Emelkedj, ne foglalkozz a sárral, főleg ne a mások életében, a sajátodat porold le. Ne őrizz magadról olyan képet, melyben besarasodtál. Ahányszor megtisztulsz, azt a pillanatot érezd ünnepnek.
Életünkben telnek el ünnepek úgy, hogy nem érintődünk meg, lehet, hogy túl fáradtak voltunk, túl zsúfolt volt minden, túl szeretetlen a környezetünk. Ez a kis szó, hogy túl, annyi mindent elvesz tőlünk, mert mindenen túlvagyunk, egyszercsak az életen is.
Annyi minden kimarad belőlünk, szavainkból, érzéseinkből, hitünkből, amikor nem akarunk vagy nem tudunk emelkedni. Megtanulni újból örülni annak, hogy egy gesztus által az életteremben változott valami, mint egy őszi falevél esés közben, a viharban is táncot lejt, ütése nem hangos koppanás, csupán befödi a szárazság sebét az anyaföld színén.
Nem villogás valaki sebét befödni, hanem az élet ősi rendje. Vannak emberek, akik mosolyogva hagynak itt, mert a mosoly egy ölelés az erőtlenségben és ez nemcsak betegség idején igaz, hanem amikor megbántódott a bensőm és képtelen vagyok szólni, kezet rázni. Ilyenkor hagyhatom, hogy a lelkem a maga eszközével, mosolyával befödje a szeretetlenség sebét, hogy az ne okozzon fertőt az életben. Könnyen bántódik a lelkünk, bonyolított életünkben olyan nehéz megtalálni az egyszerűség egyensúlyát. A fontoskodást felcserélni empátiára, amikor egy durva szó mögött érzem azt az embert, aki annyiszor bántódott, hogy aligha találja a szépséget az életében.
Ahogy közelít felénk karácsony ünnepe, ugyanúgy a szívünkkel mi is befogadóbbakká kell váljunk: elfogadni az életem törékenységét és tudni, hogy az emberben, bármit is közvetít, könnyű karcolatot ejteni. A betlehemi emberek túlságosan elfoglaltak voltak, ünnepre készültek, náluk foglalt volt minden, legfőképp idejük és szívük nem volt a közöttük születendő csoda látására. Sok ember olyan gazdag volt, hogy nem tudott ajándékozni semmit a születendő isteni gyermeknek, mert mindenre szüksége volt, minden, amit birtokolt, annyira kellett, hogy képtelen voltak megosztani.
A betlehemiek féltek, hogy a pillanat nyereségét elszalasztják, ha együttérzően élnek a világukban. Nem tudjuk, mennyi hasznot nyertek, szállásaik foglaltak voltak, de azt tudjuk legfőképp a saját életünkből, hogy mennyit zuhanunk a bensőnkben, emberségünkben, amikor képtelenek vagyunk kimondani egy jó szót, egy bátorítást, amikor hagyjuk, hogy egy vihar vigyen mindent belőlünk, ami az életet bensőségessé teheti.
Az ünnepnek van egy másik arca, amelyet mi kezdünk kevésbé ismerni, egybefonódik a pásztor egyszerű szíve és az angyal bátorítása. Ne féljünk megtalálni a békességet egy konfliktusokkal terhelt világban. Hagyjunk időt zsúfolt minősítéseink között arra, hogy a csoda beléphessen az életünkbe, ne legyen nálunk minden foglalt, engedjük hogy Isten csendes léptekkel felénk közelítsen. Kínáljuk fel, amit egy életen át tanulhatunk és számtalanszor újrakezdhetünk.
Sokszor elküldtelek magamtól, annyira telített volt az életem, hogy képtelen voltam közelségedet akár egy létpillanatra is érzékelni… Bár foglalt nálam minden: az időm, a szívem, a szavaim, a szándékaim, az érzéseim, de áttöröm a telhetetlenségemet és együttérző szívemben szállást adok neked, Uram!
Bilibók Géza
