi Szervezetet baráti társaságként alapítottuk, és főleg prevencióval foglalkozunk. A blog (ahol különböző egészséggel kapcsolatos témákról lehet olvasni) csak egy része a munkánknak, foglalkozunk alkohol-dohány-drog prevencióval iskolákban, tanítunk újraélesztést, legújabb megvalósításunk egy 2024-es egészségmegőrző naptár. Maroknyi ember lelkes munkájának gyümölcse mindaz, amit felsoroltam, a munka és a család mellett próbálva annyi időt szakítani a szervezet működtetésére, amennyit tud. Egészségügyben dolgozva látjuk, hogy hol vannak azok a sarkalatos pontok, ahol hatásosan be tudunk avatkozni, és így próbáljuk csökkenteni a láthatatlan távolságot orvos és beteg között, elősegíteni a kommunikációt és hitelesen tájékoztatni. Ajánlom mindenki figyelmébe a www.pontismed.org oldalt.

Szakemberként mit tudsz tanácsolni annak, aki ilyen diagnózissal szembesül, akár páciensként, akár családtagként?

Úgy érzem, hogy az onkológiát körbelengő sötét stigma mit sem csökkent az évek folyamán, pedig rákos betegnek lenni ma nem ugyanazt jelenti, mint régen. Országunkban is elérhetőek a nemzetközi irányelvek által ajánlott gyógyszerek és kezelési lehetőségek, amelyekkel egyre reálisabb cél a hosszú túlélés, a jó életminőség, sőt akár a kuratív kezelés is. Ezért mindig azt mondom, hogy nem szabad pánikba esni, nem szabad egyből a kizárólag negatív lefolyást látni magunk előtt, hanem mindig csak egy, az épp következő lépésre kell gondolni. Családként a legfontosabb a feltétlen támogatás, meg kell érteni azt, hogy a diagnózis pillanatától kezdve a beteg élete és a beteg is teljesen megváltozik, és nem biztos, hogy ezekkel a változásokkal könnyű szembenézni. Kiszakad eddigi életéből, munkájából, a családban betöltött szerepéből. Hirtelen a klinika az egyik új fő élettere, a kezelések ciklikussága diktálja az élet rendjét, új emberek lépnek be az életébe (orvosok, asszisztensek, ápolók, betegtársak). Megváltozik a teste, küzd a tünetekkel, a mellékhatásokkal és közben próbálja mindezt elfogadni, mindezen felülkerekedni. Ez nagyon nehéz. A „lelki puttony” egyik legfontosabb része a család nyújtotta érzelmi biztonság, amely segíthet ezen a sok változáson átlendülni, ez lehet állandó, amikor minden más ingatag. A beteg, a család, a hit és az onkológus egy csapat.

Az interjú rövidített változata megjelent a Vasárnap 2023/52-es számában.