Vallástudományi konferenciát szervezett a fent jelzett címmel a Valláskutató Intézet, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem szociológia és szociális munka intézete, illetve a Kriza János Néprajzi Társaság. A tanácskozásra december 7–8-án került sor Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában. A tudományos ülésszakon hazai és magyarországi kutatók ismertették témába vágó, aktuális kutatásaikat.
Amint a rendezvény megnyitóján is elhangzott, hiánypótlónak bizonyul ez a konferencia, mivel bár különböző tudományágak – a teljesség igénye nélkül: a néprajz, a kulturális antropológia, a szociológia, a pszichológia, a vallástudomány és természetesen a teológia – művelői számos jelentős és érdekes kutatást végeznek, elgondolkodtató eredményekre jutnak, nincs, vagy legalábbis eddig nem volt olyan fórum, amely a szűkebb szakterület avatottjain túl másokat is megszólított volna. Márpedig átfedések vannak – és ez a kétnapos rendezvény összecsengő előadásaiból is így tűnt ki.
Nehezen megragadható és megfogalmazható a konferencia „lényege”, „mondanivalója” röviden, hiszen számos szakterület, több történelmi korszak és legalább három népcsoport elevenébe vágó témákat villantottak fel az idő szorításával általában küzdő előadók. Talán Tánczos Vilmos professzornak a konferenciát megnyitó előadása lehetne egyképpen foglalata is mindannak, ami szót és teret kapott. A csíksomlyói búcsú új kulturális ökonómiája című előadásában az utóbbi évtized(ek)ben átalakult búcsús tér-, idő- és rítushasználatot elemezve, képekkel alátámasztva mutatta be a hagyományos vallási megnyilvánulás erős átkereteződését, tartalmának átformálódását. Tetszik, nem tetszik, tanúi vagyunk a búcsújárás, a Somlyó-jelenség ki- és átalakulásának, vonhatta le a hallgatóság az egyik lehetséges konzekvenciát. A Csíksomlyó-jelenség alighanem egyik tünete annak, amiről a későbbiekben szó esett: a rituálékedvelő társadalomnak, amely bár vonzódik mindenféle profán gyakorlatokhoz, az egyházi/vallási keret nem vonzó. Az előadó, Diósi Dávid a kérdéskörben felvetette, vajon miért nem tudnak és akarnak az egyházak elmozdulni a hívek vágyaira reagálva, mint ahogy korábbi történelmi korokban tették, hiszen számos vallási gyakorlat például a katolikus egyházban a hívek köréből jövő igényre válaszul született meg.
A konferencia másnapján nagyjából erre rímelt Kurta József Tibor előadása, aki a református liturgia megújítására, illetve egységesítésére tett kíséreletekről számolt be, rámutatva, hogy gyakran a hívek sem tudják, mi miért történik, miért kell állni vagy ülni, milyen cselekvés miért része a szertartásnak, így pedig konkrétan lehetetlen, hogy eleven résztvevői lehessenek annak. Pedig igény lenne rá – de ha a fiatalok igényeire az 50-60 év körüliek próbálnak reagálni, az talán nem a legmegfelelőbb, hangzott el a nap során. Ugyane nap későbbi pontján az újfajta módon megmutatkozó spirituális igényről értekezett Szilárdi Réka, aki az Everness fesztiválon végzett kutatásokat.
Természetesen a vallási jelenségek néprajzi kutatói is közvetve vagy közvetlenül szintén a spirituális igényekre mutattak rá. Például Komáromi Tünde, aki egy mezőségi faluban végzett évekig vizsgálatokat, arra próbált választ nyújtani, hogy miért kereshetik fel a magyar és református hívek a bajaikkal az ortodox papot vagy éppen a „látónét”. Bögre Zsuzsanna pedig magyarországi női szerzetesrendek megpróbáltatásairól szólva a rendek betiltása nyomán fellépett identitásválságra adott reakciók között hangsúlyozta a spirituális igényből fakadó vagy azt tükröző válaszokat: a családként történő együttélés, a lelki vezető folyamatos jelenléte és a karizmatikus elöljáró nyitott és kreatív reakciója a történelmi kihívásokra.
Természetesen a fentiek csupán kiragadott, egyéni perspektívából interpretált szempontok a kétnapos, igen tömény és tanulságos konferencia kapcsán. Minden bizonnyal más jelenlévők figyelmét másmilyen mozzanatok ragadták meg, egyéb kapcsolatokat fedeztek fel a témák és az előadók fókuszpontjai között. Sajnos a hallgatóság soraiban kevés „külsős” érdeklődő volt jelen, és bár Kolozsvár közismerten az egymásra tevődő rendezvények városa is, aligha tudható be csak ennek a csekély érdeklődés. Természetesen a szakmai párbeszedet és a szakmák párbeszédét sem befolyásolta ez, viszont a témák és maga az eszmecsere is annyira érdekes volt, hogy érdemes lett volna többekhez eljuttatni az üzenetét. A szervezők ugyanakkor rendkívüli módon igyekeztek tartani az előzetesen közölt menetrendet, ami biztonságos keretet és támaszt is nyújtott – talán az előadóknak is, de a hallgatóságnak mindenképpen, hiszen így maradt némi idő a kérdésekre is. Persze, vannak olyan kérdések, amelyek nem tartoznak szorosnak az előadásokhoz, ezért kimondatlanok maradnak – például hogyan veszi valaki a bátorságot, hogy többszöri időkeret-túllépésre történő figyelmeztetés után is mosollyal közölje, ő márpedig ezt még elmondja, vagy pedig egy tudományos közeg mennyire tűri el, hogy más valaki zsigerből plébánatost mondjon többször is plébános helyett. De ezek pusztán emberi esendőségek.
Kolozsváron remek kezdeményezésnek lehettek tanúi, akik részt vettek az eszmecserén, mindannyian gazdagodhattak valamivel, egy-egy új gondolattal, meglátással, közelítésmóddal. A rendezvény egyértelműen folytatást kíván. Remek téma lehetne a változó társadalom (helye) a vallásban és az egyházban.
