1991 óta ünnepeljük a magyar kórusok napját december 16-án, azért ezen a napon, mert 1882. december 16-án született Kodály Zoltán Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. A kolozsvári Visszhang kórus karnagya és tagjai vallanak, mesélnek a kóruséneklés szépségeiről és fontosságáról.
A Visszhang kórus, úgy gondolom, hogy mindig egy kicsit kakukktojás volt a kórusok között, hisz, tapasztalataim alapján, talán ez az a hely ahol Kodály eszméje, miszerint a “zene mindenkié” a leginkább tetten érhető. A Visszhang kórushoz való csatlakozáskor nincs meghallgatás, nincs teszt, csak két kritériumnak kell megfelelni: legyél kíváncsi arra, hogy milyen a zene, milyen a kórus, illetve legyél lelkes és kitartó; minden egyebet majd a közösségben el tudsz sajátítani, meg tudsz tanulni, fel tudsz fedezni. Emellett, a Visszhang kórus kizárólag olyan koncerteket/eseményeket szervez amelyekre a belépés díjtalan, így hát mindenkinek lehetősége nyílik felfedezni a komolyzenében, a kórus-muzsikában rejlő szépségeket. Kodály módszerei legfőképpen azt ragadják meg, hogy a zenei nevelést a gyerekek, a fiatalok nevelésének középpontjába helyezi, amellett, hogy kimondottan zenei oktatási módszereket is dolgozott ki. Utóbbit a Visszhang kórusban ritkán alkalmazzuk, hiszen a kórusunk tagjai javarészt nem rendelkeznek komolyabb zenei képzéssel, viszont volt rá alkalom, hogy olyan kórus tagunk volt, aki Kodály-módszerrel tanult zenét, ezért vele pl. teljesen másképp szolmizáltam a műveket, mint a kórus többi részével. Viszont azt, hogy a fiatalok életébe becsempésszük a kórus által a zenét és mindennapjaik megkerülhetetlen részévé tesszük, lehetőséget adva az aktív zenélésre és a művészeti tartalom befogadására hétről hétre megtesszük. Hetente két alkalommal két órát próbálunk, amelyek során folyamatosan újdonságokkal ismerkedünk meg, fejlesztjük magunkat, ének-, hangképzés- és légzés technikát tanulunk, illetve nem utolsó sorban arra törekszünk, hogy minél érdekesebb, különlegesebb műveket készítsünk elő, a fejlődésünket elősegítendő, egyre nehezebb és komplexebb műveket is. Az elmúlt pár évben, a Visszhang kórus zenei fókuszába a kortárs, kevésbé ismert zeneszerzők művei kerültek és igyekszünk minél több ilyen különleges alkotást megszólaltatni, a kolozsvári, erdélyi közösséggel megismertetni.
Az egyik legszebb dolog a világon, szerintem az, amikor becsukódik a próbaterem vagy koncertterem ajtaja és megszólal bent a zene, hisz egy teljesen új világ nyílik meg mindenki lelkében, és amíg a zene tart addig megfeledkezünk minden gondról, bajról és szürkeségről ami a termen kívül vár, akkor és abban a pillanatban csak a zene van, gyönyörű harmóniákkal és mi (kórus, zenészek és hallgatóság).
A magyar nép, alapjáraton egy éneklő nemzet, gazdag népzenei tárházzal és millió kórussal. Viszont, az utóbbi évtizedekben úgy érzem, hogy ez, főleg itt Erdélyben, hanyatlóban van. Az iskolákban háttérbe szorul, mondhatni elhanyagolják a zenei képzést, pedig körülvesznek a hangok, körülvesz a zene, körülvesznek a harmóniák és szerintem ez egy olyan kulcspontja az életünknek amit nem lenne szabad kikerülni, akárcsak a fizika oktatás (de ez egy teljesen más beszélgetés témája lehetne), hisz ezáltal látunk és hallunk a világban, értjük, hogy mi miért történik, illetve az egyik dallamtól miért tudnánk szárnyra kelni, a másiktól meg összekuporodunk és zokogunk. Szerencsére, akad számos fiatal akiket érdekel a zene és legtöbbször önszorgalomból foglalkoznak vele, hangszeren játszanak, iskola kórusban énekelnek, saját bandát alapítanak. Fontosnak tartom az egyetemi kórusok létezését, hiszen miután a fiatalok bekerülnek az egyetemi környezetbe, továbbra is lehetőségük nyílik arra, hogy valamilyen formában további kapcsolatuk legyen a zenével, tovább tudjanak fejlődni. De vannak olyanok is, akik egyetemre való érkezéskor találkoznak csak kórussal vagy a zenélés lehetőségével azáltal, hogy van egyetemi kórus és csatlakoznak hozzá. Rengeteg érdekes történetet tudnék kiragadni a kórusunk életéből, de talán ez az egyik olyan történet, ami a legjobban szemléltetni az egyetemi kórusok létjogosultságát: pár évvel ezelőtt az egyik kórustagunk elhívta egyik barátnőjét próbára, akinek soha semmilyen más kapcsolata nem volt a zenével, minthogy hard rock-ot hallgatott. Annyira magával ragadta a kórus világa, hogy pár hónap alatt kórusunk egyik alap tagjává vált és azóta is napi szinten kapcsolatban áll a zenével. Többször elmondta, hogy mérhetetlenül hálás annak a személynek aki elcsábította és az egész kórusnak, hisz egy teljesen új világba csöppent be, amiről nem tudott, de ami nélkül ezentúl már nem fog tudni élni. Volt olyan, aki első próbára érkezéskor nem tudta vissza énekelni a hallott hangot, viszont elhivatott volt, pár hónap alatt szólamvezető lett. Úgy gondolom, hogy az ilyen és ezekhez hasonló történetek bizonyítják az egyetemi kórusok létjogosultságát és a bennük rejlő értéket, hisz azon túl, hogy lehetőséget biztosít megismerni a fiataloknak egy új világot, vagy folytatni a barangolásaikat, hogyha korábban már betekintést nyertek a zene világába; közösséget is formál, lehetőséget nyújt a fiataloknak arra, hogy elkerülve a szülői háztól egy közösséghez tartozzanak.
A Visszhang kórusra én mindig úgy tekintek mint egy nagy család, a szó legszorosabb értelmében, annak minden pozitívumával és negatívumával egyaránt: ott vagyunk egymásnak, segítjük egymást, megbeszélünk problémákat, de persze néha konfliktusok is felmerülnek, viszont azokat sikerül megbeszélni, megoldani és ez még jobban összekovácsolja a csapatot.
A Visszhang kórus egy különleges hely, hisz azon túl, hogy olyan, mint egy nagy család, abban is eltér egy klasszikus kórustól, hogy nem diktatórikus struktúrát követ, azaz nem a karnagy “erőszakolja” rá akaratát, elképzeléseit, mű-választását a tagokra, hanem demokratikusan megbeszéljük, hogy mi lenne az amivel foglalkozunk. Mindenki jön javaslatokkal, meghallgatjuk a műveket (amennyiben létezik felvétel), beszerezzük a kottát, jogdíjakat, majd kidolgozzuk és előadjuk őket.
Nagy öröm számomra, hogy a kórustagok is szívesen énekelnek, kutatnak fel kortárs kórusműveket, de a művek kiválasztásának másik fontos szempontja az alkalom is, amelyre a repertoárt készítjük. Mindig úgy választjuk ki a műveket, hogy azok megfelelőek és alkalmasak legyenek az adott eseményhez. Ez a fajta megbeszélése a repertoár kialakításának, lehetőséget biztosít arra, hogy a repertoár a kórustagok sokszínűségéhez igazodjon, hogy mindenki találjon benne valamit ami kedvére való, hogyha nem is minden kórusmű tartozik a kedvencei közé, de szívesen elénekli, mert tudja, hogy a következő ami az ő kedvence lehet, hogy pont másnak nem az, de közösen egy egyedi dolgot tudunk alkotni.
Ezek által, úgy gondolom, hogy legfőképpen egy kórusban érvényesül a leginkább az, hogy a végeredmény az több, mint az alkotóelemeinek az összege: hisz mindenki beleteszi, beleénekli az ő saját kis részét, dallamát, harmóniáját, ritmusát, stílusát, hangját, de a végén ami kijön belőle, az valami ennél sokkal több, valami megfoghatatlan csoda és gyönyörűség.
Gyakran olyan érzésünk van, hogy művészetellenes korszakban élünk, hiszen úton útfélen belebotlunk abba, hogy a művészetek kevesebbre tartják, rendezvény támogatásokra a sporteseményeket előnybe részesítik, magán cégek azokat jobban támogatják. Nem kell félreérteni, hisz az is nagyon fontos, hogy a sportot és az egészséges életvitelt népszerűsítsük, viszont legtöbbször ezek a rendezvények eleve profit orientáltak, holott a különböző művészetek legtöbbször ingyen próbálnak kis szépséget csempészni a szürke hétköznapokba, ezért sokkal nagyobb szükség lenne ezeknek a támogatására. Úgy gondolom, hogy ha minél többen csatlakozunk valamilyen művészeti ághoz, és itt most konkrétan a zenéről is beszélünk, a fiatalokkal megismertetjük ezt a világot és ennek fontosságát, akkor előbb-utóbb remélhetőleg megfordul ez a szemlélet és ráeszmélünk arra, hogy nagyon jó befektetés a művészetekbe, a zenébe és a kórusba fektetni, mert nem elég az ép test, szükség van az ép lélekre is, ehhez meg arra van szükség, hogy a művészeti szépséget is felfedezzük és megéljük nap, mint nap.
Molnár Botond karnagy
A Visszhang kórus tagjainak gondolatai
A Visszhang kórus egy olyan dinamikus csapat, ahol a zene szeretete a közös nevező. 46 évvel ezelőtti alakulása óta az összetételét tekintve mindig nagyon színes volt, hiszen a tagok többsége nem rendelkezik zenei képzettséggel, különféle fakultások hallgatói. Jelenleg kb. 35 taggal rendelkezik. Van köztünk filológus, mérnök, informatikus, állatorvos, teológus és még sorolhatnánk, és persze mivel jelenlegi és volt egyetemisták alkotják, ezért ez folyamatosan változik. A heti nyüzsgésből jól esik heti kétszer beesni próbára, ahol a közös éneklés újult erővel tölt fel és lendít tovább. Mivel mi is sokfélék vagyunk, ez megmutatkozik a repertoárunkban is. Énekelünk klasszikus műveket és kortárs dalokat is, volt könnyűzenei válogatásunk is. Általában a hely és alkalom is befolyásolja azt, hogy mit éneklünk. Évente szervezünk csapatépítő kórustábort is.
Sokan vagyunk, sokfélék. A lényeg az, hogy mindenki szeret énekelni. Vannak köztünk, akiknek a kórusban éneklés jelenti azt a lehetőséget, ahol “kiereszthetik hangjukat”. Van, aki tud kottát olvasni, van, aki nem. Van, aki verseket ír, van, aki projekteket, van, aki programokat. Különféle szakokon tanulnak vagy tanultak a tagok: reáltudományok (matematika, fizika, informatika) bölcsészet (magyar, angol, finn, koreai stb.) segítő szakmák (szociális munka, gyógypedagógia, teológia, pszichológia) – akik mindig visszatérnek az éneklés öröméhez. Hol lépünk fel? Ahová hívnak – fesztiválok, események, liturgikus szolgálat, illetve megcélozzuk az éves nagykoncertet is.
Kórusban énekelni: egyrészt, növeli az önbizalmat – ez tudományosan alátámasztott tény, másrészt segít odafigyelni másokra, mivel a szólamok egymásra épülnek, és szólamon belül is kell figyeljünk egymásra, annak érdekében, hogy szépen szóljanak a művek. Ez kihat a mindennapi életünkre is, ha nem is tudatosan, de észrevesszük, hogy jobban figyeljünk a többi emberre a mindennapokban is.
A zene számomra a lelkem egy kis darabjának leválasztását és másokkal való megosztását jelenti. Ilyenkor mindig adok egy kis darabot magamból és (ez természetesen közönségtől függ, de) az esetek többségében egy kis szeletet kaphatok azokból az emberekből is, akik hallgatnak. Kórusban énekelni számomra biztonságérzetet ad. Mindig rácsodálkozom arra, hogy a tagok egyen-egyenként milyen szépen alkotnak egy már-már tökéletes egészet. Legyen itt szó akár arról, hogy az a rész ami nekem nem megy annyira jól, az a szólam társamnak igen és vica versa, akár arról, hogy az én személyiségemet és hiányosságaimat hogyan egészítik ki a többiek. Közösséget, vidámságot, felfrissülést egy hosszú és nehéz hét után, barátságokat és fejlődést is, hiszen egyikünk sem hivatásos zenész. A kórusban való éneklés nekem menekülés egy olyan világba, ahol nincsenek érdekek, nem számít a státusz, egyedül az ember lelke, ami lényeges. Az energiacsere, ami létrejön a közönség és a kórus közt, számomra egy leírhatatlan érzés: egyszerre gyógyítunk és gyógyulunk a zene segítségével.
Éneklünk klasszikus műveket, kortárs dalokat is, volt könnyűzenei válogatásunk is, acapellát és kísérettel is. Általában a hely és alkalom is befolyásolja azt, hogy mit éneklünk. Évente többször közreműködünk a Babeș-Bolyai Tudományegyetem eseményein, de templomi eseményeken, kórustalálkozókon, nemzetközi kórusrendezvényeken is részt veszünk. Igyekszünk olyan műveket választani, ami érdekes és akár különleges is. 2024-ben például egy kortárs oratóriumot fogunk megszólaltatni teljes szimfonikus zenekar kíséretében, szólistákkal, elsőként Kelet-Európában. Nyáron, viszont, Bosznia- Hercegovinába utazunk egy nemzetközi kórustalálkozóra, melynek műveit a találkozó témája határozza meg, ami a szeretet.
Akár a kórustagok, a repertoárunk is elég sokszínű. Talán egyikből következik a másik. Igyekszünk úgy válogatni műveket, hogy mindenkinek lehetősége legyen megtalálni azt, ami őt vonzza és amiben igazán otthonosan mozog. Természetesen ez mindenki részéről valamilyen szintű “áldozatot” jelent, hisz ami az egyik tagnak tetszik, az esetenként a másiknak nem, de azt hiszem ez így a szép, hisz ezáltal akarva-akaratlan ki kell lépnünk a komfortzónánkból és bevállalni/kipróbálni olyan művek éneklését is, amit a zuhany alatt nem feltétlenül énekelgetnénk.
Nagyon szerteágazó a repertoár, határtalanul barangolunk a különböző stílusok között, és megragadunk minden olyan lehetőséget, amiben halljuk a Visszhangot. A legszívesebben én személy szerint az egyházi vonatkozású műveket éneklem, de nagyon izgalmas mindenféle mű, amivel foglalkozunk.
Ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor magyarázhatnánk, hogy a közös éneklésnek milyen pozitív fiziológiai hatásai vannak vagy hogy aki énekel, az nem képes közben félni/szorongani, (ez így nem igaz, a szociális és -teljesítmény szorongás megjelenhet, főként azok esetében, akik alapból szorongósak) de röviden azért, mert örömet okoz, kikapcsol és energiával tölt fel. A kórus egy közösség, ahol a közös éneklés és együtt töltött idő során barátságok szövődnek. A közös éneklés kimondhatatlanul felszabadító! És önbizalmat is ad. Hiszen kiállsz a társaiddal és mikor véget ér a koncert, látod a közönség mosolyát és hallod a tapsukat és akkor érzed, hogy na ebben azért te is benne voltál és sikerült valamit adnod azoknak az embereknek. Egyedül lehet nem merted volna, de együtt igen, és ez azért nagyon erős dolog.
Azt hiszem, szavakkal meggyőzni valakit a kóruséneklés fontosságáról és csodáiról nehéz lenne. Úgy gondolom, hogy mindenkinek mást ad az ilyen jellegű éneklés. Talán a legbeszédesebb meggyőzési forma az, ha a barátainkat elhívjuk egy-két próbára, amikor meg tudja tapasztalni azt, hogy számára mit ad a kórus. A zene alulértékelt. Hihetetlenül nagy ereje van és azt hiszem ez az ami egy kórust más közösségekhez képest különlegessé tesz. Közösen alkotni valami olyat, ami láthatóan hatni tud a hallgatókra és érezhetően magával ragad minket is, az csodálatos és úgy gondolom, hogy ez által egy olyan kapcsolat alakul ki előadó és hallgató, illetve tag és tag között még inkább, ami sehol máshol nem tud.
Úgy gondolom, nem kell vagy lehet meggyőzni valakit külsőleg, ez nem az a műfaj, ami megtűr bármilyen erőszakot. Egyszerűen felfigyelnek az emberek arra, ha valaki életvitelszerűen boldog és kiegyensúlyozott. Volt már rá példa, hogy megkérdezték tőlem, mi okozza ezt, és elhívtam az illetőt egy kóruspróbára vagy egy előadásra. Aztán utána nem kellett magyarázzam, értette a varázslat lényegét és maradt. A kórus által egy közösség részei leszünk, és nem akármilyen részei: minden tag fontos és nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a végeredmény megszülethessen. Az embereknek szükségük van arra, hogy fontosnak érezzék magukat kisebb-nagyobb mértékben, és ezáltal motiválttá és végeredményként boldoggá válnak.
Összeállította Cziple Hanna Gerda
