CSELENSZKI ZITA neve sokaknak ismerős lehet Szatmár és Máramaros megyékben egyaránt, ugyanis a szatmári egyházmegyében kegytárgyboltot vezet, mely az elmúlt időszakban helyszínekben bővült. Kilenc éve üzemelteti fizioterápiás szakasszisztensi főállása mellett az Aloisiana kegytárgy webáruházat, pótolva sokak igényét, ajándékozási lehetőséget is biztosítva. Emberközelben Cselenszki Zita, olvassák szeretettel!
Honnan származol? Milyen a vallási kötődés a családodban? Gyermekként részt vettél-e a plébánia tevékenységeiben?
A nevem Cselenszki Zita, Máramarosszigeten születtem 1979. április 25-én, szüleim második gyermekeként. A máramarosszigeti kórházban dolgozom fizioterápiás szakasszisztensként és magánvállalkozó vagyok, az Aloisiana kegytárgy webáruház tulajdonosa kilenc éve. A férjem Cselenszki Pál, villanyszerelő, már 22 éve vagyunk házasok, és házasságunknak gyümölcse két fiú, Leó 19 éves és Tóbiás hamarosan 16 éves lesz.
Nem kifejezetten hívő családban nevelkedtem, a szüleim nem jártak templomba, csak nagy ritkán, ennek ellenére minden vasárnap ébresztettek, hogy menjek szentmisére. Persze hogy mentem, akkoriban nem lehetett nemet mondani a szülőknek, én legalábbis nem mertem. Elemis koromtól kezdve, emlékszem, apukám minden plébániai hittanórára elkísért, és ott várt a plébánia előtt, amíg befejeződött a hittanóra. Utána kezdődött a kín. Kérdezősködött: miről beszélt a pap bácsi a hittanórán? Én két mondatban (azt is nehezen hoztam össze) elintéztem a választ. De kérdést kérdés követett, és hazáig, ami 25 perc volt, csak a hittanóráról beszéltünk. Végtelennek tűnt az út. A következő hittanórákon jobban kellett figyeljek, mert tudtam, hogy hazáig még egy fél hittanóra következik, ahol én szónokolok és ő figyel. Ezek voltak az egyedüli alkalmak, amikor vallásról, hitről, Istenről, egyházról beszélgettünk.
Tízéves lehettem, amikor megalakult a városban a ferences ifjúsági csoport. Ez volt az első olyan vallásos közeg, ahova nagyon jó volt tartozni. Nagyon szerettem járni a találkozókra, ahol énekeltünk, gitároztunk, imádkoztunk, kirándultunk, búcsúkra jártunk, táborokat szerveztünk. Ünnepek előtt ellátogattunk az öregotthonba, a kórházba, meglátogattuk otthon az idős, beteg ismerősöket, ahol kitakarítottunk, bevásároltunk nekik.
Tizenkét évesen bekerültem a szigeti KIX-be (a Katolikus Ifjak Kamara-Sziget csoport rövidítése, amely Máramarossziget és fíliájának ifjúsági csoportja volt, a kommunizmus alatt alakult – szerk. megj.), ami mély nyomot hagyott a lelki életemben. Nagyon, nagyon szerettem kórusba járni. Szerettem az énekpróbákat, a vasárnapi ifjúsági miséket, a hangszerpróbákat, ahol én is gitároztam, a karácsonyi koncerteket, a hajnalokba nyúló kántálásokat, kirándulásokat, fellépéseket. 14 éves koromig jártam a kórusba, utána elkerültem itthonról.
Milyen volt a gyermekkori Zita, a fiatal Zita, és milyen a mostani? Megvalósultak az álmaid?
Boldog gyermekkorom volt, annak ellenére, hogy a szüleim (többnyire anyukám) szigorú volt, a szabályok ismertek voltak számomra, betartásuk kötelező volt. Anyukám volt a családnak az agya, aki nevelt, büntetett, fegyelmezett, a háztartást és a pénzügyeket kezelte, apukám volt a család szíve, aki vigasztalt, amikor magam alatt voltam, bátorított, amikor szidást kaptam vagy amikor meg voltam büntetve, sok-sok önbizalmat öntött belém.
A fiatalkori Zitát úgy tudnám jellemezni, hogy kitartó, szorgalmas, törekvő, kíváncsi, nagyravágyó, picit komoly voltam koromhoz képest.
A mostani énem jó tulajdonságai közül felsorolnék egy párat, kapásból: kitartó, dolgos, emberszerető, segítőkész, törtető, alkotó, döntőképes, célratörő, nagylelkű vagyok. Rossz tulajdonságaim közül: sértődékeny, lobbanékony, szókimondó, néha picit ironikus, konok, makacs. Nem tudom elviselni az igazságtalanságot, amikor nyelvem, hovatartozásom és vallásom miatt megkülönböztetve viselkednek velem, a semmittevést, amikor fel- és kihasználnak, és nagyon nem szeretem a váratlan és hívatlan vendégeket.
Igen, egy nagyon nagy álmom vált valóra, hogy a meglevő online üzlet mellett legyen egy offline üzletem is. A szívem két centit elmozdult a helyéről, olyan boldog vagyok.
Iskolai tanulmányaidat nem szülővárosodban végezted, hanem a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontban. Milyen volt gyermekként elkerülni otthonról? Milyenek voltak a szatmári évek? Eleveníts fel egy meghatározó pillanatot!
A szatmári évekre nagyon nagy szeretettel gondolok vissza. Nem volt gond a honvágy, hamar beilleszkedtem az ottani szigorú környezetbe. Ritkán jöttünk haza, havonta egyszer, mert nem volt pénzünk. Mosolyogva emlékezem vissza azokra a hétvégekre, amikor egyik vagy másik osztálytársnőm meghívott hozzájuk haza Terebesre, Érkörtvélyesre, Sárközre.
A bentlakásban, ahol Angi néni volt a peda, nagy volt a szigorúság. Csend, rend és fegyelem volt. Aki nem hozta magával az otthoni hét évét, az ott bepótolta. Mindennapi programunk volt a reggeli, esti ima, szentírásolvasás, sok silentium, lelki olvasmány, elmélkedések és heti egyszer a közös szentmise a székesegyházban.
Mélyen érintettek a Kálváriában tartott szentségimádási órák, ahol mi énekeltünk, hangszereken játszottunk, olvastuk fel azokat az imákat, amelyeket mi írtunk.
Nem is tudom, melyik meghatározó pillanatomat meséljem el, mert csak csínytevések jutnak eszembe. Egy szombat este egy pár máramarosszigeti maradt a bentlakásban, és mivel biztosan tudtuk, hogy esélyünk nincs arra, hogy engedélyt kapjunk, meglógtunk egy szenzációs Koncz Zsuzsa-koncertre. Hétfőn reggel, amikor megérkezett Angi néni, felsorakoztatott minket, mint egy kivégző osztagot, és kiosztotta a büntetést: mindenki 300-szor le kellett írja, hogy többet engedély nélkül nem távozunk a bentlakásból, csak én kellett 500-szor leírjam, mert én voltam a magiszter. Egész héten körmöltük a büntetést. Amikor beadtam neki, megszámolta, utána rám nézett és megkérdezte: Jó volt a koncert? Erősen magához ölelt. Nagyon szigorú volt, nagyon nevelt minket, de a legfontosabb, hogy nagyon szeretett minket. Ezt tudtuk és éreztük.
Volt-e mentorod, akire felnéztél, akit követtél? Miben alakította ez az életed?
Mentoraim közül elsőként a szüleimet említem, akik a legszakszerűbb nevelést biztosították nekem, továbbá Angi nénit, volt osztályfőnökömet, mostani plébánosomat, Reszler Mihály atyát.
Angi nénitől olyan dolgokat tanultunk, amelyek nélkülözhetetlenek a mindennapi életben: megtanultunk helyesen kérni, fogalmazni, artikuláltan beszélni, kérdést feltenni, érthetően és hangosan válaszolni, véleményt formálni, mikor, mire hogyan és mit válaszolunk, a helyes testtartás is fontos volt, a tekintet, a mimika. Az öltözködésünkre, a hajviseletre is nagyon odafigyelt.
Reszler atyára úgy tekintettem, mint egy félistenre. Nagyon féltem tőle, nem voltam az egyedüli. Nagyon komoly volt, nagyon szigorú, utolsó évben osztályfőnököm is volt, így minden jegyemet tudta, nem voltam éltanuló. Ezt muszáj megemlítenem: esedékes volt már egy hazajövetel, mivel néhány hete nem voltam itthon, amikor egy osztályfőnöki órán észrevette, hogy becsúszott egy négyes fizikából. Felállított és azt kérdezte: hétvégére készülsz hazamenni? Igennel válaszoltam. Nos, két lehetőség van – mondta –: vagy hazamész, de akkor szólok apukádnak, hogy van egy négyesed, vagy ülsz a bentlakásba és tanulsz 1-2 hétig, amíg kijavítod a jegyet, és utána mész haza. Nem tudom, miért apukámat említette, ha anyut említi, az nem lett volna gond, tőle megszoktam a szidásokat a rossz jegyek miatt, de apukámnak szólni!!??? Azt nem, apukám nem csalódhatott volna bennem, pedig ő soha csinált gondot a jegyekből. Ültem és tanultam, amíg kijavítottam. Hazaértem és kérdeztem aput (hogy ne hallja anyu), nem telefonáltak Szatmárról? Nagy zöld szemeivel rám nézett és megkérdezte: kellett volna? Mit csináltál? Mondtam semmit, kaptam egy négyest, de már kijavítottam. Ő csak kacagott.
Az oszitól, plébánosomtól megtanultam, hogy bármihez kezdek, azt csak úgy érdemes, ha kellő komolysággal, következetességgel, szorgalommal, kemény munkával, lelkiismeretesen csinálom.
Közösen végeztük párszor a hétköznapok lelkigyakorlatát, mondhatni te voltál az én vezetőm ebben az imában. Hogyan került hozzád közel ez a lelkiség? Milyen indíttatásból kezdted végezni? Hogyan illik ez bele az életedbe?
A hétköznapok lelkigyakorlata a Szent Ignác-i lelkiséghez köthető, egy olyan gyakorló út, amely segít Isten jelenlétét felfedezni minden élethelyzetben. Évente kétszer: advent és nagyböjt idején tartottuk a hétköznapok lelkigyakorlatát eleinte szatmári kíséret segítségével. Mivel kíváncsi természetű vagyok, gondoltam, én is kipróbálom. Így ismerkedtem meg ezzel a lelkiséggel. A hétköznapok lelkigyakorlatán már egy ideje nem vettem részt, de az exament, a szerető figyelem imáját azt el szoktam végezni.
Fizioterápiás szakasszisztensként dolgozol. Hogy érezted, hogy ez a hivatásod?
Hosszú volt az út a fizioterápiáig. Kolozsváron általános orvosi asszisztensi és klinikai laboratóriumi asszisztensi képzést szereztem. Tanulmányaim befejezése után általános orvosi asszisztensként helyezkedtem el, amíg valakinek meg nem tetszett a munkahelyem. Mennem kellett. Felajánlottak egy főasszisztensi helyet, amit nem vállaltam el. Mivel csak a fizioterápián voltak szabad helyek, hát oda helyeztek. Kis idő után kiderült, hogy szakképesítés nélkül ott nem maradhatok. Így a kórház Budapestre küldött egy egyéves továbbképzésre, majd ismét Kolozsvárra jártam fel ugyancsak egyéves szakképesítésre a rehabilitációs kórházba. Szeretek a betegekkel dolgozni. Jó látni, hogy alig 3-4 napon belül a betegek jobban vannak, sőt tíznapos rehabilitáció után a legtöbb tünetmentesen búcsúzik tőlünk.
Az Aloisiana kegytárgy webáruház tulajdonosa vagy. Hogyan jött az ötlet ehhez a vállalkozáshoz? Egyedül csinálod, vagy van segítséged?
Az ötlet úgy született, hogy amiután elkerültem az első munkahelyemről, és amíg meglett a fiziós szakképesítésem, egy számítógép elé helyeztek, hogy a papír- és számítógépes munkát elvégezzem. Azt rövid időn belül befejeztem, és azt hittem, megbolondulok a semmittevésben. Ki kellett találjak valamit, ami kitölti az időmet, de egy számítógépről végezhető. Így született meg a webáruház gondolata. Igen, egyedül csinálom. A webáruházat csak én kezelem, a számlákat, az AWB-ket én nyomtatom, a szerződéseket, rendeléseket én intézem. A családtagok abban segítenek, hogy behordják az árut, amikor egy raklap érkezik, kihordják mindennap a dobozokat a kapuhoz, hogy mire jönnek a futárok, legyenek elkészítve, átveszik a csomagokat, ha én szolgálatban vagyok, elmennek a postára, nyomdába, búcsúra Pali el szokott jönni néha. A fiaim segítenek a Facebook-reklámokat megszerkeszteni, ötleteket adnak marketinges fogásokra, a technikai dolgokban jártasabbak, mint én, abban segítenek.
Máramarosszigeten már évek óta te foglalkozol a kegytárgyak árulásával, s most Nagykárolyban is megnyílt egy kegytárgyas üzletet. Honnan sikerül beszerezned az árut?
Az árut Magyarországról, Lengyelországból, Olaszországból és idén először Kínából rendeltem nagytételben több alkalommal is, mivel voltak olyan termékek, amelyeket nem tudtam megvásárolni sehol máshol és nagy volt rá a kereslet.
Miben látod egy ilyen vállalkozás működtetésének fontosságát? Van rá kereslet? Kik szoktak nálad vásárolni?
Ha e vállalkozás fontosságát egy szóban kell jellemezni, akkor a kisebbségvédelem szó jut eszembe, hitünk, nyelvünk és keresztény identitásunk megőrzése, megerősítése.
Hála Istennek van rá kereslet, plébániák, vállalkozók, egyesületek, viszonteladók, templomiés piaci árusok, hívők, civilszervezetek, iskolák, színházak, polgármesteri hivatalok, gyermekotthonok, idősotthonok, bel- és külföldi vásárlók egyaránt rendelnek.
Képzeld el, hogy a hegyekben barangolsz. Milyen üzenetet kiáltanál az égbe, hogy mindenki meghallja azt?
Merj nagyot álmodni!
