Pásztorok, csordapásztorok énekét énekeljük, a barlangistálló puszta falait szemlélve dicsérjük az egyszerűek egyenes és igaz hitét, amellyel – a kor nagyjaival, ismert személyiségeivel, celebjeivel ellentétben – befogadták a születő életet anélkül, hogy számítgattak volna, megéri-e ez nekik rövid és hosszú távon. Elmegyünk a templomba, meghallgatjuk a szép beszédet, amely a jó út felé igyekszik terelgetni, tolongunk a betlehemnél, hogy lássuk a kedves jelenetet, ismerősökre mosolygunk – majd hazatérünk a karácsonyfánk, az ételekkel bőségesen terített asztalunk, melegtől sugárzó otthonunk védőfalai közé. Szép kép, jól van ez így. Valami mégis nyugtalanít. Az evés, lefekvés előtti ima gondolatai közt ott van-e mindenik családban a békéért, a világ más tájain robbantások, merényletek áldozataiért szóló könyörgés? Az 1989 előtt születettek még a bőrükön érezték a fázós hajnali sorbanállásokat, az ingerült szóváltás, lökdősődés, a kiskapukért kuncsorgás megalázását, talán annak az évnek a decemberi lövései is a dobhártyájukon peregnek. Ez az ima egy erdélyi magyar napi zsolozsmájának része kell legyen és maradjon. Mint ahogy a kisebbségi lét – és valamilyen vonatkozásban végülis mindenki kisebbségi – eleve és örökre érzékennyé kell tegyen mindenféle igazságtalanságra, elnyomásra, huncut kivételezésre. Jézus földi életének kezdeteit szemlélve ez az együttérző szeretet természetszerűen erősödik, hangsúlyos lesz, és ha az ünnep lényegét meg akarjuk élni, továbbvinni, akkor olyannyira kihangosodik, hogy keresni kezdjük, mi a magunk szűkös eszközeivel hol és mit segíthetünk. Van, aki a kisbabája kinőtt ruháit ajánlja fel másoknak, akiknek nem telik szép ruhácskákra, van, aki egy-egy tál meleg ételt visz át a szomszédba az egyedülállónak, van, aki rendszeresen bejár a Máltai Szeretetszolgátathoz, a Caritashoz, a Mária Út Egyesülethez önkénteskedni. Van, aki egy-egy felhívásra gyűjt tartós élelmiszert, és van, aki rendszeresen vesz egy-egy kiflit, kenyeret a maszatos és éhes kisgyerekeknek. Lehet, hogy az olvasó úgy érzi, maga is oly szegény, rászoruló, hogy nem tud ennyit tenni. Egyet a legszegényebb is megtehet: mosolyog, mérges mordulás helyett kisimítja arcvonásait, és az indulatra kedvességgel reagál, enyhítve, leszerelve a másik ember haragját.
Cserkészeink nagy lelkesedéssel utaztak el, hogy hazahozzák a Betlehemben meggyújtott, onnan indult lángot. Vigyünk haza, őrizzünk meg valamit e karácsonyi békelángból! Maradjon a hétköznapokra valami a betlehemi jelenet csodálatából a lelkünkben és a tetteinkben!
